Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Borbély László írása

2010.02.16

 

 

Kép

 

 

 
Némák ordítása
 
Találkozásaim a „Fémsárkánnyal”, avagy egy fénykép története
 

„A lélek a túlvilágon, maga sem tudja, mit keresve, bolyongani kénytelen, amíg a földön valaki akad, aki élete igazságát megtalálja és kimondja. Akkor aztán megnyugszik szegény, mert tudja, hogy amit keresett, az megvan.”

 
(Hamvas Béla: A magyar Hüperion, 1946)
 

 Györffy László (1940–2009) művei végigkísérték a „rendszerfordulást”, leginkább az élet perifériáin élők, a lelki vagy fizikai sérültek sorsa érdekelte kezdetektől fogva.

 

 Bevallom, hogy Györffy Lászlóra, akárcsak többi elhunyt barátomra, képtelen vagyok úgy gondolni, mint aki nincs többé. Hiába hunyta le szemét 2009. január 27-én örökre, bennem – a lélektan különös kegyelme által – eleven maradt. Hangja időnként megszólít engem és az alakját is tisztábban látom, ha újraolvasom egy-egy írását vagy közös kedvencünk, a dzsessz-szaxofonos Charlie „Bird” Parker számait hallgatom. Nyilván nem véletlen, hogy hosszas keresgélés után, éppen a napokban találtam meg azt a fotót, mely az Örökségünk sorozatban megjelent Búcsú az égtől című válogatott írásainak címlapján is látható. 2005 nyarán fényképeztem le Ipoly utcai otthonában. Tudomásom szerint még emlékplakett is készült a felvétel alapján. Nagyon megszerette azt a képet, később is gyakran szóba hozta, ha találkoztunk. Azon kevesek közé tartozom, akiket egészen haláláig barátjának tekintett. Akik Lacit ismerték, megerősíthetik, hogy nem beszélt mellé – nem olyan családból származott –, amikor valakinek ezekkel a sorokkal ajánlotta könyvét: „... író és szellemi küzdőtársamnak igaz barátsággal, szeretettel.”

 
***
 

A Magyar Írószövetség könyvtárosa, Mezővári László mutatott be minket egymásnak. Györffy Laci először kissé idegenkedve mért végig. Rossz kedve volt. (Tapasztalataim szerint ritkán mutatta magát derűsnek a külvilág felé. „Nehezen kezelhetőnek”, összeférhetetlennek tartották, de erre sajnos rengeteg oka volt és ma már azokhoz hasonlóan, akiket a szokásosnál közelebb engedett magához, én is tudom: a lénye mélyén nem ilyen természetű ember volt. Rendkívül érzékeny, ritka mély érzésű férfi volt, akinek lelkét magánéleti és hivatásbeli csalódások, kiábrándulások, „életvergődések” egész sorozata keményítette meg. Ezért választotta inkább „a nehezen elviselhető magányt”.) A tekintete szigorúnak látszott és villámokat szórt, még csak véletlenül sem mosolyodott volna el. Megmondom őszintén, elsőre semmilyen rokonszenves vonást nem találtam benne. Talán azt feltételezte rólam, hogy csak ábrándozom az írói hivatásról és „a belilult gyerekek közé tartozom”, akik már akkoriban is tucatnyian előszobáztak valamelyik folyóirat szerkesztőjénél. Történt még közöttünk néhány hasonlóan éles pillantásváltás. A jég 2005-ben tört meg, amikor összefutottunk az Ünnepi Könyvhéten. Azon a nyáron jelent meg írói munkásságának 35. évfordulójára a Szabad a vásár című kötete. Látta, hogy fényképezőgép van nálam, megkért, hogy csináljak róla néhány képet dedikálás közben. Csapnivaló lett mind. (Laciról tudni kell, hogy őt nem lehetett bármilyen szögből fotózni. A televízióban, felvétel előtt, az operatőrnek is kiselőadást tartott arról, hogy milyen kép készüljön róla. Ennek oka nem a hiúságában keresendő. Súlyos műtétje nyomán, nagyon csúnya vágás éktelenkedett egyik oldalt a nyakán.) Szabadkoztam, hogy íróként nyilván jobb portrét készíthetnék róla, ha modellt ülne... (Pályafutásom kezdetén nagyon sok írónál jártam, interjúkészítés ürügyén próbáltam kifaggatni őket a mesterségbeli fogásokról, összességében nem sok sikerrel, mivel erről nem szívesen beszél egyikük se.) Ez az ötlet tetszett neki. Megbeszéltük, hogy rövidesen felkeresem.

 
***
 
– Fényképezőgépet nem hoztál?
 

Ez volt az első kérdése, majd némiképpen megnyugodott, amikor zsebemből előhúztam a kis méretű digitális készüléket. Leültünk a nappalijában, teával kínált. Azt kérte, hogy a színész múltjáról ne kérdezzem, de ez nem esett nehezemre, hiszen engem elsősorban mint író és publicista érdekelt. Addigra már jócskán beleláttam a színházi kulisszák mögötti világba és az igazat megvallva nem csodáltam, hogy Lacinak elege lett az egyre kényelmetlenebb skatulyákból, a vállalhatatlan háttéralkukból, a szereposztásokat megelőző kegyetlen fúrásokból, a világot már régóta nem jelentő deszkákból. Elolvastam a Maróti István által készített Szembeszélben című életműinterjút. Ebből megtudtam, hogy Laci 1956-ban külföldre szökött, majd 1957 tavaszán visszatért és vizsgálati fogságba került, a gimnáziumi pótérettségi után volt segédmunkás, kocsikísérő, színházi díszletmunkás, majd könyvesbolti elárusító. 1961-65 között elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Különböző vidéki színházaknál volt színész és dramaturg, több filmben is szerepelt (Erkölcsös éjszaka, Ballagás, Macskajáték), közben novelláskötetei és regényei jelentek meg. 1982-ben lett szabadfoglalkozású író. Regényei, novellái, hangjátékai és publicisztikái végigkísérték a „rendszerfordulást”. Fő művei: Dobd fel magad, fiú!, Szent Lőrinc freskója (elbeszélések), Kőorgonák, Aki megszökött a halál elől, Besúgóval társbérletben (regények), A farkasüvöltés nem hallatszik az égbe, (H)arcvonalban (publicisztikák). Elismerései: Nagy Lajos-díj (1991, 1998), Magyar Művészeti Akadémia nagydíja (2001), a Magyar Rádió nívódíja (1992, 2003), Bertha Bulcsú díj (2004, 2005). Nem interjút adott, inkább beszélgettünk. Addigra már jó néhány írásom jelent meg a Lyukasórában és a Havi Magyar Fórumban, ahol ő is rendszeresen publikált. Nem titkoltam, hogy magam is a realisták közé szeretnék tartozni, emberábrázolásra törekszem, ezért is tetszik annyira a Szabad a vásár címadó elbeszélése, mely a „békebeli” azóta bevásárlóközponttá átalakított Lehel piac nevezetes névtelenjeinek, a kisembereknek állít emléket. Erről örömmel mesélt, hiszen több mint két évtizede élt Angyalföldön.

 

– A Lehel piac átalakítása szimbólum – magyarázta. – Jól példázza napjaink valóságát, azokat a kierőszakolt változásokat, amelyeket a „rendszerfordulás” óta ránk erőltetnek. Gyökeréig semmi sem változik, a tartalom nem újul meg, csak a díszletet építik át, tetszetősebbé varázsolják a formát, de a háttérből ugyanazok a megoldatlan konfliktusok bukkannak fel. Aki rendszeresen látogatja a piacot, az tudja jól, hogy lényegét illetően semmi sem változott, csak az árak emelkedtek, az emberi kapcsolatok pedig még inkább elszemélytelenedtek. Nemcsak a vásárlók elégedetlenek, hanem az árusok is panaszkodnak a sok kényelmetlenség miatt. Úgy érzem, nemcsak a magam nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy megint ránk erőltettek valami újszerűt, ami valójában rosszabb, mint felszámolt elődje. De hát így megy ez, mióta szabad a vásár az országban, egyes üzleti érdekcsoportok korlátlanul adnak-vesznek a fejünk fölött és a tudtunk nélkül, nem törődnek se az érdekeinkkel, se a hagyományainkkal. Csak a haszon a fontos, az ember addig számít, míg vásárolni képes. Aki nem fogyasztó, az nyugodjék békében… Györffy László sohasem tagadta, hogy azért ír, mert sok minden dühíti. Mindig szót emelt az ember megalázása ellen. Leginkább az élet perifériáin élők, a lelki vagy fizikai sérültek sorsa izgatta kezdetektől fogva. Első irodalmi forgatókönyve, A leghosszabb éjszaka a kitelepítésekről szólt, megvásárolta a filmgyár, de nem készítették el. 1969 őszén mutatkozott be a Kortárs című folyóiratban a Dobd föl magad, fiú! című novellával.

 

– Harmincéves koromban máris hallgatásra ítéltek a cenzorok, mert tabu témáról, az internálásokról írtam – emlékezett vissza. – Mai szóhasználattal talán úgyis mondhatnám, hogy ez nem rossz „píár” egy pályakezdő írónak, csakhogy ez akkoriban azt jelentette, hogy a kutya sem állt szóba velem. Már régóta megfigyeltem, hogy egy darabig elfogad a közösség, és aztán valami történik; olykor az én hibámból, amiért nem megfelelően kezelem a társaimat; olykor a közösség hibájából, amely extrémnek tart vagy kívülállónak, amiért „nem állok be a sorba”. Mérleg természetű vagyok, Skorpió aszcendenssel, a kínai asztrológia szerint pedig sárkány: csakhogy „Fémsárkánynak” sikeredtem. Érzékeny, büszke, igazságkereső lettem. Felháborít az, ha kiszolgáltatottakat bántanak, talán éppen azért, mert magam is közéjük tartoztam. Mindig kísért az egzisztenciális bizonytalanság, ahogy más írókat is, de sem ettől, sem mástól nem féltem. A betegségektől sem. Túl vagyok egy súlyos műtéten, meg egy még súlyosabb infarktuson… Mindenképpen megpróbálok írni. Ha a széppróza nem megy, akkor publicisztikát. Az írás feloldja a magányt, nemcsak bennem, hanem azokban is, akik megtisztelnek, és megvásárolják műveimet. Azokkal élek lelki és szellemi közösségben, akikben elevenen létezik egymás segítésének emberi-keresztényi törvénye. Ahogy az erdélyiek nevezik, a Fennvaló tesz társakká minket. Segítened kell magadon, és ha már nem tudsz, meglátod, az Isten megsegít. A Fennvaló gyakrabban segít, mint azt te észreveszed, az ember viszont nagyon ritkán, de ha mégis, akkor mindig isteni sugallatra. Hívő ember volt, de nem gyakorolta a vallást úgy, ahogyan azt az egyház általában elvárja híveitől. Templomba gyakran járt, voltak kedves zarándokhelyei, Makkosmária és Máriazell.

 

Mikor befejeztük a beszélgetést, hálásnak tűnt és még mosolygott is. Megköszönte a türelmet és a figyelmet, amit rá szántam. Zavarban voltam, amikor arra kért, támogassam máskor is munkáját a magam módján. Irántam való bizalma a későbbiekben tovább erősödött.

 
***
 

Időközben megjelent első könyvemet így nyugtázta: „Nem is rossz!” Ezt persze dicséretnek szánta. Időnként eljött egy-egy kávéra a régi Csendes Étterembe, az általam szervezett találkozókra és beszélgetésekre, hogy egyedüllétét némiképpen feloldja. 2006 tavaszán felhívott telefonon és különös kéréssel fordult hozzám. Díjat akart alapítani. Az volt a terve, hogy halála után, évente átadják a születésnapján „Györffy László szegénylegény-díjat”, melyről úgy gondolta: „három megjelent magas színvonalú, részben publicisztikai, részben szépirodalmi prózai kötettel rendelkező, nemzeti értékek – nem úgynevezett liberális és szocialista – mellett elkötelezett, de szociálisan érzékeny, a magyarországi állapotokat realista stílusban megfogalmazó, rossz anyagi körülmények között élő író kaphatja.” Ezt azért idézhetem ennyire pontosan, mert Maróti István irodalomtörténésszel és Kaiser László költővel együtt engem is felkért kuratóriumi tagnak. Ahogy múltak az évek, egyre több oka volt a keserűségre. Részben azért, mert egészségi állapota tovább romlott, másrészt amiatt, hogy végképp be kellett látnia: lényegében alig valósult meg valami azokból a tervekből, melyeket értelmiségi társaival együtt a Lakiteleken tartott találkozón közösen megfogalmaztak. Ami leginkább fájdalmat okozott neki, az nem az alattomos betegség egyre agresszívabb tüneteiből származott, hanem abból, hogy napról-napra szembesülnie kellett a kulturális életet megmételyező szemforgató sunyisággal, a nemzetietlen, liberális és kozmopolita beállítottságú művészek korlátlan térhódításával. Noha e hetilap hasábjain, Éles sarok címmel hetente foglalta össze és hívta fel a figyelmet a visszásságokra, hangja legfeljebb azokhoz ért el, akik maguk is szenvedő alanyai voltak a Magyarország – minden tekintetben zajló – kifosztásának és kiárusításának. Jelen voltam egyik utolsó könyvbemutatóján a Magyarok Házában, amikor hosszú sor kígyózott az asztala előtt, hűséges olvasói dedikálásra vártak. Bíró Zoltán, Szakonyi Károly, Masszi Péter és Püski István egyaránt tiszta szívvel és őszinte elismeréssel méltatta írói munkásságát, Császár Angéla és Blaskó Péter pedig felolvasta egy-egy szép írását. Akik közel kerültek hozzá, azok kedvelték és szerették, még akkor is, ha néha rajtuk csattant az ostor, mellyel Laci eredetileg mások hátából szándékozott volna szíjat hasítani. Utoljára 2008 decemberében beszéltem vele, kérte, látogassam meg minél hamarabb.

 

– Ha szeretsz engem, eljössz hozzám. Igen... így mondta... ahogy még soha... most is zavarban vagyok, ha erre gondolok... Írt egy elbeszélést, az a címe: A példázat. A legszebb írásai közé tartozik. A főszereplője Cirénei Simon, aki a kimerült Jézus Krisztus helyett hurcolja a keresztet a Golgotára. Ebben a Megváltó arról beszél, hogy a némáknak ordítaniuk kell ahhoz, hogy gyökeres változások történjenek és a gonosz végképp vereséget szenvedjen, ezért feszítteti meg magát. Úgy hiszem, Laci is ennek a jegyében alkotott: addig nem akarta abbahagyni, míg nem ordítanak még a némák is, hogy ELÉG VOLT! Tisztességgel, soha senkit el nem árulva írt és mindig igazat kérdezett.

 
***
 

Egykori főiskolai évfolyamtársa, Szersén Gyula, aki mint hűséges „harcostárs” nagyon sokszor olvasta fel Laci novelláit a könyvbemutatókon és szerzői estjein, Arany János Néma bú című költeményével búcsúzott közös barátunktól a pestszentlőrinci temetőben.

 

Halnak, halnak, / Egyre halnak / Színe, lángja a magyarnak. / Itt is egy név, / Ott is egy név, / Hányt elvisz minden egy év.

 
 2010.02.05.

 Borbély László

( Függetlenség

a szellemi önvédelem lapja )

www.miep.hu