Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az értelmiség osztály/h/arctalan múltja és jelene

2010.01.13

 
 ( Öngerjesztő marcangolók )
 
 
l.
 
Kissé talán marxista ízű meghatározás ez az osztály/h/arctalan, olykor azonban manapság itt Magyarországon kezd a Trier-i rabbi fiának némely filozófikus meghatározása, tétele beigazolódni. Például az értéktöbblet-elmélet, meg az extraprofit, mint a klasszikus kapitalizmus egy-egy jellemzője. Ugyanis itt tartunk most. Jobb későn, mint soha? – gondolják a baloldalinak nevezett elvtársakból lett bankárok, pénzügyi manipulátorok. A foglalkozásuk, hivatásuk okán magukat értelmiséginek tartók közül pedig igen sokan úgy vélik, ha szorongatott helyzetben van az ország, a haza s benne a lakónép, ha ideológiák küzdelmei zajlanak, akkor háttérbe szorul a szakmaiság, a hivatástudat. Többek között az értelmiség szerepe is. Nos, ez tipikusan világpolgári tévedés, már ahogy felénk a világpolgárságot képzelik. Elég csak arra gondolni, vajon Széchenyi István is így érzett annak idején? Vagy ő nem volt a mai értelemben értelmiségi? Bár az a bizonyos reformkor, melyben élt, nem beszélve az ország maihoz hasonló némely gazdasági és kulturális kiszolgáltatottságáról, igen csak nem kedvezett az értelmiségi összefogásnak, közös, patrióta tevékenységnek, a mai világpolgáraink gondolkodása szerint. A Fennvaló akarata és a történelmi igazságosság szerint azonban akkor és most is, eme eltorzult világpolgári szemlélettel szemben olykor munkálkodtak és munkálkodnak a magyar társadalmi életben patrióta szellemiségű, emberi magatartásunk mércéjét mutató értelmiségi emberek, csoportok. S hogy a társadalomnak szellemi munkával foglalkozó, magasabb végzettségű, műveltebb rétegét nevezzük értelmiséginek, ez köztudott, de hogy haladó vagy elavult ez a réteg, s ennek némely tagja, az már kor és politika függő, ahogyan a mindenkori társadalmi közmegegyezés megítéli és amit, sajnos, olykor erősen manipulálni lehet. Az úgynevezett átlagembert mindenkor könnyű szavakkal megtéveszteni, hiszen a korábbi államszocializmust népi demokráciának, a mai államkapitalizmust jogállami demokráciának nevezik. Ezen történelmi folyamatok közben pedig a népet, sokszor a saját értelmiségi elitje árulta el, vezette félre.
       De milyen is ez a magyar értelmiségi réteg, milyen úton kényszerült és kényszerül botladozni, amikor is a magyar nép egésze a második világháború utáni időktől elszokott a szorgalmas, nemzeti összetartozásra épülő munkától? A reánk kényszerített össznépi, erkölcsi züllés, túlélési taktikázás hatott a mindennapokban az értelmiségiekre – tanítóktól, tanároktól, alkotó művészeken és orvosokon át ügyvédekig –, vagy éppenséggel az ő folytonos alkalmazkodási kényszerük volt a rossz példa?
       Talán ezt az államilag és szándékosan kissé ködösített egymásra hatást, az értelmiségünk nagyobb részének félévszázados tévelygő útját – hogy messzebbre ne nyúljunk vissza – jól szimbolizálhatja egy rövid példa: amerikai szenátusi tagokkal megtűzdelt csoport járja Kelet-Európát, így hazánkat is, hogy génmanipulált kukoricájukat terjesszék. Azon a Magyarországon, ahol soha nem permetezték a növényt, a ritkább permetezésre hivatkoznak a moly elleni génmanipulált növénnyel, amely ezerötszázszor annyi mérget tartalmaz, mint amennyi a hazai, mai, természetes védekezésű kukoricában van. H sikerül az akció, nekünk is lesz génmanipulált kukoricánk.
       Sunyi, alattomos módszer, és a jelzett példa szimbólikusan szólva jellemezheti az értelmiség manipulálását, az átlagember számára olykor nem ismert, kacskaringós útját, szellemi, ideológiai átváltozását.
       Az értelmiség manipulálásával azonban kialakulhat egy ország több sebezhető pontja, s ezután már csak az a kérdés: miként és meddig terjed a fizikai és szellemi értelemben gennyesedő sebsülés? Ugyanis az úgynevezett átlagember, az utca embere mindenkor figyelgeti a „nadrágos embernek”, az iskolázottabbnak a viselkedését, a véleményét.
       Így volt ez az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követően, ha régebbre nem is, de félévszázadra visszatekintve. Bár természetesen a második világháború után, a negyvenes évek második felében, az ötvenes évek elején a munkás-paraszt gyermekek tanulásának adminisztratív úton történő pozitív diszkriminációjának tanulási lehetőségein (lásd: NÉKOSZ) felcseperedő fiatalság vagy a szociális igazságtalanságok okán magukat baloldalinak tartó szülők és nagyszülők gyermekei jogosan váltak az eltorzult szocializmus híveivé. Egy ideig. Míg rá nem döbbentek az őket körülvevő hazugságok szövevényére. De még az is megengedhető, hogy ezek a családi kötődések (esetleg szociáldemokrata hagyományok) az 1956-os forradalom után felnőtté válókat is jó értelemben vett baloldali gondolkodásúvá tették, s közülük ma már jó néhányan idősebb korosztályú értelmiségiek.
       A nagy többség azonban nem az ilyen szellemi kötődésűekből tevődött össze, hanem a középpolgári családokból, ami hagyományos műveltségi szintet, a tradicionális polgári gondolkodást figyelembe véve, érthető. És pontosan ezért az ő kényszerű ingadozásuk, igazodásuk jelenti a forradalom utáni évtizedekben kialakult hatalmi struktúrában, a szellemi elit harctalan, s olykor arctalan múltját. Nyilván kiszolgáltatott emberi lényekként élték meg a bolsevik ideológia, az újabb szovjet megszállás traumáját, s kiművelt értelmiségiként igen nehezen viselték, hogy mint az ország lakóinak nagy része, ők is csak két lehetőség között választhatnak: vagy berendezkednek a túlélési technikákra, és csak kívülállóként, de nem ellenségesen – esetleg teljes közömbösséggel – élik magán és társadalmi életüket, vívják minden emberi lény önmarcangoló küzdelmét saját lelkisége és az őt körülvevő világ között, vagy az egyéni boldogulással törődnek a túlélési taktikákon túl, méghozzá alaposan kiszolgálva a Kádár-féle államszocialista rendszert. Aki viszont mindkét utat mellőzte, sőt, nem átallott olykor a hazug, kiszolgáltatott mindennapokat követelő körülményekkel szembeszegülve létezni, annak nagyon nehéz szakmai és magánéleti akadályokkal kellett szembenéznie, s tudomásul vennie, hogy mint értelmiségit a szellemi élet perifériájára lökdösik. Netán a Belügyminisztérium megfelelő csoportfőnökségének „látókörébe” kerül. Ahogy e sorok íróját is a Történeti Hivatalból kapott anyag szerint az 1962-ben az MSZMP KB Politikai Bizottságának határozatával létrehozott, a „belső reakció elhárítására” szerveződött csoportból figyelték 1964-től. A leggyilkosabb formája volt azonban, ha valakit följelentettek, besúgtak vagy csupán a hatósági szervek rájöttek, hogy az illető személy, mit csinált. Mint például az a jogi karon tanuló diáklány, aki 1960-ban „megrongálta” a KISZ-faliújságot, s ezért 6 év börtönbűntetést kapott, majd szabadulása után pár esztendővel belehalt a börtönben szerzett betegségébe.
       Ha nem volt elég lelkiereje valakinek mostanra meglehetősen szegény, esetleg sebzett pszichéjű emberré vált, tönkrement szakmai és magánélettel. A tiltás, tűrés kalodájába zárva a támogatottakkal szemben.
       Az értelmiségi réteget azonban nem ezek a harcosabb tagjai jellemezték. A kádári konszolidáció úgy hatott rájuk, mint némely kínai átnevelő tábor. Úgy is mondhatnánk – Julius Benda „Az írástudók árulása” című könyvét parafrázálva – az értelmiség árulása következett be.
       Kérdés azonban, hogy miként kényszerültek sokan erre az útra, mert az 1957-es május 1.-i össznépi pálfordulásos demonstratív felvonuláson az értelmiség nagy része talán még nem vett részt. De miután az ENSZ „levette” napirendről a „magyar kérdést” és 1960-ban a Kádár és társai által létrehozott Magyar Szocialista Munkáspárt meghozta a forradalommal kapcsolatos első amnesztia rendeletét, hogy a nyugati világ előtt elfogadhatóvá tegyék magukat, és 1962 novemberében az MSZMP VIII. kongresszusán elhangzott a hírhedt Kádár-i mondat: „aki nincs ellenünk, az velünk van”, talán azután kezdett igazodni az értelmiségi réteg jó néhány tagja. Miközben a nyugati világ közismert értelmiségi közszereplői is elkövették a maguk árulását – a francia Sartre író-filozófustól Georg Marchais kommunista párt vezetőn át az olasz kommunista Enrico Togliatti-ig, és Gramsci filozófusig (aki később tévedését belátta), hogy csak néhány példa álljon itt jelzésként – a magyar értelmiség némely tagja igazolva látta, miként vessen véget öngerjesztő önmarcangolásának. Ki tartotta már észben határon innen és túl Albert Camus, Algériában született, de már Franciaországban felnőtt író, a magyar forradalom első évfordulójára írott híres sorait:” a magukra maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” Mert a nyugati értelmiségiek között ilyen emberek is voltak. (Amúgy Camus ekkor szakította meg életre szólóan kapcsolatát Sartre-val.) A mi hazai értelmiségünk is ezt többnyire feledve „konszolidálódott”, vagy disszidált, ha tudott, ha már nem ment el közvetlenül a forradalom után.
       Mert nem kívánt élni az Aczél György-i támogatás, tűrés, tiltás ideológiai Bermuda-háromszögében, amiben aztán némelyek erkölcsileg, jellemhibásan kóvályogtak, s tűntek el mára, mások pedig kirekesztettségük okán nem tudták szakmájuk, hivatásuk életpályáját kifutni, s maradtak ismeretlenek. A nagy többség azonban egészen jól átvészelte ezt a fajta testet-lelket nyomorító magyar vészkorszakot. S velük együtt természetesen az értelmiségiek is.
 
2.
 
Több mint tíz évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc után már érzékelhetővé vált a magyar értelmiség egyrészt mesterségesen, másrészt a természetes születési és neveltetési alapon való csoportokra szakadása. Ez pedig már előre vetítette az értelmiség felelősségtudatának igen kényes egyensúlyát.
       1968. augusztus 21-én a szocialista internacionálé elvei szerinti diktatórikus összefogás jegyében lezajlott csehszlovákiai bevonulás után még több, addig félrehúzódó, töprengő, szomorúan robotoló értelmiségi – az ország más, munkás, tisztviselő, földműves foglalkozásújával együtt – csatlakozott az „ennek a rendszernek egyhamar nem lesz vége” kilátástalan hangulathoz. Ez a réteg is elkezdett önmagát gerjesztve, önigazolásokat keresve ingadozni, hogy miként lehet a létező szocializmusban most már jól élni az intellektusuknak és egyetemi vagy egyéb magasabb iskolai végzettségűknek megfelelően.
       A mellékjövedelmek és másodállások hajszolásának kora következett a „legvidámabb barakkban”. Ugyanakkor a szégyenteljes katonai akció után megnőtt az országot illegálisan elhagyó, úgynevezett disszidens értelmiségiek száma.
       Az új gazdasági mechanizmus gyengéd „kiugrási kísérlete”, majd az 1972-es X. MSZMP kongresszus szerinti leállítása következett (Vályi Péter miniszter az egyik vidéki kohóüzem kokillájából kiömlött, tüzesen pirosló megolvadt vasában végződő „véletlen” balesetével), és egy évvel később a hatalom bekeményítése, a szellemi, kulturális élet megrendszabályozása újabb présként nyomta lefelé az értelmiségi foglalkozásúak életlehetőségeit. Ennek jele volt a hírhedett március 15.-i brutális rendőri fellépés és a „nyugati új baloldali ideológiákat” vallók (ez a röhej!) emigrációba kényszerítése vagy elhallgattatása. Jóllehet évtizedekkel később kiderül valójában milyen „magyar” értelmiségiekről volt szó, de annak idején ez általában megint csak a kompromisszumkötésekre, meghunyászkodásra sarkallta ennek a rétegnek egy részét. A hatalommal szemben gondolkodók radikálisabb üldözése meggyőzte a hazai értelmiség újabb tekintélyes tömegét, hogy itt hiába tárgyalgat Kádárral, már nemzetközi elfogadottságát jelezve a szomszédos Ausztria kancellárja, Bruno Kreisky, maga is szocialista érzelmű, bár nyugati módon, itt vezető állásba vagy képzettségének, szaktudásának megfelelő posztra csak az kerülhet az értelmiségiek közül is, aki nyíltan (párttagként, esetleg munkásőrként) alkalmazkodik a hatalom elvárásaihoz. Akkor lesz jó fizetés, kis telek, nyaraló, autó (Trabant, Wartburg, Zsiguli) külföldi (nyugati) utazás, felsőbb iskola a gyermeknek, talán nagyobb lakás. Szóval, ha igazodik, megpróbálhatja a létező szocializmus lehetőségeinek tárházát kimeríteni.
       Eközben persze a hetvenes évek végére, nyolcvanas évek elejére kialakul – az utólag immár tudható – államilag felügyelt, sőt irányított demokratikus ellenzéki értelmiségiek köre. S hogy ez mennyire igaz, arra csak Konrád György író példáját lehet említeni, aki Szelényi Iván szociológussal karöltve a csobánkai katolikus plébániától bérelt harangozóházban 1974 szeptemberére „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” című esszéjüket megírva, midőn a rendőrség látókörébe kerültek, az író a saját rokonánál elrejtett példányt nyomozói kísérettel adta át. Ezután, mi sem természetesebb, Nyugatra távozhatott. Tán küldték is, némi feladattal? Egy biztos: a könyv 1978-ban Bern-ben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem gondozásában megjelent, s itthon terjesztették. Igaz – és ez az a pont, ahol nincs helye semmiféle származási érzékenykedésnek, mert a tények önmagukért beszélnek –, ő is zsidó származású, mint volt az állami főideológus Aczél (Appel) György, s ahogy a korábban már szintén nyugatra távozott, „új baloldali ideológiáért” elmarasztaltak jó néhány tagja is, az úgynevezett demokratikus ellenzék más figuráival együtt.
       Felvetődik a kérdés: vajon milyen értelmiségiek uralkodó osztállyá válásáról ábrándoztak némelyek az államszocializmusban? Kiváltképpen sajátságos történeti perspektívával bír a kérdés, ha arra gondolunk, hogy ebből a demokratikus ellenzékből kinőtt párt és szimpatizánsai, hívei uralják szinte kizárólagosan a magyar kultúrát, szellemi életet, az emberek ítélőképességét rendkívül befolyásoló írott és elektronikus médiumokat.
       Mindenesetre a hetvenes évek vége és nyolcvanas évek eleje lett a hatalom és az értelmiség egy része közötti „összekacsintás” korszaka, s ezt természetesen követték az „egyszerűbb” emberek is.
       Csakhogy!
       Maradtak a második világháború utántól, de főként az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprásának idejéből kibeszéletlen, kimondatlan gondok, problémák, olyan szellemi, ideológiai és kulturális kérdések, amelyeket föl sem lehetett tenni, nemhogy megvitatásukra sor kerülhetett volna. Ez az állapot pedig nyilvánvalóan a földbe rakott taposóaknák, legalább is szellemi értelemben, életveszélyes helyzetét hozta létre, a még teljesen el nem fásultak, a fogyasztói társadalom kicsiny lehetőségeitől még teljesen meg nem kótyagosodottak állandó lelki feszültségét.
       Miről is van szó?
       Például, hogy mi lett a következménye a középosztály fölszámolásának, a polgári műveltség, szokásrend, erkölcsi tartás, magyar hagyomány-rendszer (vidéki és fővárosi civil szerveződések, klubok megszűntetésének) és a jellegzetesen katolikus Magyarországon a katolikus hitben gondolkodók majdnem teljes kiírtásának, avagy az Állami Egyházügyi Hivatal besúgói által ellenőrzött papok némiképpen megmaradt hitéleti gyakorlatának?
       Milyen munkahelyi, szellemi feszültséget okozott a párttagok, és a rendszerhez hűek látványos és állandó kivételezettsége, előnyökhöz juttatása, közöttük sok zsidó származású értelmiségi gyakori asszimilációs zavaraival?
       Milyen feszültséget indukált a szorgalmas, szokásrendjében gyarapodó lelkületű parasztság újabb téeszesítésével való megalázása után az értelmiségieknek betudott különböző direktívák, szabályozók, országos tervek és rendeletek hétköznapi életet megkeserítő rendje?
       Mit jelentett a létre nem hozott munkástanácsok, munkás önkormányzatok nélkül (melyeket még 56-ból a zsidó származású Hannah Arendt filozófus is példaként állított az egész nyugati világ elé) a szándékosan, és értéken felül vezető osztállyá, munkáshatalommá kinyilvánítás, miközben csak csalással, kisstílű ügyeskedésekkel, a közös vagyon semmibe vevésével voltak képesek élni a gyárak dolgozói?
       A legfőbb gond és tragédia pedig az 1982-es Nemzetközi Valutaalap (IMF) tagságát elnyerve, az elhallgatott, és 1989-ig huszonkét milliárd dollár kölcsön felvétele volt, ami után, természetesen, az IMF és a Világbank kormányozta az ország lehetőségeit, szellemiségét. Jöhetett a mérsékelt államszocializmus, a szellemi és kulturális élet lassú pluralizálódása, a mérsékeltebb politikai eszközökkel való irányítás kissé izgága értelmiségiek megnyugtatására. A „Pax Sovieta” enyhültebb változata, bár minden értelmiségi hivatásnak megvoltak a saját funkcionárius vezetői, akik változatlanul befolyásolták az eredményes szakmai előre haladást, vagy éppen azt gátolták, jóllehet már olykor az „összekacsintás” jegyében. Mindenesetre a magyar értelmiség jó része meg sem próbálta elérni a hatalom tűréshatárát, vagy elérni azt az ingerküszöböt, amely után már visszaüthet a helyi hatalom képviselője, legyen az pártfunkcionárius, színház- vagy kórházigazgató, főmérnök, gyárigazgató, műhely vagy közért vezető, netán a Cipész KTSZ elnöke, aki éppen diplomás főkönyvelőjét akarja kirúgni. A pedagógusok, akik gyakran maguk is gyávák és történelmi ismerethiányosak voltak, történelmi és politikai ismeretekben hiányos, a hatalomhoz alkalmazkodó nemzedékeket neveltek. Bár, Istennek hála, közöttük is volt jó néhány kiváló jellemű ember. De az egészségügytől az építőiparon át a kereskedelemig jórészt eltűrték, sőt, tovább adták a következő generációnak a meghunyászkodás, az érvényesülési ranglétrához illeszkedés ildomos napiparancsait. Íróktól, művészektől a tudósokon és technikai értelmiségieken át az orvosokig, jószerivel ez a túlélési stratégia, a felelősség tudomásul nem vétele jellemezte az értelmiség jelentős részét. Sőt, a hatalom kiszolgálása dinasztikus méreteket öltött, apáról, anyára, fiúra, lányra „öröklődtek” az egyéni szakmai karrierek jellemhibás útjai. A nyolcvanas években már nem kallódtak el az ügyeskedők igazodó gyermekei a kispénzű hétköznapi vergődésben, ők is „szép karriert” csináltak. Némelyek pedig a rendszerfordulás után már külföldi egyetemeken tanultak és jól kamatoztathatták apáik, anyáik kádár-kori kapcsolati tőkéjét.
       A nagy taktika bevált. Közel félévszázada sikerült a mondvacsinált urbánus – népi ellentét álcájában megosztani a nemzeti érdekek elsődlegességét hangsúlyozó, és az olykor provokatív, hamis világpolgári attitűdöt valló értelmiségi réteget. A szociológusok, közgazdászok, médiumok munkatársai a Kádár-korban is sikeresek voltak, és sajnos ma is ők az úgynevezett megmondó emberek, mintegy jelezve az értelmiségiek kettéválasztódásának rögzülését. Így tehát kérdés: vajon mi lett a következménye a kádári konszolidációt nagymértékben elfogadó értelmiségi magatartásnak? Mert ebből nőtt ki a mai 35-40 éves korosztály, akik immár szüleik mintája alapján élték meg tizenöt esztendővel ezelőtt a rendszerfordulást. Tehát a mai 30 %-nyi baloldali érzelmű országlakó választó mellett számolni kell egy immár felnőtt, olykor komoly pozíciókat is betöltő derékhaddal, akik előtt értelmiségi szüleik érzelmi és értelmi taktikázása volt a példa. Akkor miért csodálkozunk azon, hogy a mai érettségizőknél és egyetemista korúaknál leginkább a merkantil szellemiség, az egyéni karrier minél gyorsabb elérése a hajtóerő? Nagyapáik, nagyanyáik „csak” elhallgatták szüleik előtt a kádár-korszak hétköznapi aljasságait, apáik, anyáik pedig ezzel a tapasztalattal az életrevalóság és biztonságos életvitel ábrándjára nevelték őket.
       Ez vajon nem az idősebb értelmiségiek felelőssége és bűne?
       Tudjuk, a rendszerfordulás után a törékeny értelmiségi egyensúlyt a gyakorlati életben az álliberális gondolkodásúak szétrombolták, jóllehet ez már az 1987-es lakitelki találkozó után nyilvánosan is megtörtént. Az 1990-es rendszerfordulás után azonban elérkeztünk a magyar értelmiség nagy részének legsúlyosabb árulásához, a társadalmi és közszereplői elit életvitelének, gondolkodásának mélypontjához, amint sokan rögvest átigazoltak a csaló maffiózók, zavaros bankügyleteket, különös gazdasági társulásokat szervezők, szabadelvűnek hazudott szabados ideológiát hirdetők csapatához. Jellemhibás, folytonos alkalmazkodásra betrennirozott idegrendszerükkel csak azt folytatták, amit már a kádári konszolidációnak hazudott időkben elkezdtek. Akkor sem voltak, most sincsenek nyilas és ávéhás idők, aljas testi megalázások, véres kínzások, csak egyéni karriert építgető lehetőségek. Most már szép summa pénzzel, az újgazdag elithez tartozva. Csak tovább kell vinni az öngerjesztő karriert, immár az önmarcangolás súlya nélkül.
       Habár – mert ilyen ez a fránya élet –, olykor beüt egy-egy besúgói leleplezés, s oda a nagy közgazdász, író, filmes, művészi karrier. Sőt, beszennyeződik a volt bíboros-hercegprímási papi élet is a színházkritikusi és sportriporteri nimbusszal együtt. De semmi vész! Megbocsátanak egymásnak a rokonszenv nyilatkozatokkal, hiszen lehet – ahogy a közelmúltban többször is kiderült –, egyik besúgó súgta be a másikat. Viszont az egész bagázs, úgy is mint álliberálisok, mindig megbocsátanak. Éppen ezért nem érthető, hogy sokan közülük úgy vélekednek, a magyar társadalomban nincs megbocsátási hajlam. Ez megint az álliberális értelmiség részéről sajátságos, zavartkeltő hohmecolás. Ugyanis, például a Rákosi-korszak „Szabad Nép”-es, gyalázatos cikkeket író rendszer kiszolgálóknak állítólag azért kellene megbocsátani (Méray Tibor, Kende Péter (Párizs) elhunyt Vásárhelyi Miklós, stb.), mert 1956-ban a forradalom mellé álltak. Én viszont úgy mondanám: mentették az irhájukat, s gyorsan köpönyeget forgattak. Mióta jár megbocsátás az ilyen jelleműeknek? Persze, ha egymás között teszik, ez az ő – kiválasztottak – belső ügyük. Ezt azonban nem lehet rákényszeríteni semmiféle értelmiségi maszlaggal a népre, s főként ez nem lehet a magyar értelmiség útja, amikor totális szellemi züllésben van az ország. Hiszen pontosan a majd félévszázados ilyen jellegű túlélési taktikázást folytató, kezdetben talán önmarcangoló, a rendszerfordulás után könnyedén igazodó értelmiségiek rossz példaadása is tette saját sorsa iránt ilyen közömbössé, belenyugvóvá a magyar népet.
       De kit érdekel ez ma már? Maradnak a sikeres és gyötrődve végigkínlódott értelmiségi életek, hivatások.
       A modern, mai civilizációs világ egyetlen szuperhatalomra kívánja korlátozni az emberiség jövőjének irányítását. Ebben a folyamatban mi is kénytelenek vagyunk résztvenni, de minden nemzet értelmiségén is múlik, hogy megérti-e idejében, ez ellen kell hivatását gyakorolni. Vagy eltűri és megengedi, hogy bekövetkezzék saját nemzeti jellegzetességeinek, sőt, önálló létének végzete? Reánk, magyar értelmiségiekre, több irányból is pusztító erők okán, ez fokozottabban érvényes.
       Annál is inkább, mert az az Európai Unió, ahová immár majd két esztendeje tartozunk, nem a teljesítmény és munkaalapú társadalmak, népek együttes szövetsége, hanem csupán a nemzetközi bankvilág hidegvérrel kötött paktumok összetartozásának alapján működő államok közössége. Vagy legalábbis ilyenné szeretne válni.
       Ebben a világban pedig nem különösebben fontos, hogy egy értelmiségi jellemes, tisztes múltú és tiszta erkölcsű ember legyen.
 
Magyar Fórum, 2006. február 16., február 23.