Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kaiser László búcsúja

2010.01.12

Kép

 

Kaiser László:

 

Elhunyt Györffy László író, publicista

 

 
Jó tíz éve készítettem interjút Györffy Lászlóval a XIII. kerületi Ipoly utcai lakásában, ahová válása után költözött, s a később megjelent beszélgetést az ismert író egy kérdéssel zárta: „Ki tudja, mit tartogat még a kerületben a sors, és ahogy én hívom, mert hívő ember vagyok, a Fennvaló?” A Fennvaló is döntött, Györffy Laci is döntött: január végén 69 éves korában könyvekkel, tárgyi emlékkel teli otthonából átaludta magát a magányos, betegségekkel gyötört, okkal is, de talán túlzottan sötéten látó férfi és magyar író egy végső, nyugodt világba…
Barátja, irodalmi barátja, kiadója voltam. S voltam szinte szomszédja – alig pár utca választott el minket –, beszélgetős szomszédja: hányszor kerestem föl, hogy meghallgassam zaklatott és nehéz életének fájdalmait, hányszor sétáltunk a Lehel piac környékén, hogy egy jó ízű beszélgetés, netán borozás erőt adjon mindkettőnknek. Mert egy-egy megingást, bánatba fojtott pihenési időszakot nem számítva Györffy László végigküzdötte és végigdolgozta az életét. Neki tényleg keserves gyermekkora volt: a pestszentlőrinci fiú édesanyját korán elvesztette, osztályidegenné nyilvánított apja mellett a nélkülözésben is volt része bőven, 56-ot, bár kint volt az utcán, egy kis bécsi kitérővel és rövid elfogással megúszta, ám a továbbtanulásnál csupán művészi pálya jöhetett számításba – így lett színész. Vidéki színházi korszakok után végleg az írást választotta, először nehezen, később is sokszor akadozva publikált, volt része a rendszerváltozás előtt szilenciumban, támadásban, de a rendszerváltozás után sem érezte igazán jól magát: mást várt íróként, mást várt emberként. Mondhatni: nem engedett. Őt idézve: „Józanságra törekvő, demokratikus érzületemet, s velem született szociális érzékenységemet, igazságérzetemet, keresztény- és magyarságtudatomat senki kedvéért nem változtatom meg.” Az 1990 előtti időket a „korlátozott szabadság” korszakának tartotta, az utána következők pedig a „szabadon választott piaci alkuk szellemiségének rendjét” jelentették számára. Így hát munkába menekült, egész pontosan: dolgoznia kellett, hogy kimondhassa, megfogalmazza mindazt, amit látott maga körül, ami fájt neki. Az már a sors fintora, hogy ő, aki munkát segítő társra vágyott, ezt sosem kapta igazán meg igazán, hanem előbb-utóbb konfliktusforrás, írói téma lett érzésből, nagy szenvedélyből.
Ha igaz Kosztolányi mondása, hogy a művész akkor arat, ha termését elveri jég, akkor Györffy László bővelkedett aratásban, jégverésben. Más szóval: szenvedésben és alkotásban. Színpadi és filmes szerepeken, dramaturgiai munkákon, folyamatos folyóirat megjelenéseken, felolvasásokon túl 26 könyvet publikált: „életes” novellákat, elbeszéléseket, hangjátékokat, regényeket és főleg az utóbbi években harcos, indulatos publicisztikai írásokat. Az életrajzi elemeket bőven hordozó írások a valóságot vizsgálták és mutatták föl. Keményen ítélkezett, írásban, szóban egyaránt. Ebben nem csupán sebeket lehet osztani, de megsérülni is könnyű. 
Aztán elfáradt, mint megannyi magyar író, művész. Belefáradt a perlekedésekbe, a betegségbe, a magányba, a ma oly jellemző kritikai visszhangtalanságba. Előbb az életet kérdőjelezte meg, aztán az írást. Vagy fordítva: majdnem mindegy, számára a kettő egyet jelentett. És döntött. Németh Lászlót szabadon idézve: Nem volt igaza a legvégső döntésében, de életét adta a tévedéséért!
 
 ( Elhangzott az író temetésén és megjelent a POLISZ 2009.márciusi számában )