Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A hálózati pókok ( állati dolgok )

2011.04.13

Fabula de nobis – rólunk szól a mese

A hálózati pókok


A pókok hálózati állatok. Némelyek szerint a pókok hálófonó művészete felér egy csillagháború sikersztorijával.
Mindenesetre vannak nemzeti és nemzetközi pókok. Ez utóbbiaknak a XXI. századig nem sikerült világhálót szőniük, holott nem egyszer tettek rá kísérletet, bár nem volt rá igény.
Most, a XXI. század fordulóján, ami persze 1990-ben volt, megpróbáltak ismét világhálót szőni, bár megint csak nem volt és nincs rá igény.
De a pókok már csak ilyenek. Hálózati állatok.
És sokfélék. Igazi másságosos, hálózati személyek, de alapvető tulajdonságuk, hogy ragadós, selymes váladékot ragasztanak áldozataikra vagy akiket – akár maguk közül is – kiszemelnek.
Manapság nagyon kedvelik a bonyolultan összefüggő, kapcsolati hálózatot, azért gyakran jó kapcsolati tőkével rendelkeznek, s mintegy ezzel próbálják behálózni a világot. Ők azoktól az őspókoktól származnak, akiknek tojásai annak idején mindenütt ugyanolyan ivadékokat bocsátottak ki magukból és ma már audió-vizuális és virtuális médiumhálózatokon keresztül is működnek, sőt, virtuális hálózattal is képesek fenntartani magukat. Az egykori egészen kiszi (nem selypítés!) médiamoguloktól a gazdaságos gazdagokig, mert egy-egy ügyes hálóhúzással úgy rángatnak mindenkit, hogy a két lábon járók, bábuknak érzik magukat.
Olykor fedőnévvel ellátott közhasznú társaságokban dolgoznak, mert azt hiszik, hogy országunk úgy működik, mint egy bank. Persze joggal érzik így, hiszen, például Kádár elvtárs kedvenc Angyalföldjét a Váci úttól a Dunáig a Rossmann-módszerrel behálózták. Ez pedig az új, rendszerfordulásos hálószövési technikának köszönhető, mert amikor még az új rendszer előtt egyforma, szürke színű, puffok vagy sima öltözetbe bújtatott őrséggel, úgynevezett pókőrökkel is próbálkoztak, az nem vált be. Most még azok is megmaradhatnak egy ideig a háló(zat)ban eleddig elfoglalt pozíciójukban, nem taszítják ki a háló(zat)ból őket, csak legfeljebb egy idő után szépen körülnyálazzák és becsomagolva védik, majd elraktározzák a delikvenseket, akár csak ha zsákmányállat, áldozat lenne. Mondjuk, pók nyelven szólva, régi nomenklatúrások, becsapott pénz- és külügyérek vagy régi polipókok.
Ezzel az új módszerrel egészen kiszi (ismét nem selypítés!) kábé korától a globalizált világháló szövögetéséig egyesülnek majd mint világ pókjai, felejtve a létező szociális hálót, a békés egymás mellett élés ábrándját, mely szerint nem falja föl a nagy pók(hasú) a kis (pókhasú) pókot és összes rokonát, főként a nőstény a hímet. De ennek az ábrándnak persze egyszer vége lesz, mert egy nagy vihar széttépheti az ábrándozás hálóját s a farkaspókoktól az ismerten gyilkos fekete özvegyekig, mindegyik kimutatja majd a csápja fehérjét. Mert néha úgy megzavarják még egymás hálóját is, hogy tökéletesen összekuszálódnak a fonalak, és már maguk sem tudják mit, hova, hogyan szőjenek. Ilyenkor eszükbe jut a réges-régi dal: „Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót, ez vezesse harcra …” – és itt rendszerint elakadnak, mert már nem ugyanaz a helyzet mint a régiek idejében. Viszont változatlanul és alapvetően vannak keresztes és keresztetlen pókok vagyis szerencse pókok és torzpókok, de hálózati rendszerük alapján ennél sokkal részletesebben majd a későbbiekben.
A pókok testestől-lelkestől ízeletlenek vagyis gerinctelenek.
Fejük teljesen elkülönül az alfelüktől és ha különös jólétben szövögetik terveiket és hálójukat, akkor csak alfelük után mennek. Ezért aztán a hímek olykor ráfizetnek: csökkent értékűvé válnak, mert imitt-amott leharap belőlük egy-egy nőstény, bár néha az életével fizet, mert nem használta a fejét.
A pókok életviteléhez hozzá tartozik a folyamatos mirigykedés, ama bizonyos selymes váladékkal való ragasztás és hogy hegyes karmaikkal a legváltozatosabb magántulajdonú hálókat szövik. A békésebbek csak lakópalotákat és lakóparkokat, másik, a zsigerből irigykedők, viszont többek elpusztítására használják személyre szabott, szabados hálójukat.
Ezen hálózatuk szerint osztályozzák és sorolják őket különböző alrendekbe, úgy mint a kerek hálózatosok, aztán a legfejlettebb technikájúak, a hurokkötők és csőbeszövők, akik lesből nyírnak ki másokat, majd a földbeszövők, akik nem cicóznak, azonnal a föld alá vonszolják ellenfeleiket és áldozataikat. Olyanok is vannak, akik háló(zat) nélkül üldözik, aztán lesből ugrással leterítik a kiszemelt áldozatokat, de utána még ők is háló(zat)val – így csángósan – védik a piti-pete utódaikat. A fonalvetők, hálódobók szinte meghosszabbított csápként használják egy-egy fix pontból kivetett, ökörnyálas hálójukat, aztán vitetik magukat a szabad széllel (moszkvai dalmintára), hogy ezzel távoli vidékek hálózataihoz csatlakozhassanak. Hazánktól, de főként Budapesttől, Európa nagy városain át New Yorkig, és ha széljárás úgy hozza, Tel Avivig. Persze a történelmi széljárás visszafelé is sodorhatja őket.
A dobó hálósok legkedveltebb helye, itthon, a körbenyirbált országföldünk szívcsakráját jelentő fővárosunkban, a Duna-part. Itt már korábban is letanyáztak, összepókhálóztak egész utcasorokat, de mostanság aztán gátlástalanul tovább dobálták hálóikat, szinte már az egész Duna-part az övék lesz, kiváltképpen, mert indulójuk, az „én elmentem a vásárba félpénzen”. És bizony félpénzen is szoktak vásárolni kórházat, gyárat, szép fekvésű telket, budai erdőket (majd kiirtják palotahálónak!). Így a Duna-parti FOKA-öbölre, a „Marina Part” elnevezésű új városrészre és a Hajógyári szigetre is kivetették hálójukat, nemsokára póktanya lesz az egész Duna-part. A magyarföldi halandókhoz képest persze drágán vették és veszik a nagy zsibvásárban a tulajdonukat, de van köztük bőven kóborpók, azok meg tele vannak nyállal úgy, hogy csak dől belőlük a lé. Ezért aztán pofátlanul sokáig bírják cérnával, illetve hálóval, a többségi akarat ellenére is vagyongyűjtögető zsákmányolásukat. Ha pedig valakiknek nem tetszik, hogy miként nyálaznak össze mindent a dobóhálósok, azokat majd a régi, alul fejlett idegekkel rendelkező, alul fejlett beidegződések szerint egysejtűekre visszavezethető gondolkodással bíró farkaspókok rendre tanítják: bilincsbe verve elviszik és bezárják. Aztán vagy sikerül gyorsan kiszabadulniok a pókhálóból vagy nem.
Sajátságos módon a nálunk élő pókok közül jó néhányan a természet lágy ölét kedvelik, a tiszta levegőt és szép kilátást. Van ízlésük, tudják mitől döglik a légy. Nálunk, ebből a családi kapcsolatból, leginkább a szurkos torz(pók) és az alá aknázó speciális magyar változata, az aknász érdemel említést. Annál inkább, mert fajtársaik és hitsorsosaik, a házi zugpókok és labirintpókok a sötét zugokat, labirintusokat kedvelik, ahol minél észrevétlenebbül meghúzódhatnak onnan lesve áldozataikra. Bár ezek a mai hazaiak nem ilyenek, ezek pofátlanul a fényben szeretnek sütkérezni és zsákmányolni. De nincs mese: ők is ragadós váladékú ragadozók.
Aztán léteznek a kéttüdősök, melyek megengedhetik maguknak, hogy saját kívánságuk és életmódjuk szerint letelepedjenek vagy egész életükben kóborolva vagabundoskodjanak. Ezeket a kapcsolati tőkével rendelkező, főként Nyugatra kóborolgatókat amúgy szervilis szervilisszimusznak is nevezhetjük, mert annak idején olykor egészen Moszkváig, Kelet-Berlinig kapaszkodtak el hálózati fonalaikon. Sőt, ezek között stílművészek is akadnak: off shore-on keresztül és sorosan egymás mellett dobóhálózatiak, stílusosan a legtöbb zsákmányt képesek hálójukba befonni és közben képesek változatlanul tovább szőni nagyralátó terveiket. Tehetik. Nincs nagytakarítás. Senki és semmi nem zavarja őket ebbéli tevékenységükben és elmélkedésükben.
Nanü! Akinek két tüdeje van, az könnyen válogat. Mindegy nekik jól berendezett padlás vagy domboldali barlangszerű odú, úgyis hat szemük van, mindent észrevesznek és rögtön tovább hálóznak, amikor bebeszélik maguknak, hogy valakik nem éppen dédelgetni akarják őket ezért a mindent összenyálazó kommunatívan liberális természetük miatt. Ezekből lesznek aztán az Óperenciás tengeren is túl a csakis saját búvárharangjukban élő vízi- és szerencsepókok. Viszont velük ellentétben mindig itthon maradnak a közönséges kancsalpókok, akik rendszerint szabálytalanul leskelődnek laza szövedékű hálózatuk aljáról kancsalítva a siker reményében jobbra-balra, mikor, mit követelnek saját érdekeik. Akárcsak a keszeglábú, mindig oldalazva sasszézó, alakoskodó keszegpók, a méhek nagy ellensége és ezzel az édes, hazai méz külhonba szállítását, jó bevételi exportunkat is erőszakkal csökkentő. Nem ez az egyetlen édesség, amit igyekeznek tőlünk, két lábon járó honi gerincesektől (már, akinek van) elvenni. A díszes öltözékű ugrópókok igen szorgalmasan vadásznak, telik is nekik gyönyörű lakásokra, mint a háló vetőknek, de a farkaspókok, akik semmilyen hálót nem szőnek, viszont nagy karmaik vannak, kiváltképpen a parittyázó farkaspóknak, a rabló kalózpóknak meg a hatalmas csel(ez)ő póknak, ők is gyönyörűséges otthonokat szereznek maguknak.
Persze nem illik ezen háborogni, hiszen tudjuk ma is, a pókháló(zat)ból a 3/3-as volt a legjobb méret, de nem volt rossz a 3/2-es és a 3/1-es sem, így hát volt módjuk kiváló életkörülményeket teremteni, s fiaikra, lányaikra is rátestálni ezt az örökséget.
Kétségtelenül meg kell végül említenünk a „fekete özvegyet” is, aki kárára van az egész pókhálózatnak, hiszen világjelenségként párzás után zsákmányt lát a hímben és szépecskén felfalja. Miközben az a szerencsétlen hím párzószervvé alakult csáprágójával ölelgeti, a nőstény, csípőkaromban végződő és méregmirigyhez vezető rágóival megöli, mert hogy feminista a szentem. Fiatalon a mai világ szinglijeinek is neveztetnek, és csak érettebb korukban dühöngő feministák, akik jobb esetben szétszaggatják a családi hálót, rosszabb esetben halál vár a párjukra. De ez az egy kivétel csupán a világot beszőni akaró hálózati pókok között. Amúgy diadalmasan szaporodnak.
Mi, hazai, két lábon járó emlősök pedig majd, ki tudja mikor, a hátsó udvarokban, alagsorokban, pincehelyiségekben fogunk tengődni. Tisztára, nem csak Amerika, de hálózati ország leszünk.
Ha engedjük és hagyjuk, mert valljuk be őszintén, időnként szükség van egy nagytakarításra.

Magyar Világ, 2003. november 13.