Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adorjáni Dullien Katalin emlékezése

2010.02.20


 

A Magyarok Házában hangzott el 2010. január 27-én.

 

Már egy éve, hogy Laci meghalt és 4-5 éve annak, hogy megmutatta nekem, hogy hol, a Pest- szentlőrinci temető melyik sírjába szeretne nyugodni. Már akkor előrevetítette korai és önmagától meghatározott halála lehetőségét. Nehéz volt számára az élet, különösen a 2000 után bekövetkezett betegségei következtében. „Olyan vagyok, mint egy rohadt alma, kívül piros, de belül ……..,” - és jelentőségteljesen elhallgatott. Szomorú volt ezt hallgatni.

Úgy hozta a sors, hogy Laci sok veszteségen ment át kora gyermekkora óta. 5 éves volt, amikor Édesanyja a háború alatt meghalt. Majd a Futó-utcai házukat kellett a kitelepítés elől menekülve, elhagyni. Ekkor, édesapja Pestszentlőrincen telepedett le, és itt igyekezett családi életet biztosítani árván maradt gyermekeinek. Laci itt nőtt fel, itt járt iskolába, itt verekedett a grundokon, itt lett férfivá és itt élte át első nagy és tragikusan kilátástalan szerelmét. Az „új” társadalmi rendet pedig nem tudta elfogadni.

1956-ban  a Práter utcai iskola környezetében élte meg a forradalmi napokat. Majd Ausztriába disszidált, de pár hónap múlva - apja hívására - visszajött. A győri ÁVH-n súlyosan bántalmazták. Felmérhetetlenek a lelki következményei ennek a traumának. Még csak 16 éves volt ekkor. „Öszi robbanás” című regényében egy kamasz fiú szemszögéből írta meg e pár nap eseményét és következményét: a végtelen gyaloglást, metsző hidegben a nyugati határ felé és a visszatérés megalázó procedúráját.  

„Pest-szentlőrinc” – ha valahol a Földön, akkor Laci utólag, odatartozónak érezte magát.

Majd elkerült Lőrincről Budapestre, de többé nem találta a helyét.

Színész lett, családot alapított, vidéki színészként bejárta az országot, sok helyen megfordult. Korán megnyilvánuló belső magányosságában már korábban is - majd újra - írni kezdett. Nyitott szemmel és érzékkel reagált a kor társadalmi problémáira. Többek között egy  szociográfiai tanulmányt írt a vidéki színészek hányatott életéről.

Ki nem ismeri közülünk a valamikori társbérlet „szépségeit”? A „Besúgó a társbérlőm” c. kisregényében a kényszerből összeköltöztetett emberek, családok abszurditásig fokozott együttélési drámáját írta meg, hátborzongatóan.  Mindezt maga is megélte. A kor nem szerette a kritikai látás-módot, a szókimondást. Meg is lett a következménye. Összejöttek a dolgok, Laci „begorombult” és felhagyott a színészettel. Nagy veszteség volt ez is számára.

 Ezután is megpróbált fennmaradni, túlélni ezt a veszteséget, de ekkorra a családi élete is összeomlott. Ez már sok volt.  Kicsúszott a talaj a lába alól. De sokan megsegítették és valahogyan átvészelte ezt az időt is.  

Majd  jött  1989, és vele a remény egy gyökeresen megújuló társadalmi változásra. Belevetette magát az eseményekbe, részt vett a Lakiteleki csoportban - , végre írásai, novellái és kisregényei is megjelenhettek. A 90-es években sokat tartózkodott Bécsben. Az itt élő magyar emigránsokkal kapcsolatba kerülve, bensőséges interjúk alapján, elsőként írta meg sorsukat, társadalmi kirekesztésüket, veszteségeiket a kommunizmus hatalomra kerülése után, majd beilleszkedésüket egy új,  idegen világba a: „Tiroli muskátli magyar erkélyen” c.könyvében.  

Publicisztikáiban  nyíltan bírálta az 1989 utáni változó kor visszáságait és intuítíven mintegy előre látta a fejleményeket. Egyre feketébben látta a világot. Szenvedett a jelentől és a múltba menekült.

A nagy veszteségekkel és fájdalommal  megélt  50-es évek gyökeres társadalmi felfordulása a családján keresztül őt is érzékenyen érintette. Novelláiban, kisregényeiben lírai szépséggel állít emléket a lőrinci éveknek, a kamaszkornak, és búcsúzik egy erőszakkal megsemmisített világtól.

Nem akarta,hogy minden tanuk nélkül, nyomtalanul eltűnjön. Így őrizte meg a ledózerolás utolsó pillanatában, a Futó-utcai házuk romjai között talált valamikori szőlőindás korlátmaradványt és egy szép rézkilincset, valamelyik szobájuk ajtajáról.

Ezért volt fontos számára a 2007-ben, a  Corvin mozi oldalán elhelyezett emléktábla: Hogy ne csak az 56-os forradalom részben eltűntetett színterére emlékezzünk, hanem egy valamikori, polgári Józsefvárosra is, ahol az ő szülőháza is állt.

Írásaiban minden erejét az emlékeztetésre fordította.  NYOMOT akart hagyni nemcsak saját maga, de az egész kisemmizett, eltűntetett társadalmi osztálya után.

A 2008. áprilisi könyvhéten megjelent utolsó válogatását a „Búcsú az égtől”-címüt, evvel a próféciai mondattal adta át nekem: „  Lehet, hogy ez az utolsó könyvem ….”

Már akkor rosszat sejtettem.