Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kocsis István búcsúzik

2010.01.12

 

 

 

                                                               Búcsú Györffy Lászlótól
 
 
Búcsúzom Tőled, de nemcsak barátaid, írótársaid, művésztársaid nevében, hanem mindazok nevében, akikért vállaltad a nagy, de reménytelen küzdelmeket: a mai kiszolgáltatott, kisemmizett magyarság nevében, a csonka-magyarországi és a kárpát-medencei magyarság nevében….
Búcsúzunk Tőled… Mélységes fájdalommal … és lelkiismeret – furdalással…
Mert nem tudtunk megmenteni.
 Nem segítettünk Neked méltóképpen, hogy megmenthesd önmagadat.
 Pedig tudjuk:
 Nem Te találtattál híjával, hanem a világ, amely körülvett…
Most már szembe kell néznünk Györffy László drámájának a nagy rejtélyeivel:
A Szent Lőrinc freskója című novelláskötetét a tavalyi könyvhéten mutattam be. Elolvastam a könyvet, majd újraolvastam… Majd újraolvastam a többi könyvet is.
( A Kőorgonák című regénytől a Szabad a vásár című elbeszéléskötetig, majd esszéit, közéleti írásait is. ) Mert meg akartam fejteni a Szent Lőrinc freskója különös rejtélyeit.
Sorolhatnám a könyv szereplőit… Ott van közöttük Somfai Dávid, akiről nem nehéz kitalálni, hogy Györffy László…
És én végig vártam, hogy nagyon kiemelkedik a többiek közül… De Györffy László vigyázott arra, hogy ne így legyen… Egy valami válik a könyvben uralkodóvá – nagyon különös ez, de így van -, a szeretet… A főhős helyett a szeretet válik uralkodóvá… Aggódó, megbocsátó szeretet…Különös szeretettel emlékezik vissza… Óvó, aggódó és megbocsátó szeretettel.
Pedig Györffy László nem szívesen beszélt vagy írt a szeretetről.
És magatartásával mintha éppen leplezni akarta volna a lelkéből oly gyakran feltörő szeretetözönt… Különös drámai feszültséget okozott életében, hogy valami miatt legyőzte azt az önmagát, akiben túlcsordul a szeretet…
Egyre érdekesebbé vált számomra a könyv.
És éppen akkor volt számomra a legérdekesebb, amikor visszaemlékezett… Úgy éreztem, mintha háromezer oldalas életrajzi folyam-regényből olvasnék néhány fejezetet…
Máskor is éreztem ezt Györffy Lászlót olvasva.
Biztattam is, írja meg a több ezer oldalas visszaemlékezést, önéletrajzi regényfolyamot.
Ő, most már nem írja meg! Ki a felelős ezért?
Nem szeretett kitárulkozni – vonhatnánk le a felületes választ.
De csak ennyi lenne a Györffy László élete elviselhetetlenné válásának a titka?
Nagyobb, félelmetesebb rejtélyekről van szó.
Aki ismerte, tudja, aki olvasta, tudja: Györffy Lászlóból teljes mértékben hiányzott a tekintélytisztelet…
Miképpen okozhat e csodálatos tulajdonság drámát?
Most tulajdonképpen azt is meg szeretném érteni, miért nem volt népszerű Györffy László nemcsak méltatlan, alkalmatlan politikusaink, de a legtehetősebb, legjobban támogatott – és ezzel együtt gyakran tehetségtelen – írótársai körében sem… De legkevésbé a mindenkori kultúrpolitika hatalmasai kedvelték.
Ezért nem kapott méltó elismeréseket, sem olyan jelentős díjakat, amilyeneket megérdemelt volna. Megkapta ugyan 1998-ban a Nagy Lajos-díjat, 2004-ben a Rendületlenül-dijat, de mennyivel többet érdemelt írásaival, magatartásával!
Őszinte, igaz, egyenes ember volt Györffy László – tehetséges művész, tehetséges író, de művészetével a kritika sem foglalkozott méltóképpen….
Mi mindennek a magyarázata?
Nem tudott és nem is akart alakoskodni…
Elég ennyit mondani megfejtésképpen?
Ó, nem. Sokkal félelmetesebb drámai helyzettel kell szembenéznünk!
Nagyon fontos lenne méltóképpen megismernünk e drámai helyzetet, hogy levonhassuk önmagunk számára is a következtetéseket.
Ami mindenki számára nyilvánvaló, Györffy László nem tisztelte az érdemteleneket, s nem is leplezte megvetését… Azok iránti megvetését sem, akik a díjakat osztogatják, akik a bírálatokat íratják.
De van erre súlyosabb magyarázat is. ( Mondhatjuk: metafizikai magyarázat.) A következő:
Györffy László látta, hogy kizökkent az idő, de nem tett úgy, mintha nem látná. Nem tett, úgy mintha az elviselhetetlen elviselhető lenne…
Kérdezzünk tovább:
Miért lett a Györffy László élete elviselhetetlen élet? Vannak erre könnyű válaszok – könnyen,felelősség nélkül kimondhatóak, és vannak nehéz válaszok. Olyan nehéz válaszok, hogy kevesen merik megfogalmazni.
Életének talán legnagyobb rejtélye, az életét megnehezítő nagy titok – mely egyben annak titka is, miért vált ő kemény szavú, harcos íróvá-, e titok:
Azok közé tartozott, akik képesek voltak átélni, hogy kizökkent az idő… Hogy mit jelent, hogy kizökkent az idő…
Hamlet leghíresebb mondatának első szavaival búcsúzzunk hát Tőled? Kizökkent az idő, ó, kárhozat…
A kizökkent időben a világ meghasad, s a meghasadt világ mindent elnyel, mindent, ami szent, ami értékes… Az emberi lét megromlik, az ember visszafejlődik: gyémántminőségüből válik szénminőségüvé…Mik történtek eddig a kizökkent időben? Megtévesztett királyok tolongtak, hogy aláírják dinasztiájuk kipusztításának tervezetét… És kitört a legértelmetlenebb a háború: az első, mely előkészítette a másodikat… de közben keresztre feszítettek egy népet, mert feltételezték, hogy legártatlanabb… A nagy misztériumjátékot ismételték meg, de ez alkalommal Isten helyett egy országoz feszítettek keresztre… Igen, Magyarországot keresztre feszítették az I. világháború után – büntették mindenki helyett, ellenség és szövetséges helyett egyaránt. Mert azt hitték, legártatlanabb. Azok büntették, akik előkészítették a háborút. Így természetes a kizökkent időben…Még mindig tart a háború, most éppen a keresztény civilizációt pusztítja… nem volt még ennél nagyobb veszedelem. A nemzethalál rémével néz szembe a magyarság és minden európai keresztény nemzet… Fogy a magyarság, öregszenek az európai keresztény nemzetek, és minden lelkiismeretes gondolkozó sejti már, hogy ha az idő „ nem tolatik vissza a helyére „, a nemzethalál ellen nem tudnak küzdeni. De mi ma a nehezebb, mint helyretolni a kizökkent időt?
És aki látja, hogy kizökkent az idő, de képtelen helyre tolni, arra iszonyatos magány nehezedik… Olyan, amilyen Györffy László elviselhetetlen magánya volt…
Magánya? Látom hatalmas magányában a hatalmas keresztet is a vállán! Ó, nem tudtunk segíteni rajta, nem segítettünk neki vinni hatalmas keresztjét…Ő maga – hatalmas magányából mintegy kitörni akarván – a magyar nemzet legsúlyosabb sorskérdéseit vetette fel…
Ilyeneket:
- A magyar nemzet a rendszerváltozás idején nem vette át a hatalmat.
- A magyar nemzet lépett be a legkedvezőtlenebb feltételekkel az Európai Unióba.
- A magyar nemzetet forgatták ki legsúlyosabb mértékben a vagyonából a privatizáció során.
- A magyar nemzetnek van olyan kormánya, amely ünnepelni volt képes a magyar nemzet vereségét 2004. december 5-én…
- Az a művészet a legtámogatottabb a mai Magyarországon, amely rombolja a magyar nemzettudatot. Igen, valódi értékek helyett támogatják a mai Magyarország hatalmasai az olyan tévéműsorokat, színielőadásokat, rádióműsorokat és újságcikkeket, amelyek mintha tudatosan sorvasztanák a magyar nemzet öntudatát, amelyek a magyar lelket az elmúlásra és nem az életre készítik fel…
- A magyar nemzetet mintha tudatosan meg akarnák semmisíteni. Ki, kik, mi, mik? Ha Magyarországon tudatos népirtás folyik, akkor mi célból?! Hogy ne tudja a magyar nemzet helyre tolni a kizökkent időt – éltető, szakrális hagyományai feltámasztásával?!
Pedig semmi sem fontosabb, időszerűbb ma, mint a kizökkent idő helyretolása…
Kizökkent az idő, nem sikerült „ visszatolni ” a helyére, és a romlás folytatódik.
Mit lát, aki átéli, hogy kizökkent az idő? Mit látott Györffy László is? Látta, felismerte a hasonmásokat… Kikről, mikről van szó?
Hasonmás az, akinek a lelke tetszhalott állapotba jutott. Akiben kialudt az Égi Világgal való összeköttetést fenntartó titokzatos fény, lélek…
Nem könnyű kioltani a lelket, de az ember megteheti… de mindig csak I stenre emelt fegyverrel teheti meg… Azaz a felfoghatatlanul nagy bűnökkel.
Ki tehát a „hasonmás”, akivel Györffy László megpróbált méltóképpen szembenézni?!
„Hasonmás” az például, aki államférfiként elárulja saját népét,  és idegen hatalom érdekeit szolgálja. Ezzel Istenre emel fegyvert – és így szegényíti népét, önmagát pedig megfosztja attól, ami legértékesebb.
A bíró is, aki ártatlant ítél el – parancsra vagy ellenszolgáltatásért - , természetesen Istenre emel fegyvert.
De az író is és az újságíró is és a tudós is, aki anyagi érdekből vagy karriervágyból hazudik írásaiban… Mindezek hasonmások….
A hasonmás az, az bizony, aki Istenre emelt fegyverrel megölte saját lelkét és ezért emberként nem is élhet tovább, csak az ember hasonmásaként…
Sokan tudjuk, hogy léteznek hasonmások, de Györffy László felismerte őket, szemükbe nézett, és azok az ő tekintetéből kiolvasták, hogy nem áll módjukban az ő jelenlétében az ember szerepében tetszelegni…
És féltek Tőled, Laci, félelmükben áskálódtak ellened… Megpróbálták elérni, hogy ne  hangozhassék hangosan leleplező ítéleted…
Hát van-e  fontosabb, mint leleplezni a hasonmásokat?! A „ hasonmások” tudatosan vesznek részt az idő kizökkentésében!
Igen, Györffy László tudta, hogy léteznek hasonmások… És, hogy a kizökkent időben gyakran átveszik a hatalmat… Miképpen győzhette volna le őket íróként, közíróként, művészként?
Nem könnyű bizony annak, aki hasonmás-látó… nem könnyű abbak, aki érzékeli, hogy az idő kizökkent…
Más rejtélyek is voltak Györffy Léászló életében, de mily harmonikusan illeszkednek egymáshoz e rejtélyek: nem a XX. -XXI. század szellemisége, illetve eszmeisége által meghatározottan írt és alkotott… Nem XX. -XXI. századi egyéniség volt, sokkal inkább XIX. századi… Igy is mondhatom: Ő még a Szent Korona misztériuma és tana által meghatározott világban élt. Mintegy visszavarázsolva magát a régi időkbe… A Szent Korona által átmentett szakrális hierarchia bűvöletében élt…
Ez a magyarázata annak is, hogy a hivatalos hierarchiát semmire sem becsülte… Mi az archaikus, a szakrális hierarchia titka? Aki méltóképpen őrzi az archaikus, a szakrális hagyományokat – annak a világnak a hagyományait, amelyben az idő még nem zökkent ki - ,az előkelő helyet foglal el a valódi hierarchiában…
Itt, e rejtélyes hierarchiában voltál előkelő helyen, Laci, itt voltak nagy sikereid.
Emlékezzünk itt Györffy László drámájának többi rejtélyeire is:
Kereste az igazságot – bejárta érte Csonka Magyarországot, bejárta Erdélyt – megtalálta és megírta az igazságot, mégpedig a méltó igazságszolgáltatás reményében…
Ó, nem is akart sokat! Csak annyit akart Ő is, hogy országban és egész Kárpát-medencében a Hazugság kultuszát váltsa fel az Igazság-kultusza. Hitte: a régebbi korok magyar hagyományaiba, misztériumaiba mint bevehetetlen várba kell menekülnünk az egyre nagyobb veszedelemben…
És a régebbi korok misztériumainak bevehetetlen várai mindig felépültek írásaiban…
Derűlátásodat erősíthette volna, Laci, hogy a magyar történelem misztériumjáték… És a misztériumjátéknak van egy magasztos utolsó jelenete… A Feltámadás…
Valódi, Istennek tetsző magyar életet álmodtál meg…
Küzdöttél a méltó magyar életért, a méltó magyar jövendőért, de aztán feladtad…
Feladtad a küzdelmet, Laci,  nem sikerült megmentened önmagadat… És barátaidnak sem sikerült megmenteniük Téged hatalmas magányodból,  nem sikerült kiszabadítanunk, de én hiszem: a Mindenség Ura, a Minden Titkok Tudója figyelembe vette, hogy magányod elviselhetetlenül nagy volt, kiszolgáltatottságod elviselhetetlenül nagy volt. Látta keresztedet, látta, hogy magadra akartad vállalni a legnehezebb feladatokat nemzeted megmentése érdekében, látta, hogy átélted a magyar nép minden szenvedését, minden kiszolgáltatottságát, s összegyűlt benned annyi fájdalom, amennyi már elviselhetetlen, s éppen ezért hiszem, hogy leeresztette a Fény-hidat a te lelked számára is…
És ezért megnyugtat minket, akik most vigasztalhatatlanul állunk itt, hogy a harcot, melyet a földi világban abbahagytál, folytathatod az Égi Világban…
Ennek tudatában csak e szavakkal búcsúzhatunk Tőled:
- Ha itt a  földön már nem volt erőd a küzdelmet folytatni, küzdj tovább országod, néped méltó jövendőjéért ott, az örök Világosságban, ahol mindazoknak méltó helyük van, akik az Igazság szolgálatában élték le életüket.
És mondjuk el végül itt - búcsúzván Tőled – a magyarok hitvallását, mondjuk el, mert e hitvallás szerint éltél:
Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy Hazában,
Hiszek egy Isteni örök Igazságban,
Hiszek Magyarország Feltámadásában,
Ámen
 
 
     Kocsis István író beszéde Györffy László temetési szertartásán hangzott el, és megjelent a „ Magyar Világ  „ -ban