Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Áron meg az öregség

2010.12.22

 

 

 

Kép

 

Áron meg az öregség

 

    A három és féléves legényke, Áron, kilenc éves bátyjával és hétéves nővérével az Üllői út felől futó egykori iparvasút melletti incifinci, pestszentlőrinci erdőben, a felújított játszótéren mászókázott, hintázott és fogócskázott. Ott, ahol a távolból már régen nem robogtak tehervagonok szerelvényei az Üllői út felől az egykori vasgyár, vagy ahogyan a környéken mondták, a Darugyár irányába.

   A játszóteret csak az incifinci ligeterdő vette körül és már a fák rozsdabarna levelei a földre hullottak, mert késő november volt. Korán jött a sötétség is. Ezért aztán elindultak haza, de csak az Áron bátyja meg a nővére. Mert Áron bizony leült a játszótér füvére és közölte velük: én nem megyek. Sőt, még a fejét is előrehajtotta a földre, mint egy muzulmán, ha Kelet felé fordulva imádkozik. Áron úgy hajolt előre, hogy a homloka a földet érte, de nem imádkozott, hanem makacskodott. A kettő között pedig igen nagy a különbség, bár ő még ezt nem tudta.

   Áron hüppögve, mintha sírna, csak ült a földön és dühösen kiabálta: hogy „nem megyek! Nem megyek!”  Persze a bátyja meg a nővére otthagyták, mert gondolták, majd csak utánuk megy, ha látja, egyedül maradt az egyre sötétedő, erdei fákkal körülvett játszótéren. De nem ment. Aztán egy idő múlva mégis meggondolta magát, fölállt, abbahagyta a hüppögést és elindult a testvérei után. Csakhogy hiába ment ki a kanyargós, incifinci erdő fáival szegélyezett kocsiútra, ami a házuk felé vezetett, már nem látta sem a nővérét, sem a bátyját. Áron azonban nem olyan legényke volt, aki megijedt volna, nyugodtan elindult a hazafelé vezető úton.

 Egyszer csak hirtelen szembe jött vele az öregség.

-           Hát te hová mész? – kérdezte tőle Áron, mert szokása szerint mindig megszólított valakit, akivel éppen találkozott. De az öregség csak nézett rá és nem válaszolt.

-          Hová mész? – kérdezte újra Áron.

-          Hozzád jöttem.

-           Hogy hívnak?

-          Én vagyok az öregség.

-          Nem ismerlek. Itt laksz a környéken?

-          .Nem. Messze lakom, csak láttam, hogy megint leültél a földre és úgy csináltál, mint aki sír.

-          Ezért jöttél?

-          Persze. Gondoltam, ráülök a fejedre, hátha okosabb leszel – mondta az öregség, és már föl is pattant Áron világos barna hajára. Csakhogy ebben a pillanatban ősz lett Áron haja, fehér, mint a frissen hullott hó.

Így ment tovább a fehér hajú Áron meg az öregség.

Egy idő múlva Áron fejéről a karjára meg a vállára csúszott az öregség.

-          Jaj! - mondta Áron – fáj a vállam meg a karom.

-          Hát persze, odaültem – suttogott az öregség, mert elég gyenge hangja volt.

-          Ha te valahova odaülsz, akkor fájok?

-          Ha én valahova leülök, akkor bizony valakinek fáj valamije.

-          Akkor ne ülj sehova és menj a vállamról.

-          Jó, - mondta az öregség és ráhuppant Áron hátára, aki ettől úgy érezte, nagy súlyt cipel, mint egy zsákot, benne mákot és meg is hajolt kicsit előre.

-          Menj le rólam – mondta mérgesen az öregségnek. – Úgy nyomsz, hogy egészen meg kell hajolnom.

-          Sajnos ez már csak így van Áronka. Aki olyan makacs, ordibálós kisfiú, mint te és folyton leül a földre, mintha elfáradt öregember lenne, annak bizony meghajlik a háta, ha ráülök.

-          Én nem vagyok öreg – mondta Áron az öregségnek.

-          De mégis fáj a vállad meg a karod, mint az öregeknek és a hátad is meggörnyedt.

-          Persze, mert ráültél.

-          Na, jó, akkor leszállok – mondta az 9öregség és lassan átkúszott a kisfiú hátáról az arcára. Erre Áron sima, futkározástól piros arca hirtelen ráncosodni kezdett, olyan lett, mint a szomszédban lakó Szabó bácsinak, a szeme alatt karikák, két oldalt egy-egy mély ránc, még a szája szélén is lefelé futott egy mélyedés. Áron ezt nem látta ugyan, mert az ember csak tükörben nézheti a saját arcát, de itt az utcán, az egyik oldalon kertes házak kerítései, a másikon meg az incifinci erdő akác és cserfái, bokrai. Egyikre sem szokás tükröket akasztani.

Így aztán az öregség meg a fehér, ősz hajú, ráncos arcú, kicsit hajlott hátú Áron tovább ballagtak azon az úton, ahol a távolban már régen eltűnt a bátyja és a nővére.

-          Jó lenne, ha sietnél Áron - mondta az öregség -. Mert egészen besötétedik és senki sem fogja tudni hol vagy.

-          Azt hiszik, hogy elvesztem?

-          Lehet.

-          Vagy, hogy meghaltam?

-          Az is lehet, hiszen nem látod magad, de már elég öreg lettél.

-          És, ha meghalok, mi történik?

-          Felmész a mennybe.

-          De mi lesz a házzal?

-          A házzal?

-          Ahol lakunk.

-          Hát majd a testvéreid tovább laknak benne.

-          És mi lesz a játékaimmal?

-          Azok is itt maradnak, majd egy másik kisfiú játszik velük.

-          Kicsoda? A szomszédból az Ádám?

-          Az is lehet, mert ő jó fiú és nem szokott makacskodva leülni a földre.

-          Az égben nincs föld, ahova le lehet ülni?

-          Nincs.

-          Akkor nem szeretnék meghalni. Nem az öregek halnak meg?

-          De.

-          A nagypapa meg a nagymama már öreg. Kár, hogy meg kell halni. Nem tudnál beszélni a Jóistennel, hogy ne haljanak meg?

-          Majd beszélek vele – mondta az öregség – de most te is öreg lettél, mert ráültem a fejedre és ősz lett a hajad.

-          - És kopasz, mint a nagypapa a feje tetején?

-          Nem, csak ősz lett, fehér és az arcod is ráncos.

Áron megtapogatta az arcát, és érezte tényleg nem olyan sima a bőre, mint máskor.

 -  A hátad is meghajlott, mint a másik szomszédból a Béla bácsinak. Most már  kezdesz hasonlítani az öregekre – mondta Áronnak az öregség.

-     És meghalok nemsokára?

      Ekkor értek a Jakabháza utca sarkára, ahol Áron befordult, mert tudta hol is van a házuk. Az öregség is utána ment. Amikor megérkeztek a lakóház kapujába az öregség még mindig nem válaszolt Áronnak, de azt kérdezte: - Nem fogsz leülni mindig a földre, ha nem tetszik valami? Mert, ha igen, akkor ilyen fehér marad a hajad, fájni fog a vállad és a karod és hajlott lesz a hátad, ráncos az arcod.

-          Öreg maradok?

-          Bizony az maradsz.

-          Akkor nem ülök le többet, jó?

-          Jó – mondta az öregség -, de ígérd meg még egyszer, hogy nem fogsz leülni a földre és úgy csinálni, mintha sírnál. Megígéred?

-          Megígérem.

-          Na, akkor én most elmegyek.

-          És nem fogsz még visszajönni vendégségbe?

-          Majd egyszer eljövök – mondta az öregség és gyors léptekkel elsietett a Jakabháza utca végébe, ott meg úgy eltűnt, mintha sosem járt volna arra. Az öregség otthagyta Áront, de ekkor a háta mögé állt a Jóisten, csak nem vette észre.

Áronnak hírtelen újra világos barna lett a haja, a háta is kiegyenesedett, az arca is sima lett és ugyanolyan piros, mint amikor abbahagyta a futkározást a játszótéren. Áron újra a három és féléves legényke lett, aki besétált a nyitva hagyott kertkapun, mert bátyja és nővére tudták, hogy úgyis mindjárt utánuk jön. Csak azt nem tudták, hogy közben találkozik az öregséggel.

     (    Szabad a vásár c. kötetből )