Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapuban hagyott gyermek

2010.12.02

 

Kép

 

A kapuban hagyott gyermek


Nem az Óperenciás tengeren, csak a kispesti sorompón túl, Pestszentlőrincen történt, ama kisded születése után ezerkilencszázötvenöt évvel.
  Abban az időben ezt a kertvárosi részt is, közel fél évtizede a fővároshoz csatolták a tizennyolcadik kerületnek jelölve, bár az udvarokban kisebb tyúkfarmok kotkodácsoltak, kakasok kukorékoltak, némely helyen pedig még fajmagyar, vörös hasú és szőkén göndörödő szőrű mangalicák meg yorkshiri és berkshiri húsdisznók is röfögtek, visítoztak estefelé, ha késett a gazda az etetéssel. A majd minden udvaron folyvást ugató korcs kutyákról már nem is beszélve. A kerület legmagasabb pontja, amely majdnem a Gellértheggyel egy magasságban van, a Gloriettnél, ahol 1814-ben a jövendő Szent Szövetség megalakítói: I Ferenc császár, I.Sándor orosz cár és III.Vilmos Frigyes porosz király találkoztak, ahol a kertes házak sora véget ért és egy földút vezetett Soroksár felé, időnként, főként nyáron, szabályos cigánytábor élt.
Ebben az esztendőben azonban a ponyvázott lovas szekerek végébe kötött dobogó, fújtató, pokrócokkal letakart lovak körül vert sátrak és a közeli szálerdőből kivágott akáctörzsekből, rejtélyes módon összegyűjtött deszkából, bádoglapokból, horganylemezekkel körbejártak a kertes házak utcáin, hogy lyukas lábosokat, fazekakat foltozzanak. A színes szoknyás, ezüst utánzatú flitterekkel díszített, fejkendős cigányasszonyok pedig, karjukon egy-egy rajkóval be-becsöngettek a házakba, némi élelmet, ruhát koldulva.
  A határszéli mező környékén lakó asszonyok, akik vásárló útjaikon szívesen megálltak az utcasarkokon egy kis pletykálkodásra, két csoportra osztódtak, ha a kicsinyke cigánytábor került szóba. Volt, aki védte őket, hiszen az állandó pénzgondok közepette, a külvárosi szegénységben jól jött egy-egy lyukas lábos megfoltozása, pár tojásért, egy-két kiló krumpliért, mások viszont azt állították, hogy a cigány férfiak, sőt még az asszonyok is átugranak a kerítésen, lopkodják a tyúkot, kacsát, libát, a kutyákat pedig megétetik mérgezett kenyérrel.
  A szóbeszédnek, ha volt is némi alapja, a szomszédunkban lakó Váginé ebből semmit sem hitt el, és gyakorta adott használt szoknyát, kitágult pulóvert, kardigánt, kitaposott cipőt a hozzá becsöngető cigányasszonyoknak. S mint gondos, jól főző feleség a hetenként egyszer-kétszer sütött mézes-diós kockából, lyukas kifliből, krumplis pogácsából is papírba csomagolva a cigányasszonyok karján ücsörgő, maszatos rajkók kezébe nyomott néhány darabot. A környékbeli, folyvást a világ és a maguk sorsán zsörtölődő öregasszonyok, akiknek erre volt is jó okuk, hiszen Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi pajtás országlása igazgatta félre akkor még életünket, gyakorta szidták is Váginét: - Ráfizet maga még egyszer erre a nagy cigányajnározásra – mondták neki. A háta mögött pedig sajnálkozva sutyorogtak: - nem tehet szegény róla, nem lehet gyereke, meddő, aztán ha meglát egy csöppséget, rögtön bazsalyog a szíve és adni akar neki valamit. Hogy a harmadik ikszet néhány évvel túllépő Váginé lelke bugyrában milyen viharok kavarogtak a gyermekáldás hiánya miatt, azt csak sejteni lehetett, mert mindig ügyes kis kalapokkal díszített fejét lehajtva ment az utcán, mokány tűzoltó férjébe karolva, akinek domborodó mellkasán olyan simán feszült az egyenruha, hogy a gombok a lepattanás határáig kidudorodtak. Ha szóba elegyedtek szomszéddal, ismerőssel, rendszerint a férfi beszélt, az asszonyka csak „igen”-ekkel és „nem”-ekkel válaszolgatott, miközben rebbenő mozdulattal olykor megigazította hátul a kalapocska alatt a haját. Röviden szólva: halk szavú, olykor zavartan viselkedő asszonyka volt Váginé.
  Ama bizonyos Kisded születése után ezerkilencszáz-ötvenötödik esztendő egyik december eleji napjának reggelén Váginé, mint ahogy a kertes házak gondos háziasszonyai, hiszen arrafelé füst, korom nem szállongott a levegőben, kitette az ablakba frissülni az ágyneműket, és a szokásos módon, lehajtott fejjel elbandukolt két sarokkal arrébb az üzletbe tejért, kenyérért.
  Amikor hazaért és a kerítésükhöz érkezve az ablakra pillantott, döbbenten látta, hogy ott már semmiféle ágynemű nincs és a kapu is félig tárva. Riadtan, szapora léptekkel rohant a házba, ahol újabb meglepetés várta: eltűntek a díszpárnák, a takarók, a vitrinből a családi örökségként őrzött porcelán állat figurák és vázácskák, a szekrények ajtói nyitva, elvitték jó néhány ruháját, sőt még férje ünneplő díszegyenruháját is.
  Tehetetlenül forgolódott a szoba közepén, kis kalapját ledobta az asztalra, amelyről már hiányzott a saját kezével horgolt terítő, aztán lerogyott az egyik fotelba és arcát a kezeibe temetve zokogni kezdett.
  Azon a napon, este igencsak áthallatszott hozzánk a mokány kis tűzoltó kiabálása: szidta az asszonyt, a cigányokat, a világot, a parancsnokát, a rendszert, Rákosit, Gerőt, Sztálint és ismétlődően azt hangoztatta: - Megmondtam, hogy kellene az a kurva kutya, de te még egy lepkétől is félsz!
Dicséretére legyen mondva a mokány kis tűzoltónak, hogy csak ezen az estén kiabált az asszonykával, de a karácsonyt megelőző adventi várakozás szent békéjét nem zavarta estelente veszekedéssel.
  Aztán elérkezett december huszonnegyedike reggele és Váginé, miután férjének becsomagolta a tízórait és lekefélte az egyenruháját, majd egy homlokcsókkal elengedte a munkába, megint elindult vásárolni. Azaz, indult volna, de amint kinyitotta a kertkaput, ijedten megtorpant és melléhez szorította a bevásárló szatyrát. A földön ugyanis egy akkurátusan párnába csavart, színes cigánykendővel átkötött csecsemő feküdt, éppen csak a szeme látszott ki, úgy be volt bugyolálva. Nem sírt, nem nyögdécselt, csak pislogott Váginéra.
Az asszonyka lehajolt, felvette a pólyást, kissé eltátott szájjal bámult rá, aztán gyorsan bevitte a házba.
  Azon a Szentkarácsony estén, miután nagy szegénységünk ellenére a feldíszített fa alatt megtaláltam az ajándékomat, egy fényes, barna, műbőr tartóban, akkor nagy újdonságnak számító cseh töltőtollkészletet és néhány pár téli zoknit, vacsora előtt még kiszaladtam az udvari budiba.
Ekkor hallottam, hogy éppen a „Mennyből az angyal”-t énekli érces hangján a mokány tűzoltó Vági, haloványan bukdácsol utána a felesége hangja és rendesen, jó erősen sír a kis rajkó.
  A történethez még csupán annyi tartozik, hogy Vágiék tizenkét éves koráig nevelték a gyereket, aki aztán, röviddel húsvét előtt megszökött tőlük. Hiába kerestették rendőrséggel, nem akadtak a nyomára.
  Erre szokták mondani: ha nem igaz, akkor is szép.

( A novella a Szabad a vásár c. kötetben jelent meg )