Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Halálának 8.évfordulóján - 2017.január 27.

2017.01.25

8.evfordulo.jpg

 

A felszabadító megszállók

 

Most, miután pár napja némelyek azt hiszik, hogy az Európai Unió tagjaként a múltat végképp eltörölhetjük, nem haszontalan fölidézni – a borzalmas holokauszt emlékezések után –, az ötvenkilenc évvel ezelőtti május 8-át, a múlt század második világháborújának végét. Mikor a német főparancsnokság feltétel nélkül letette a fegyvert a Szövetséges hatalmak előtt, (USA, Anglia, Szovjetunió) és azon a május 8-án, közép-európai idő szerint 23 óra 1 perctől minden aktív katonai hadműveletet beszüntetett.

       Csakhogy ebben a mai Európai Unióban, melynek gazdasági és szellemi kialakulása erősen az amerikai globalizációs, egypólusú, világhatalmi törekvésektől függ, pontosan hatvan évvel ezelőtt bennünket Budapesten, április elején az amerikai Liberátorok terror bombázásával fenyegettek. Aztán jöttek a győztes szovjetek, és decembertől februárig ostromállapottól szenvedett a város. És persze már korábbi időktől az egész ország. Április 4-ig. És következett május 8-ika, amikor is kétségtelenül meg- és felszabadult Európa a hitleri fasizmustól.

       Vannak olyan történelmi bűnök, melyeket nem lehet megbocsátani.

       Ezek egyike volt a második világháború, az amerikai bombázásokkal, a szovjet megszállással, mert Budapestet nem felszabadították, amint ezt évtizedeken át hazugul sulykolták a magyar nép tudatába, mint Bukarestet vagy Prágát, hanem meghódították, bevették, elfoglalták. És hónapokig folyt a malenkij robotra hurcolás, a zabrálás, a „Davaj csaszi!” és a nők megerőszakolása, tizenéves kortól hetvenig. Aztán következett az ipari üzemeink leszerelése, állatállományunk elhajtása, műkincseink elrablása.

       Mindenki, aki koránál fogva átélte a második világháborút, őriz az emlékezetében egy borzalmas vagy éppenséggel lélekszabadító, sőt, a retináján, szemideghártyáján egy privát képsort, saját filmet. Ezek a magánfilmek a hatvan év alatt sokszor és sokaknak levetítődtek. Néha csak szorongva, titkoltan, önmagukba zárkózottan peregtek ezek a filmkockák az átélők előtt, máskor többeknek elbeszélve, szinte a jelenvalóságig élethűen érzékelve.

       A magam kisfilmje csupán szaggatott képekből áll.

       Óvóhely, apám saját tulajdonú Futó utcai házában, közvetlenül földszinti lakásunk alatt. Zsúfoltság, földre rakott ágybetétek, matracok, szalmazsákok, sarokban kicsiny dobkályha, középütt hosszú nyersfa asztal. Egyszer csak paradicsomleves evés közben rázkódni kezd a ház, omlik a pince tetejéről a malter az asztalra, majd hirtelen csönd.

       Pár perc múlva felnőttek hoznak be az ajtón egy fején és mellkasán erősen vérző katonát. Németet vagy magyart, ezt az öt éves emlékezet és a retinára rávetülő látvány nem pontosan őrzi. Fölteszik az asztalra, ahonnan gyorsan leveszik a gyerekeknek odarakott paradicsomleveses tányérokat. A katona fejéből a vér a nyersfa asztalra csurog. Sokan tesznek-vesznek körülötte, majd valaki közli: meghalt. Kiviszik a pincéből. Talán az utcára. Az asztalra visszateszik a paradicsomleveses tányérokat.

       Másik kép: lent a pincében, kintről jövő sivító hangok után hatalmas csattanások, iszonyú falrázkódás, mintha össze akarna dőlni a ház, aztán hosszú csönd és valamennyi idő elteltével síró, üvöltöző, lányok, asszonyok, férfiak, sebesültek, téglaporos arcúak, szaggatott ruhájúak tódulnak be a pince vasajtaján a szemközti házból, amit földig rombolt egy láncos bomba. Összevissza szaladgáló emberek, sírás, sebesült arcok, lábak, nyakak, piarista pap nagybátyám fekete reverendában libben ide-oda.

       Újabb kép: a bombázások, pincei várakozások szünetében hallom és látom anyám nehéz, mélyről jövő köhögését, amint az egyik matracon fekve, félkönyékre emelkedik. Aztán fent a házban, a mi utcai földszinti lakásunk mellettiben, ahol nem kell esetleges eltévedt aknaszilánkoktól félni, egy magas fatámlájú ágyban fekszik, köhög, tüdőgyulladása van. Vizet kér tőlem, kimegyek a konyhába, szólok egy öreg nőnek, valószínű a szomszédasszony csak nekem tűnt öregnek, mire beviszem hozzá a vizet, szeme csukva. Az asszony berohan, sikít: meghalt. Valamikor pap nagybátyám, apám és szomszédok állnak az ágy mellett, velem együtt.

       Hát ezek az én retinámra beleégett filmkockák.

       Ezek az én felszabadulási képkockáim, de a későbbi megszállási nagyfilmem már regény hosszúságú.

       Most meg az egykori győztes nagyhatalmak újabb kiszolgáltatott helyzetbe hoztak bennünket: benne vagyunk. Az Európai Unióban.

       És felejtsük a Szovjetunióba elhurcolt többszázezer civil magyar férfit és nőt, akik közül sokan nem tértek haza, felejtsük az 1952-ig, jóvátétel fejében elszállított 131 millió értékű mezőgazdasági terméket, iparcikket, ipari berendezéseket, szovjet mintára kialakult ÁVH-t, a magyar középosztály megsemmisítését a szovjet fegyverek árnyékában kierőszakolt Rákosi-Rosenfeld diktatúra következményeként? Felejtsük a jogi és politikai üldöztetéseket? A szülőföldről elzavart, kitelepített százezreket?

       A megszállók felszabadítását?

       A felszabadítók megszállását?

       Mindez persze nem akkor, 1945. május 8-án kezdődött, hanem már 1929-ben, az Amerikából Európára rászabadított világgazdasági válság idején. Közvetett okként az első világháborúval, majd a versaillesi békediktátummal, és ennek következtében Hitler hatalomba kerülésével 1933-ban.

       Tehát a második világháborúért és annak következményeiért, nemcsak közvetve, de közvetlenül is felelősség terheli a nyugati hatalmakat, és az amerikai nagytőke globális terjeszkedését irányítókat, akik valójában még szövetségeseikkel szemben is a világ gazdasági és politikai hatalmát kívánták megszerezni.

       Mostanra sikerült is nekik, bár megmentették Európát a náci ideológiától és pusztító ösztönöktől, Nyugat-Európát a szocialista, kommunista terrortól. Viszont az árat Kelet-Közép-Európa fizette meg, benne, az első világháború után már szétszakított országunk, melyet ma az amerikaiak irányította Világbanknak és Valutaalapnak kiszolgáltatva beléptettek az egyre inkább amerikai befolyással működő Európai Unióba.

       Nos, így, az ötvenkilenc évvel ezelőtti május 8-ikától a mostani 2004. évi európai uniós május 8-ával mintha bezárulni látszana a második világháborús felszabadítók megszállásának történelmi köre. Az akkori győztesek már nincsenek itt, de akik segítségével győztek, azok most szabadítanak föl bennünket egy újabb alárendeltségi szövetségbe belekergetve.

       Hát így megyen ez az oly sokaknak kedves és főként egyre inkább tőlünk elirigyelt Kárpát-medence közepére zsugorított hazánkban.

       Mert egyelőre a nemzetközi bolsevizmus rendszerfordulás utáni hazai haszonélvezői, a magyar nép érdekeit mellőzve, érdekszövetséget kötöttek a világpolgárok pénzügyi vezetőivel az élet minden területén, a gazdasági és szellemi szférában egyaránt, s így felosztották maguk között az országot.

       A kérdés csak az változatlanul: mikor és kik a felszabadítók és a megszállók?

       Mert, ha hazánk egy olyan közösség tagja, ahol a saját nemzeti alkotmányt (már amennyiben ezt annak lehet nevezni) felülbírálhatja egy nemzetközi, központi akarat, sőt, csakis az dönthet, akkor most már felszabadultunk végleg vagy éppenséggel végleg megszállnak bennünket globális idegenek, akik még az anyaföldünket is megszerezhetik?

Nemzetőr, 2004. május 12.

 

( A szegénység diszkrét bája c.kötetéből )

 

Egyik utolsó könyve:

 

gyorffy_laszlo-2.jpg

 

"Azok közé tartozom, akik szégyenlősen beszélnek saját írói munkájukról. Ha erről faggatnak kissé mindig úgy érzem, mintha pőrére vetkőzve kellene egy emberekkel zsúfolt utcán végigmennem. Ez pedig, enyhén szólva, természetellenes állapot. Ha a körülöttem zajló életről kell szólnom, írnom, talán megfelelek a kívánalmaknak. Értékítéletet nemigen tudok mondani magamról, bár sejtem munkásságom erényeit avagy hibáit, de az álszerénység vagy öndicséret - a mai irodalmi életben oly gyakori - útjai nem járhatók számomra.

Ezen kétségek között erősen nehéz feladat életművet „ összeválogatni". Megkíséreltem. Jobb híján valamiféle időbeli sorrendiségre támaszkodva afféle útkijelölő karóknak használva a megírási dátumokat, legyen szó regényekről, novellákról, hangjátékokról, publicisztikáról vagy tanulmányokról. Meseregényeimnek már nem jutott hely, még válogatva sem. S egy kisregény vagy regényrészlet is csak jelzésenként szolgál eme 25. könyvemben.

Ebből a válogatásból csak az derülhet ki: egy polgári származású, annak idején (1950-es évek) „egyéb" kategóriába soroltatott, majd „ellenséges tevékenységgel gyanúsított személyként„ minősített (1960-70-es évek) fiatalember a maga erkölcsi, etikai látásmódjával, társadalomkritikai és szociális érzékenységével, ha nehezen is, de szépíró lehetett a korlátozott szabadság, majd a szabadon választott piaci alkuk szellemiségének rendjében. Talán válogatásom tükrözi ezt valamelyest. "

 

gyorffy_laszlo_h.jpg