Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A csapda ( egyfelvonásos ) - Emlékezés...

2012.10.01

 

 

Szaladnak az évek, ismét eltelt egy év.

Október 2-án lenne 72 éves!

 

 

i.gif

 

 

 

Születésnapján ezzel az egyfelvonásos írásával

emlékezem az íróra!

 

 

falevel3.jpg

 

 

beolvasas0016.jpg

 

 
A csapda
(Mindennek ára van)
egyfelvonásos
 


Szereplők:
 
Asszony – 50 év körül
Steiner – 83 éves
Steiner fia – 44 éves
Rózsika – 55 év körül
 
 

Szoba: könyvespolc, asztal, székek, fotelok. Az egyik sarokban lemezjátszó; Orff Carmina Burana-ja szól. Egy heverőn férfi ruhaneműk. Fiatalasszony ül, néz maga elé, majd rendezgeti a ruhaneműket, sírva fakad. Az asztalon álló borosüvegből tölt magának, iszik, aztán egy ott heverő újságból hirdetést olvas. Lekapcsolja a lemezjátszót. Telefonál. Fiatal fiú – az első vagy oldal színpadon fejgéppel megvilágítva – beszél vele.
 
 
 
 
Fiú: Tessék? Halló?
Asszony: Jó napot kívánok. A hirdetésükre jelentkezem.
Fiú: Parancsoljon.
Asszony: Szeretnék valamit eladni … egy pár dolgot. Ruhaneműt, ilyesmit.
Fiú: Készséggel, asszonyom. Szabad tudnom miféle ruhaneműről van szó?
Asszony: Használt ruhanemű, amit önök vásárolnak, ahogy a hirdetésükben áll.
Fiú: Értem asszonyom, de mik azok a ruhaneműk? És mennyi?
Asszony: Egy hirtelen haláleset miatt szeretném őket …
Fiú: Értem, kedves asszonyom, de nyilván közvetlen hozzátartozója az elhunyt és …
Asszony: A férjem. Elég sok ruhaneműről van szó.
Fiú:   Akkor szabadna a címet, máris megyünk.
Asszony: Most azonnal?
Fiú:   Most azonnal. Mi igazi üzletemberek vagyunk, kérem. Ha hívnak bennünket, azonnal megyünk. Szabad a címet?
Asszony: De hát ilyen hirtelen. Nem számítottam arra, hogy … bár … bár előkészítettem ugyan mindent, csak …
Fiú:   Nyugodtan mondja meg a címet kedves asszonyom.
Asszony: Nyolcadik kerület … Csillag utca tizennyolc, első emelet kettő.
Fiú:   Perceken belül ott leszünk. A viszontlátásra.
Asszony: Viszontlátásra.
Amikor az asszony leteszi a kagylót, a bejárati ajtó felől csöngetés hallatszik. Kimegy, ötven körüli nőt vezet be, a nő kezében aktatáska.
Rózsika: (még kintről) Jó napot kívánok.
Asszony: (még kintről) Jó napot kívánok.
Rózsika: (még kintről) Az irodából küldtek, illetve én jöttem, hogy … (már bent) Mindenekelőtt szeretnék őszinte részvétet kívánni a megboldogult mérnök úrhoz.
Asszony: Köszönöm, Rózsika. Hozott valamit?
Rózsika: Tetszik tudni, az irodából küldött a főnök (az aktatáskából papírcsomagot vesz elő), de nem levél vagy ilyesmi, hanem Szabó úrnak egy pár dolga még ott maradt az íróasztalfiókjában. Becsomagolták és mondták, hogy hozzam el.
Asszony: Köszönöm. Tegye csak oda az asztalra.
Rózsika: Apróságok vannak benne. Öngyújtó meg ilyesmi … Tessék elhinni, mindenki őszintén megsiratta a férje urát … És még most is, ha este letakarítom az íróasztalát, ugye …
Asszony: Iszik egy kávét?
Rózsika: Jaj nem, az istenért, nem! A szívem nem a legjobb, és … Tessék mondani, tényleg a szíve volt? És akkor történt, amikor visszaindult odakintről, a telekről?
Asszony: Igen.
Rózsika: Azt mesélték bent az irodában, hogy éppen a buszmegálló felé indult, és úgy kellett egy kerítésbe belekapaszkodnia, mert a szíve hirtelen … Szörnyű, kérem az ilyesmi. Az ember megy az utcán és egyszer csak … Tetszik tudni, én a magam részéről, a legőszintébb részvétemet szeretném még egyszer … mert mindannyiunkat érhet ilyen sorscsapás, és …
Asszony: Ne haragudjon Rózsika, sajnos, nekem most sürgős dolgom van. Köszönöm, hogy elhozta ezeket a holmikat …
Rózsika: Igen, értem. Hát akkor megyek.
Asszony: Erre tessék … És mondja meg a főnökének, hogy köszönöm.
Rózsika: Igen, át fogom adni. Viszontlátásra.
Asszony: Viszontlátásra Rózsika. És még egyszer, nagyon kedves, hogy eljött.
(Kikíséri, ahogy mennek kifelé, csöngetnek. Az asszony és Steiner bejönnek.)
 
Steiner: (lihegve, még kintről, majd bent) Jó napot kívánok, kezeit csókolom … Éppen megálltam itt az utolsó lépcsőfoknál pihenni, amikor a hölgyet ki tetszett engedni … Steiner vagyok, tisztelettel. Nekünk tetszett telefonálni, ugyebár … És már itt is vagyok. Persze valójában majdnem szomszédok vagyunk. Itt is rossz a lift … A fiammal tetszett beszélni, ő veszi fel a telefonokat, én pedig házhoz megyek …
Asszony: Tessék, jöjjön beljebb.
Steiner: Köszönöm, kisztihand! Bocsánat, hogy alkalmatlankodással kezdem, de kaphatnék egy pohár vizet? És, ha szabadna, egy pillanatra le is ülnék itt.
Asszony: Tessék, nyugodtan. Hozom a vizet. (távozva:) Egyébként ott van a díványon minden ruhanemű.
Steiner: (miután leült, átbeszél a másik helyiségbe) No, igen. Sok holmi, kétségtelen … Csak ezek az átkozott magas emeletek ne lennének … És legalább ezek a liftek … Ajjaj … ez a nyavalyás szívem már megint …
Asszony (visszajön): Tessék a víz.
Steiner: Köszönöm alássan. (iszik) Tetszik tudni, vacak, öreg a szívem és ez az időjárás … Hát mit mondjak? … Sem igazán nyár, sem igazán tél, ettől időnként még egy fiatal egészséges szervezet is megzavarodik, nem hogy az enyém … Meg tetszik engedni, hogy ide a székre tegyem az aktatáskámat?
Asszony: Tegye csak nyugodtan, de szeretném megkérni, hogy röviden végezzen.
Steiner: Nem úgy van az, drága nagyságos asszony, kérem tisztelettel. Mindenkinek megvan a maga mestersége, hivatása, nem megy az csak úgy ripsz-ropsz … Mert ugye, az ember nem csaphatja be a kuncsaftot, és …
Asszony: Szeretném ha minél előbb végezne. Így is túl sok volt már, és …
Steiner (feláll): Nézem, fiatalasszony, máris nézem, máris … Ha meg tetszik engedni a zakómat levetném … Ide a másik székre, ha szabadna … Úgy könnyebb a mozgás … Hajjaj, mennyi holmi! (A heverőn fekvő ruhadarabokat kézbe veszi.) Persze, akad közte viseltesebb is, ahogy elnézem …
Asszony: Talán azt gondolta, hogy vadonatúj ruhákat adok el?
Steiner: Nem, dehogy. Miért tetszik ilyeneket mondani?
Asszony: Nézze uram, nekem … én … szóval … (kifelé indul)
Steiner: Hová tetszik menni?
Asszony: A konyhába, mindjárt jövök.
Steiner: Ajjaj, azt nem lehet, akkor én nem nézek át semmit. Én azt szeretem, ha a kedves kuncsaft is látja, amikor meggusztáltatik a holmi. Nehogy aztán később vitatkozzunk. Így egyszerűbb. Minden darabot közösen szemügyre veszünk és kész. Akkor aztán nincs vita, kérem tisztelettel.
Asszony: Én nem szemrevételezek semmit. Érti? Semmit. Mondjon egy összeget és vigye az egészet!
Steiner: Ejnye, fiatalasszony, nagyon idegesnek látszik, nem szabad ezt így. Öregember vagyok én már, hiszen tetszik látni, és higgye el nekem, láttam már egyet s mást az életben. És mennyi lakást, ajjaj. Az ember, ahogy belép már rögtön érzi, tetszik érteni engem, nem látja, érzi, hogy kikkel van dolga. Az ízlés kérem, na tetszik látni, a jó ízlés az például szembeötlő ebben a lakásban is. Ez a sok könyv, kérem, az ember azonnal látja, hogy jobb emberekkel van dolga … Sok, szép könyv … Szabad kicsit közelebbről megtekintenem? (A könyvespolchoz megy egy-egy könyvet kiemel.) Hát igen, lexikonok … „Magyar néprajz” … „Eszmény, erkölcs, etika” … Hát ezek bizony komoly könyvek. Sokat olvasnak, ugyebár? Ön is, a kedves férje is? Talán ezek a holmik is a kedves férjéé?
Asszony: Volt. Voltak. Három hete meghalt. Kérem, végezzen minél előbb!
Steiner: Bocsásson meg, bocsásson meg, csak kicsúszott a számon. A fiam mondta is, csak elfelejtettem. Mert ugyebár, nem is szoktam én ilyesmi után érdeklődni … Elnézést kérek. Fogadja őszinte részvétemet. Egy ilyen embert elveszíteni … És mi volt a foglalkozása a megboldogultnak?
Asszony: Mérnök, építészmérnök. Jó lenne, ha minél előbb végeznénk.
Steiner (leül, fokozatosan magába mélyed, mintha az asszony ott sem lenne): Nekem nem kell megmagyarázni mi a halál, drága nagysasszonyom … Nekem aztán nem … Csak huszonegy éves voltam, ő meg két évvel fiatalabb. Kereskedelmi jártam, de ugye jöttek a törvények … 1944 március … Az apám üzlete is … Úgy volt, hogy én folytatom, abszolute kereskedő család … Csak tizenkilenc éves volt, nagy kék szemekkel … Nagyon szép szeme volt … kék … Teljesen friss házasok voltunk … És a keze olyan puha volt, amikor … Nagyon régen volt … Amikor lefeküdtünk este, lecsatolta az óráját és mindig a papucsába tette … Ha reggel fölkelt, soha nem felejtette el előbb kivenni az órát … (Indulatosan felugrik, föl s alá járkál.) Elment … Miért kellett pont azon a napon elmenni? Hát nem ráért volna máskor? Volt még zsír is, cukor is, ráért volna … Egye fene, hát nem lett volna krumpli … Nem voltam éppen otthon. El kellett volna, hogy vigyenek … Volt még zsír is, cukor is … Elkótyavetyéltem a fülbevalókat meg azt a nagy brillköves nyakláncot is … Legalább emléknek megmaradtak volna … Engem is el kellett volna vinni, el kellett volna vinni … (leül) Emlék. Mi az, hogy emlék? … Hárman voltak: az anyám és a feleségem, aki viselős volt … hárman bizony … (szinte maga előtt látja, amit a következőkben mond:) Talán kislány lett volna, mert az óhajtottunk. Amikor járni kezdett volna a két kis karját előre nyújtja, gyorsan elindul előre, aztán hirtelen megfogódzkodott volna egy szék lábában vagy az asztalban … Azt mondták, berontottak a házba és vittek mindenkit válogatás nélkül. Föl a teherautóra és kész. Sutty, el velük.
Asszony: Nagyon sajnálom, de én igazán szeretnék minél előbb … nagyon kérem …
Steiner (kissé kijózanodva): Hármat temettem el, azaz dehogy temettem, csak megsirattam őket. Ha ugyan van ember, akinek elegendő könnye van ehhez. Hajjaj a háború … Én megmaradtam. Sokkal később újra házasodtam, a fiam ebből a házasságból van, az anyja pedig két év után huss, el. Hatvanháromban elment Amerikába valami rokonát meglátogatni, aztán soha sem jött vissza, a fiú két éves volt akkor. Egyedül maradtunk … Megöregedtem …
Asszony: Kint a konyhában is van még pár holmi, behozom azt is.
Steiner: Isten őrizz! Nem szeretem, ha nincs jelen az eladó, amikor én szemügyre veszem a holmikat … Nos, nézzük csak … Ez a zakó, ez kitűnő, ez a pulóver is. Remek holmik.
Asszony: Kérem ne nézegesse darabonként. Fogja és vigye az egészet. Kér egy pohárral? (indulatosan tölt magának és iszik a borból)
Steiner: Nem, köszönöm, nem kérek. Bocsánat, nekem meg kell nézni az árut darabonként … Mert az emberek néha még az alig használt holmikat is úgy levetik, eldobják, mint kígyó a bőrét, aztán szépen vasalt, új holmikban járnak. Ha egy kicsit megkopott az a nadrág az ülepénél, már másikat vesznek. Csak elnézem, kérem, micsoda bundák, kabátok, néha még a gyerkőcökön is, akik alig látszanak ki a földből … Sok pénzük van az embereknek. Jobban mondva egyeseknek. Más kérdés, hogy kinek és mi módon? … Sok pénz, sok finom holmi, a régi meg itt marad nekünk. Ez a kockás ing a nyakánál, sajnos már …
Asszony: Kérem, legyen szíves igyekezzen! Essünk túl ezen az egészen, mert már … Hát nem érti, hogy nem tudok én itt magával fecsegni?! … Jaj, Istenem, bocsásson meg, de hát nem érti?
Steiner: Elnézést, drága nagyságos asszony, elnézést … Én megértem önt, de tessék, kérem tisztelettel engem is ugyebár … elnézést kérek. A halál … a halál, az mindig lesújt engem kérem. Sosem tudom megszokni. Elnézést, talán jobb lenne, ha holnap vagy egy másik időpontban jönnék vissza, amikor a fiatalasszony egy kicsit nyugodtabb lesz.
Asszony: Gyorsan essünk túl rajta. Kérem. Vigyen el mindent és kész.
Steiner: Igen, igen máris. Ez a viharkabát, ez igen. Ez olyan jó állapotban van, mit mondják, manapság ilyet nagyítóval is alig talál az ember … Szóval én az ön helyében el sem adnám. És a többi is, akad itt még alig használt, mint például ez a zakó. Szép, nagydarab ember hordta, annyi biztos. De éppen ez a hibuci. Mert ezek a holmik ugyebár, többnyire nagy méretek. Az emberek pedig átlagosak. Teljesen átlagos méretűek, nekem elhiheti fiatalasszony. Majdnem egész életemben ezt csináltam … És én, kérem, világéletemben egy balfácán voltam. Így, ahogy mondom, nagyságos asszonyom. Úgy is végzem én, kérem. Mint a lámpafény a hajnali szürkületben. A kutya sem veszi észre, csak egyszerre már nem világít és kész. (Benyúl a zakó zsebébe és kihúz egy papírdarabot, az asszonytól elfordulva, maga elé tartva nézegeti.) Mein Gott! Ez pénz! … Az bizony! Egy összehajtogatott ötezres … Még ilyet! … (Az asszonyhoz fordulva) A kedves férje biztos véletlenül … Ó, megesik az ilyen, csak úgy beteszünk valamit a zakó zsebünkbe, aztán ott felejtjük, és ha valaki később esetleg megtalálja … Tessék! Asszonyom! Ez, természetesen az öné. (Az asszony elveszi.) Tessék megnyugodni, majd igyekszem valami méltányos árat mondani … Jobban mondva ön szíveskedjék egy végösszeget jelezni nekem.
Asszony (ingerülten): Én nem tudok árat mondani, de azt szeretném, ha ez az egész minél hamarabb kikerülne a lakásból!
Steiner: Nem tetszik ezt komolyan mondani!? … Kérem szépen, én becsületes ember vagyok. Inkább legyen az üzlet egy kicsit rosszabb, de a kedves kuncsaft egy pillanatig se érezze, hogy elhamarkodta a dolgot. A geseftben a legfontosabb a kölcsönös megbecsülés és bizalom. Ha szabad emlékeztetnem rá, itt mégis csak arról van szó, hogy … Tessék csak jobban megnézni ezt a zakót. Az embernek az az érzése, hogy még le sem vetette a megboldogult …
Asszony: Hagyja abba, azonnal hagyja abba! …
Steiner: De drága nagyságos asszony, én …
Asszony: Nekem nem kellenek az üzleti fogásai! Azt mondtam, hogy vigye el ezeket a holmikat és kész! Nem érdekel a pénz!
Steiner: Hogy miket tetszik mondani nekem? … Mert azt bátorkodtam mondani, hogy ezek itten egy élet emlékei? … Pedig, kérem, ha meggondoljuk, egy ruha, ami egyszer már megméretett … úgy értem, már átesett a próbán … kitartott az ember mellett, ahhoz például nekem határozottan nagyobb bizalmam van, mint valami új holmihoz. Tetszik érteni engem? Itt van például mindjárt ez a bársonynadrág. A jobb szára, itt a térd fölött, ugye, picurit megkopott. De csak egy egészen kicsikét. És mit bizonyít ez? Hogy a kedves férje szerette keresztbe tenni a lábát, méghozzá úgy, hogy a balt rakta a jobbra, mert ugye itt láthatjuk ezt a picuri kopást … Tehát, ha az ember figyelmesen meggusztál egy ruhadarabot, rögtön láthatja, milyen szokásai is vannak annak, aki … pardon, voltak annak, aki …
Asszony: Kérem, mondtam már, ne gusztáljon itt semmit. Mennyit ad az egészért?
Steiner: Az áru az öné nagyságos asszonyom, önnek kell árat mondania. Ez szigorú üzleti szabály, ezt nem illik felrúgni. Kölcsönös megbecsülés és bizalom, ez a jó üzlet alapja. Tetszik mondani ez összeget, és én szépen kifizetem …
Asszony: Mit tudom én? … Adjon az egészért húszezer forintot.
Steiner: Mennyit? … Ne tessék velem viccelődni, amiért én egy megértő üzletember vagyok. Hát ez egy vagyon! Ennyi pénzért már egy nívósabb, alig használt konfekció öltönyt is …
Asszony: Akkor adjon tizenötezret, és vigye már!
Steiner: Az sem egy igazi ár, kezitcsókolom … Ha teszem azt tizenkétezret tetszett volna mondani.
Asszony: Jó. Mondok tizenkétezret.
Steiner: Meg is érné, ha például ez az öltöny még divatban lenne. De ilyet ma már senki nem hord.
Asszony: Hát akkor?
Steiner: Azt hiszem tízezret szabadna kínálnom érte.
Asszony: Vigye tízezerért!
Steiner: Ne tessék haragudni, de van valami megalázó, kérem tisztelettel abban, ha az embert nem tekintik tárgyaló partnernek. A fiatalasszony úgy érzem, egyenesen lenéz engem.
Asszony: Miket mond! Ideges vagyok és maga pedig itt …
Steiner: Tudom, hogy ebben a világban egy handlé nem ember.
Asszony: Ne mondjon már ilyeneket!
Steiner: De, de, de! Sokan az embert nem tekintik tárgyalópartnernek, azt mondják, handlé, semmirekellő, pedig én, kérem, igazi kereskedő ember voltam, nem is akármilyen. Egy tisztes üzlettel. Tetszik tudni, én csak felbecsülhetem a holmikat … pontosabban jelen esetben felbecsülhetek egy holmit a részvétem jeléül, a megértés, és … és sok minden más jeléül. És nem szeretném, kérem tisztelettel, ha lekezelnénk a dolgot, az üzlet jelentőségét. Ha el tetszik hinni, ha nem, nézetem szerint egy ing, egy nadrág, vagy mondjuk, mint ez a viharkabát, betölthet egy egész életet … Pontos, határozott érzelmeket hordoz, sőt, komoly érzelmeket … Mert tessék elhinni, az embernek semmi más nem marad az életében, mint az emlékei, a szerettei, azok, akiket szeretett, és főként azok, akik őt szerették … Bocsánat, elnézést, már megint egy kicsit többet beszéltem. Most mondok valamit a nagysasszonynak. Itt van például ez a nadrág, ez sem valami új, ez természetes, de mégis hogy tartja magát. És mi a titka? Az, hogy a megboldogult csakis minőséget hordott. És aki ezt nem veszi tudomásul, az egy kókler, kérem tisztelettel. Tudja mit, én ezt a választékos ízlést egy ezressel akceptálom.
Asszony: Hogy érti ezt? Ad rá még egy ezrest?
Steiner: Nagyon jól tetszett érteni. És, hogy ne tessék azt képzelni, az öreg Steiner egy hiéna, én önszántamból adok ezekért a holmikért, úgy az egészért, ánblokk, tizenkétezer forintot.
Asszony: Rendben van.
Steiner: És tessék mondani, miben halt meg a kedves férje?
Asszony: A szíve.
Steiner: A szíve. Na, tetszik látni. A szíve. Kit ér így a végzet? Azt, akinek szíve van. Ez nem egy tréfa kérem, ez valóság. Nézem ezt a nadrágot, kérem, és közben a szívem szakad meg miatta.
Asszony: Emiatt a nadrág miatt?
Steiner: Nem akarok fájdalmat okozni, de ezt a nadrágot talán egy teljesen ócska alak fogja megvásárolni majd, aki maltert hord benne. Mert ahogy mondtam, manapság az emberek gőgösek, sok pénz, sok finom holmi. Nem hajlandók használt holmiban járni, még akkor sem, ha azt a walesi herceg hordta valamikor.
Asszony: Tudja, hogy maga nagyon érdekes ember, Steiner úr?
Steiner: Én, kérem, divatjamúlt típus vagyok, én már nem érek semmit, kérem szépen, engem már vén bolondnak tart a saját fiam is, és talán igaza van …
Asszony: Tudja, én magam is azt hittem, hogy … Szóval így gyorsabban megszabadulhatok attól a rettenetes érzéstől …
Steiner: Nekem tetszik mondani? … Csak hát ez nem lehetséges, kérem. Én ugye, ahogy mondtam, évtizedek óta három halottal fekszem és kelek, pedig ők aztán szörnyűséges halottak. Nekik még az sem adatott meg, ami a kedves férjének, egy rendes, polgári szívbénulás … (elakadva nyel egyet) Bocsánat.
Asszony: Rosszul van? Nem inna valamit?
Steiner: A világért sem! Talán ebből a vizecskéből még egy kicsit. (iszik) Nekem szintén, néha … a szívem … mintha hirtelen megdagadna … Milyen kedves, békés kis lakás ez …
Asszony: Ez egy üres lakás, Steiner úr.
Steiner: Igen. Értem, mire tetszik célozni. Azt hiszem fölzaklattam a nagyságos asszonyt.
Asszony: Nem, dehogy. Csak hát ugye, három hete, alig egy hónapja …
Steiner: Értem, nagyságos asszonyom, máris megyek, azonnal megyek, csak még egy pillanatig, tetszik tudni, picit rosszul érzem magam. (leül) És boldog házasság volt az önöké, ugye?
Asszony: (nem válaszol rögtön, előbb tölt magának, iszik) Hát persze …
Steiner: Ha szabad kérdeznem, vannak hozzátartozói a nagyságos asszonynak? Úgy értem, nem tetszik most nagyon egyedül lenni?
Asszony: De, egyedül vagyok. A szüleim két éve haltak meg. Egyszerre. Előbb az anyám és három hónap múlva követte őt az apám. Belehalt, hogy egyedül maradt. Pedig úgy látszott, nem is szerették annyira egymást.
Steiner: Ezt hogy tetszik érteni? Talán veszekedtek?
Asszony: Sokat. Sőt, ordibáltak egymással. Anyám kicsinyes volt, az apám pedig folyton terveket szőtt, álmodozott … Akárcsak ő.
Steiner: Ő?
Asszony: A férjem.
Steiner: Hát, ugye, mérnök volt, a tervezgetés a vérében volt.
Asszony: Egy fantaszta volt. A munkahelyein sok baja akadt emiatt, ezért kellett mindig tovább mennie. Nem bírta a kicsinyes, szűklátókörű embereket … Az átlagosnál sokkal vehemensebben reagált mindenre, és …
Steiner: Ezért aztán a szíve, ugye …
Asszony: Mi is veszekedtünk, sokszor …
Steiner: Ó, kérem, melyik családban nem esik meg ez? … És, ha kérdezhetem, gyerek?
Asszony: Nincs. Nekem nem lehetett. Neki van. Már felnőtt. Ez a második házassága volt. Tizenhárom éve házasodtunk, ő negyvenkilenc volt, én pont harminchárom. Két évvel ezelőtt … (elhallgat, ismét tölt magának) Most sem kér, Steiner úr?
Steiner: De, egy pár kortyocskát talán én is … (az asszony tölt egy másik pohárba, odaadja Steinernek)
Asszony: Egészségére!
Steiner: Isten éltesse, nagyságos asszony.
(Mindketten isznak.)
Steiner: Két ével ezelőtt? …
Asszony: Akkor érte el a nyugdíj korhatárt. El akarták küldeni, mert valami külföldiek megvették a tervező irodát. Ki akarta őt utálni a főnöke. Annyi rosszat mondott a férjemről az új embernek, hogy házsártos, a kákán is csomót keres, nem lehet vele együttműködni, görcsösen ragaszkodik minden elképzeléséhez … (töprengve) Talán tényleg elmúlt a folyton a közösségért kiálló hősködése fölött az idő.
Steiner: Szóval mószerolták, ahogy ez felénk szokás. És elküldték?
Asszony: Rettenetes heteket éltünk, állandóan veszekedett velem. Semmi nem volt jó, amit csináltam … Aztán sokszor estelente csak leült, nézte a tévét, nem szólt egy szót sem hozzám, és lenyelt egy-két liter bort. (elmélázva) Lehet, hogy megérezte, ami ezután jön, ahhoz neki már nem sok köze lehet? … Szerette a fiatalokat, felhívogatta ide a fiatal munkatársait, késő éjszakáig itt borozgattak, vitatkoztak, én pedig rendszerint elmentem lefeküdni … Ha kicsit becsípett, mindig fekvőtámaszokat csinált, a fiatalok meg versenyeztek vele. Erős ember volt. Egyik éjjel, amikor elmentek a fiúk, hangosan szidott, hogy én nem értem mit jelent ez neki, hogy én miért fekszem le és nem maradok közöttük, hogy valójában talán soha nem is értettem őt, elmúlt az idő, megöregedett, ő már nem kell senkinek … A legokosabb, ha önként elmegy az irodából, kiköltözik a kis nyaralónkba, majd ott él egyedül és kész …
Steiner: És elküldték?
Asszony: Nem, nem küldték el … Megcsaltam.
Steiner: Tessék?
Asszony: A riválisa, ez a főnöke, már sokszor tette a szépet nekem a különböző vállalati ünnepségeken, aztán …
Steiner: Aztán? …
Asszony: Amikor ki akarta készíteni az új emberek előtt, véletlenül találkoztam a főnökével az utcán. Meghívott egy kávéra, aztán konyakoztunk, gondoltam, ha elbeszélgetek vele, talán … Azt mondta, holnap döntenek az új tulajdonosok, kit bocsátanak el, kit neveznek ki … Ő, hajlandó a férjemért kiállni, ha … ha fölmegyek hozzá, a lakására.
Steiner: És föl tetszett menni?
Asszony: Igen. A férjemet ugyan nem nevezték ki, a volt főnöke maradt a helyén, de el sem küldték … Soha nem tudta meg, miért … Aztán egyik hétvégén kiment a telekre nélkülem. Azt mondta, egyedül akar maradni … és, és … amikor jött hazafelé, a buszmegállóban összeesett. Soha nem tudta meg, miért nem küldték el …
Steiner: Ez érthető, ez nagyon is érthető, amit tetszett csinálni. Ez, ugye, hogy úgy mondjam … kötelessége az embernek … Kötelessége, hogy a családjáért, ha a szükség úgy hozza … Semmi nem történt, nagyságos asszonyom, abszolute semmi, csak egyszerűen üzleti szempontból intézkedni tetszett, ugyebár? …
Asszony: Igen, intézkedtem …
Steiner: Semmi, tessék elhinni, semmi jelentősége a dolognak. Az ember nem több, csak egy sámesz, egy szolgagyertya, amivel meggyújtják a többi gyertyát.
(Kintről éles, hosszú csöngetések.)
Ha az embert becsapják egyszer, kétszer, sokszor, … akkor az egész élete arról szól, hogy védekezik a világ ellen. De minden gödörből ki lehet mászni, csak …
Asszony: A sírgödörből már nem.
Steiner: Ó, bocsánat, csak úgy képletesen értettem, hogy még olyan fiatalnak tetszik lenni, hogy végül is idővel minden fájdalmat el lehet felejteni …
Asszony: Maga sem tud felejteni.
(Kintről éles, hosszú csöngetések.)
Steiner: Megjött a fiam. Hányszor megmondtam neki, hogy ne ilyen vadul csöngessen, de neki van egy társasága, ott mindenki ilyen kíméletlenül csönget. Tessék majd elnézni neki.
Asszony: (kimegy, majd egy férfival visszajön): Tessék, fáradjon be!
Fiú (még kintről): Jó napot kívánok. Az öregem még itt van?
Asszony: Igen. Erre tessék.
Fiú (bejön): Hát maga? Itt ül a hölgy nyakán, én meg ott penészedek a kocsiban.
Asszony: Beszélgettünk.
Fiú:   Biztos voltam benne. (az asszonyhoz) Bizonyára ő tartotta fel magát. mindig azt hiszi, hogy társalkodónőnek szerződtették. Órákig csiripelget, mint a verebek. (kézbe vesz néhány holmit a heverőről) Ez minden?
Asszony: Van még pár holmi kint a konyhában.
Steiner: Nagyon finom, alig hordott holmik.
Fiú:   Na és akkor mi van? Akkor is csak használt holmik. Hányszor mondtam neked, hogy használd azt a nyavalyás szemüveged. Hagyaték, ugyebár, ahogy tetszett említeni, asszonyom?
Asszony: Igen.
Steiner: Nézd meg jobban!
Fiú:   Megnéztem. Mennyit kalkulált a hölgy?
Steiner: Tizenkétezret.
Fiú:   Mennyi? Meg vagy te húzatva? Hol kapok én ennyit ezért máma? Tudod, hogy mik vannak manapság kint a piacon potom árért?
Steiner: Megegyeztünk.
Fiú:   Gondolhattam volna. Igazán röstellem, drága asszonyom, de ő meg az üzlet? Csak hát az a mániája, hogy emberek között legyen. Aztán tessék, olyan pénzeket kínál, hogy még egy évig húzzuk, aztán jöhet a redőny. Kész. Megbuktunk.
Asszony: Maga, fiatalember, mennyit kínál érte?
Steiner: Amennyit én mondtam, tizenkétezret. Egyelőre én mondom meg, amíg Steiner Ármin néven megy az üzlet.
Fiú:   Igazán sajnálom asszonyom, ő sem gondolta komolyan … Tessék elhinni, hónapokig álldogálunk a piacon ezekkel a cuccokkal, de mindenki csak az orrát húzza … Viharkabát! Jézusom! Ki hord már ilyesmit? (A szobában sétálva meglát egy komódon vagy tálalón egy vázát, felemeli, nézegeti) Ez igen! Gyönyörű szecessziós, valamikor a múlt század harmincas éveiből, már úgy gondolom 1930 tájáról. Zsolnay, számozott, 5671. Még az öttornyos márkajelzés is benne van. Ezt nem adja el?
Asszony: Nem.
Fiú:   Pedig ezért szép summát adnék, akár ötezret is.
Asszony: Nem eladó, mondtam már!
Fiú:   Ha nem, hát nem. (tovább sétál a szobában) Na és ez az altwien gyümölcsöstál? (felemeli, nézegeti) Ez is gyönyörű darab, többet ér, mint bármelyik gatya, kabát és zakó együttvéve.
Asszony: Az sem eladó, azonnal tegye le.
Fiú:   Rendben asszonyom, nem fogom kiejteni a kezemből. Viszont itt ez a herendi tányér, ezt azért szívesen venném a holmik mellett. És jócskán megtoldanám az összeget, ha …
Asszony: Azt is azonnal tegye le! És ne fogdosson itt nekem semmit! Érti?! Vigyék a ruhákat és kész! Vigyék annyiért, amennyiért gondolják!
Steiner: Tizenkétezer, ennyit mondtam. Te meg ne akarj itt mást venni, ne erőszakoskodj, csak amit a nagyságos asszony mondott. Parancsoljon, asszonyom. (pénzt számol az asztalra)
Asszony: Mondtam az édesapjának is, nem pénzért, nem a pénz miatt …
Fiú (suttogva az apjának, miközben egy zsákba pakolja a holmikat): Nem látod, hogy ki van borulva a spiné? Minek ígértél ennyit, te szerencsétlen?
Steiner (ingerülten felugrik): Neked semmi sem szent?! … csak állandóan az a vacak pénz? A nagy haszon?
Fiú:   Pont te mondod ezt nekem?
Steiner: Igen, pont én, mert soha nem érted meg, hogy nem lehet gátlástalanul harácsolni, minden érzésen, emberségen átgázolva …
Fiú:   Ne süketelj itt nekem.
Steiner: Ti pár év alatt szeretnétek mindent, házat, új autót, fittyfenét!
Fiú (indulatba jön): Már megint kezded, a rohadt életbe!
Asszony: De uraim, nagyon kérem …
Steiner: Én nem kezdek semmit, csak látom, hogy milyenek vagytok; kíméletlenek, erőszakosak …
Fiú:   Na, most már elég volt!
Steiner: És főként szégyent hozol rám. Állandóan csak szégyenkeznem kell az erőszakosságod miatt. Nem is tudom, honnan örökölted ezt, egy biztos, ha anyád itt marad melletted …
Fiú (vésztjóslóan közelebb megy az apjához, megfogja a zakója szélét és gyűlölettel sziszegi): Idefigyelj, fater, ha nekem most elkezdessz megint családi jelenetet csinálni itt, egy idegen lakásban …
Asszony: Az istenért, fiatalember, nehogy bántsa az apját!
Fiú:   Én? Bántani őt? Ugyan hova tetszik gondolni? De hát maga is láthatja, már nem beszámítható. Össze-vissza karattyol, azt sem tudja hol van …
Asszony: Nagyon kérem magukat, menjenek el … Tessék, itt a pénzük, csak menjenek már … Hagyjanak itt mindent, csak menjenek …
(Mintha nem is hallanák az asszonyt.)
Steiner: Az a bajotok, hogy mindent egyszerre akartok, autót cserélgetni, szórakozni, családot alapítani …
Fiú (közbevág): Mi az a minden, a kurva életbe!
Asszony: Fiatalember, nagyon kérem … Kérem magukat, menjenek el …
Steiner: Pedig a szolid élethez csak kevés kell, de azt meg kell szerezni. Kleine Fische, gute Fische. Persze nem máról hónapra, hanem …
Fiú:   Adtál te nekem akár egy rendes lakást is? Nem adtál! Évek óta csak gyűjtögeted a rohadt pénzed a bankban, ahelyett, hogy elcseréltük volna már végre azt a nyavalyás kéglit … Két kurva szobában nyomorogtunk hárman, ráment a házasságom, mert hiába kértem tőled azt a kurva pénzt! …
Steiner: Ne hazudozz fiam, adtam, mindig adtam, amikor bajba kerültél. És hányszor kerültél bajba. Kártyaadósság, lóversenyen kölcsönkérés …
Fiú:   Ne arról a pár rongyos tízezresről hablatyolj itt nekem … A lakáscserére, arra miért nem adtál, azt mondd meg?! Csak folyton okoskodtál, hogy nem megyünk kertes házba, mert az sokba kerül, tatarozni kell … Már az összes haver vett vagy cserélt magának egy kis házat, csak nekem kell veled összezárva nyomorogni … Ráment a házasságom, fizetem a gyerektartást …
Steiner: Mert megcsaltad.
Fiú:   Hát persze, hogy megcsaltam, mert abban a nyavalyás lakásban még egy jót kettyinteni sem lehetett. Ott horkoltál a másik szobában, és ha a feleségem véletlenül sikított egyet, te rögtön felriadtál, és elkezdtél harákolni, krákogni … Ki az isten tud így … (mutatja, hogy mit csinálni) Meguntam, érted, meguntam. Talán mentem volna vele egy szállodába vagy a budakeszi erdőbe, hogy leterített pokrócon este, bagolyhuhogás mellett tudjunk egy egészségeset kefélni? Hiába kértelek, soha nem adtad ide azt a kurva pénzt!
(Az asszony tehetetlenül lerogy az egyik székre és tölt magának, iszik.)
 
Steiner: Mert be kell osztani az életet. Nem lehet csak úgy beleugrani valamibe, Hűbele Balázs módjára. Nem az számít ki fut ma gyorsabban, hanem ki lesz holnap a győztes.
Fiú:   Hű, de okosakat tudsz megint mondani … Hát idefigyelj, ha az oroszlán üldöz egy antilopot, akkor annak ma kell gyorsabban futni, nem holnap. Igaz? Na, ugye, én is tudok okosakat mondani … Meg, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.
Steiner: Ti csak birtokoljátok a szabadságot, pedig erre még tanítani kellene titeteket.
Fiú:   Nem azon kell folyton töprengeni, mi lesz holnap, hanem ma kell gyorsabban futni, mert holnap már túl késő lesz. Nem értessz te ebből semmit, és százszor mondtam, maradj otthon, ne mászkálj te sehova!
Steiner: Ettől a rohanási mániától a saját arcotokat is elvesztitek. Azt hiszitek, hogy a hirtelen gazdagság minden problémát megold. Mindennek rendelt ideje van, de ti erről nem tudtok semmit … Te is csak annyit tudsz, hogy minél nagyobb pogácsát kell kikaparni a hamuból, de még ma. Hogy holnap már csak hamu lesz minden, az nem érdekel. Én már megtanultam a túlélést, te csak most kezded. Persze, a hagyományok, az emlékek, az semmi. Csak az egyéniség, a határtalan egyéniség, a végnélküli tolerancia, az igen, aztán most itt van a káosz a fejetekben. Ha még csak a fejetekben … No, Gott sei Dank!… Ti azt hiszitek, a nagy pénz tartja össze a világot … Egy fittyfenét! Kleine Fische, gute Fische … Én mindent megadtam neked, amire szükséged volt, egyedül neveltelek, és …
Fiú:   És soha a kurva életben nem simogattál meg gyerekkoromban! Azt hitted, aprópénzzel kifizethetsz?
Steiner: Amikor lázas voltál, én prizniceltelek, ott ültem az ágyad mellett …
Fiú:   Mindig kiszámítottad a pénzem villamosra, buszra, soha nem volt elég zsebpénzem, nem vehettem soha magamnak azt, amit akartam … És mi lett belőlem, egy rohadt ócskás!
Asszony: De, kérem, itt kell ezt most maguknak megbeszélni? … Pont itt nálam? …
(Nem is figyelnek rá.)
Steiner: Mert a gimnáziumot is csak nagy nehezen fejezted be, nem akartál továbbtanulni, de én tisztességesen fölneveltelek. Ott dolgoztam, ahol tudtam, homokőr voltam egy homokbányában és parkőr egy kórházban, amikor sehol sem kaptam munkát, mert az én kereskedelmi érettségimmel és a szolid polgári múltammal azokban a nyavalyás ötvenes években …
Fiú:   Ki a francot érdekel ez ma már?!
Steiner: A múltam, hogy nekem el kellett veszíteni …
Fiú:   Ne hánytorgasd föl folyton azt a rohadt háborút! Mindig azzal a rohadék Auswitz-cal, meg Buchenwald-dal jössz. Elég volt, nem érdekel! Folyton ezen sírtok, ezen nyavalyogtok. Hát mások nem haltak meg? … Az egész nyavalyás élet arról szól, hogy állandóan egymást gyilkolásszák … (odamegy az asszonyhoz) Megengedi, asszonyom, hogy igyak egy kortyot? Már elnézést, de úgy felidegesít ez az öreg trotli … (tölt magának, iszik) Annak örül, hogy mindig ünnepelheti a fájdalmát. Látott már ilyet? Tiszta mazohisták.
Asszony (felugrik): Most már én mondom, hogy elég? Azonnal hagyja el a lakásomat! Azonnal menjenek el mindketten!
Fiú:   Persze, persze, máris megyünk asszonyom … (az apjához megy) Mi a francnak csináltál akkor engem? Minek vetted el anyámat? … Ezt a nyavalygást nem bírta, ezért ment el a büdös francba! Nem bírta ezt az örökös siránkozást.
Steiner: De én éjszakai portás voltam és öltöző őr. Csak azért, hogy téged rendesen fölneveljelek.
Fiú:   És mi lett belőlem? Azt mondd meg!
Asszony: Azonnal hagyják abba, menjenek innen! (fiúhoz) Érti? Menjenek a lakásomból! …
Fiú (mintha meg sem hallotta volna): Tönkrement a házasságom miattad, te vén zsugori, az anyám is ezért hagyott el bennünket. Elege volt az állandó filléreskedésből, hogy mi lesz, ha …
Steiner: Az anyád felelőtlenül ment el …
Fiú:   Felelőtlenül? Süket duma! Fiatal volt, huszonnégy éves, te meg túl az ötvenen. Ő normálisan akart élni és nem nyomorogni melletted, hallgatni a hülye háborús sirámaidat. Ott vannak a levelei, olvasd csak el őket újra, hogy felfrissítsd kicsit az emlékezeted. Mert az emlékezéshez, ahhoz aztán értesz … Ki a fenét érdekel, hogy mi volt akkor? … Minden alkalmat megtaláltok, hogy ünnepeljétek, hogyan nyírtak ki benneteket.
Steiner: Téged is.
Fiú:   Tessék?
Steiner: Téged is kinyírtak volna akkor, ha csak nincs szerencséd. Hiába lett volna anyád keresztény.
Fiú:   Engem ez nem érdekel, megmondtam százszor! Tönkrement a házasságom, az érdekel! Mert egy kurva ajtó választott el bennünket, és már úgy eszel, hogy lecsurog a szád szélén, és csámcsogsz, és nincs az a normális nő, aki ezt minden este végignézte volna.
Steiner: Nem is ettem veletek olyan gyakran. Igyekeztem mindig egyedül …
Fiú:   Hová tetted a családi ékszereket? Eladogattad? A nagyfatertól örököltél egy telket is. Azt is eladtad. Hová tetted a pénzt? Miért nem szereztél rajta egy másik lakást? …
Asszony (földhöz vágja az egyik poharat, és majdnem sikolt): Takarodjanak a lakásból! Azonnal takarodjanak! Rendőrt hívok! Ha nem takarodnak mindjárt, telefonálok a rendőrségre. Maguk betörtek ide! Azonnal takarodjanak!
Fiú (odamegy az asszonyhoz): Nyugalom, drága asszonyom, máris megyünk. Bocsánat, bocsánatot kérünk … De hát ezzel nem lehet egy jobb helyre elmenni … Máris megyünk … Elnézést asszonyom, látja, hogy milyen … Nem lehet ezzel már együtt élni … Tizenkétezre tetszett mondani?
Asszony: Menjenek, menjenek innen azonnal, menjenek …
Fiú:   Ha már megállapodtak az öreggel, akkor legyen tizenkétezer, annyi, amennyit adott. Már visszük is a holmit. (Megfogja a zsákot, odaviszi az apjához.) Na, fogja fater szépen a zsákot!
Asszony: Miért nem maga cipeli?
Fiú:   Ja, én is vihetem. (felveszi a zsákot) Tetszik látni, nem megy már neki úgy, mint azelőtt. De ő nem akarja abbahagyni … Tiszta ráfizetés vele dolgozni. (suttogva:) Ha tudná mit kell emiatt az öreg szenilis miatt idegeskednem? Nem lehet erre már semmit rábízni … Na, de ezt csak önnek mondom asszonyom, mert látom, milyen türelmes volt velünk. Egy kicsit túlfizettük, de nem először esik meg velünk. Na, induljunk, fater. Kisztihand, ha valami máskor is akadna, csak tessék telefonálni, mi azonnal jövünk. Hé! Fater! Indulhatunk!
Steiner: Megyek, megyek. Csókolom a kezét, nagyságos asszony, köszönöm a vizet. Ne tessék haragudni ránk, csak hát …
Asszony: Isten áldja Steiner úr.
Mindhárman kimennek, majd az asszony egyedül visszajön. Nézegeti a földön a cserepeket, kimegy, söprűt hoz, összesöpri az üvegdarabokat, közben bekapcsolja a lemezjátszót. Szól a Carmina Burana. Hirtelen leül, ölébe ejti a lapátot és a söprűt. Maga elé mered.
 
 
FÜGGÖNY
 
 
  ( A Mindennek ára van c. rádiójátékból írta át egyfelvonásos darabbá. Azt hiszem egy pályázatra adta be. )