Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csángó világ

 

 

tn_b319540.jpg

 

 

 

Csángó világ

 

 Mindenekelőtt a mi pesti agyunk szerint (és szerte belső-magyarországi gondolkodásunkban) a cím azt jelenti: csángó életkörülmények, csángó létezés, ezzel szemben Csángóföldön ez annyit tesz: csángó emberek. Mondjuk: sok világ volt a csíksomlyói búcsún. Mert, hogy minden ember külön világ. Ezt a legalább ötszáz éve a keleti-kárpátokon kívül élő csángók tudják, de a pesti, néhány száz szóval hadrikálók, nem. Nagy különbség.

         Harmincnégy éve járom Erdélyország városait, falvait, tájait, s bár sokat olvastam (Domokos Pál Pétertől, Halász Péterig) a csángókról, és beszélgettem róluk sok világgal (többek között a Máltai Szeretetszolgálatnál évtizedek óta a csángók érdekében munkálkodó Aczél Endrével) végül is csak most sikerült eljutnom közéjük, egészen a Szeret partjáig, a régi Etelköz nyugati vidékére.

         Természetesen egyszeri, alig egy hetes út nem sokat mutathat egy embercsoport életéről, de mivel Klézsén módomban állt erről beszélgetni Duma István András költővel, a Szeret-Klézse Alapítvány elnökével, így gondolom némi fölvilágosítással szolgálhatok, ha ezt a beszélgetést közreadom. Valamicskét talán megsejthetnek az ottani világokról a belső-magyarországiak is.

         Elöljáróban csupán annyit, hogy Moldvában, a Szeret folyó két partján, de főleg a jobboldali mellékfolyói a Beszterce, Tatros, Tázló között élnek a csángók, s éppen földrajzi elhelyezkedésük okán beszélhetünk északi és déli csángókról. Jómagam a déliek között jártam Külsőrekecsin, Somoska, Klézse Diószén tájékán, s a következő beszélgetés csupán egy villanófénnyel készített pillanatfelvételnek felel meg.

         Úgy tűnik, hogy manapság kritikus ponthoz érkezett a csángók létezése a Kárpátokon kívül – kezdem a beszélgetést –. Sok gondjuk mellett több évtizedes, ha nem évszázados az a nehézség, mely szerint nincsenek értelmiségi vezetőik.

         - Éppen ez volt a célom a Szeret-Klézse alapítvány létrehozásával – válaszolja Duma András (nem költőként így nevezteti magát) – s ezáltal talán egy olyan értelmiségi réteg nevelődjék, hogy a tudását fel tudja használni azokért, amelyikekből származik. az Alapítvány székházában magyar órákat adunk a gyerekeknek, ahogy az idejük engedi. A cél, hogy megtanítsuk nekik a magyar népi kultúrát, népművészetet, énekeket, meséket és hogy miként lehet ezt összekötni a magyar nyelvvel. Ez az alapja annak, hogy értelmiségi lehessen, s aztán majd, ha az Úristen úgy kévánja itt köztünk maradjon, ha meg nem, akkor ne felejtse el, milyen értékekből származik. Mert azt hiszem, hogy a csángó kultúra olyan értékeket tartalmaz, melyek Európában, de még Ázsiában is elvesztek. Nálunk a házasság szentsége fontos, nincs válás, ezért is nagy a gyermekszaporulat. Mostanáig. De jön a civilizáció, a modernizáció és akkor ez az életfontosságú érték elvész. Degenerálja a családokat. Mindent megtettek a családok, hogy a gyermekeket felneveljék, ez a szentség erősítette ezt a népet abban, hogy ez bizonyos küs területen, küs közösségben megéljen.

         - Tehát a gyermek és a család volt a megtartó erő mostanáig. De ezután itt Moldovában talán háromféle útja lehet a csángó világ jövőjének. Az egyik, hogy teljesen beolvad és elvész.

         - Ez így lehetséges, ezzel valóban számolni kell.

         - A másik, hogy kitelepednek Külsőrekecsintől, Pusztinán, Klézsén át Szabófalváig, a déli csángóktól az északiakig igen nagy tömegben Magyarországra, Olasz- és Spanyolországba, Portugáliába vagy Franciaországba. És ott is maradnak. Veronában már több mint ezer csángó él.

         - És ők is elvesztek a mü számunkra, mint kultúra.

         - A harmadik, ha visszajönnek. Ha valaki kimegy tanulni, akár mesterséget is, és visszatér értelmiségiként vagy szakemberként.

         - Ezt a harmadik utat próbáljuk elősegíteni.

       - Csakhogy itt van a modernizáció szörnyű tapasztalata, mely bennünket, belső-magyarországon már elért. A globalizációra gondolok, az általános kulturális agymosásra. Ez a fajta kulturális szennyeződés már a külső-rekecsini házakban vagy akár itt, Klézsén is fenyeget. Mit hoz ez a veszély, ha jelentős mértékben béjön Csángóországba?

         - Mi egy veszélyen már átmentünk a folyamatos beolvadáson, most jön a másik, a kultúra szempontjából. A csángó falvak elszigetelt települések voltak, köztük jártak a románok, de nem jöttek bé. Sőt a kultúránk nem engedte be őket, sem a táncban, sem a családban. Ez, lehet mondani 1950-ig volt így, mert ezt a népet a saját kultúrája vezette. Ebbe aztán bétört a román egyház, még 1800-ban lefordították románra a Bibliát és 1964-ben megtiltották a magyar szót a miséken. Aztán a katolikus egyház mellé béillesztették az iskolát, ami román volt. 1970-ben megtiltották a házakon belül a magyar szertartást, azután gyött és elvették a szabad megélhetésnek a lehetőségit, tehát a földterületeket. Így kiszorítva ez a közösség a város felé áramlott. De azért itt még mamáig keményen állunk, még vannak értékeik e kultúrának és nyelvnek, ameliket erősen tartjuk, de ahogy elveszelytjük, már pusztulunk. Például vegyük azt a szót, hogy keresztapa vagy keresztanya. Ez azt jelenti, hogy keresztbe járó apa vagy anya és ez egy olyan szerep, amelik párhuzamosan az apával és anyával hozzájárul a gyerek neveléséhez, hogy a gyermek morális értékeket továbbvigyen. A szülők azokat választották keresztapának és keresztanyának, amelikvel együtt éltek, és már gyermekkorban mondjuk Húsvét után tojást váltottak, s már akkor komák és mátkák lettek és szinte megegyeztek abban, hogy te, aki az én társadalmamból, kultúrámból való vagy, te leszel majd felnőtt korban a keresztapa vagy anya és hozzájárulsz a gyermekem neveléséhez. Ez a szerep régen tudatos volt.

         - Régen ez az összetartó, ez a meghatározó erő működött a mindennapokban, de vajon most, amikor több évtizedes erdélyi útjaimon létszámbeli és szellemi értékvesztést tapasztalhattam, s a belső-magyarországi állapotokban, az Európai Uniós tagságot követően még inkább fölgyorsult egy morális, szellemi züllés, nem beszélve a hihetetlenül csökkenő népességről, akkor mi történhet majd ezen a vidéken, ha az „európai uniós” civilizáció itt is megjelenik. Bár a televíziós csatornák pusztító szellemisége már itt van.

         - Sajnos az ember egy lusta lény, mint maga a természet. Születés csak ott van, ahol szükséges. A modernizációnak az ember kiszolgáltatja magát, ellustul, könnyen megszokja a civilizáció kényelmét, s így a könnyebb irányba megy. Ezt úgy mondja a csángó ember, ami könnyű az az ördögé, ami nehezebb, az az Istené. Mert a nehezet csak munkával lehet megteremteni. Magyarországon a gyerek azért nem kell, mert tíz annyit igényel, mint a szüleje. Csángóföldön örömünkre még megmaradt, egyelőre, hogy a gyerek saját magának fogja kiteremteni azt, ami kell neki. Mert a gyerek a paraszti életben az édesapja felé csak csinál valamit, hiszen itt csak a földből lehet élni. A nagyocskábbtól megtanulja ezt a küsecskébb, azt a természetes világot, ameliket a nagyobbacska az apjától lesett el, s az a hétéves forma gyerek a paraszti életben okosabbá lesz, mint amelyik a tévét nézi egész nap. De most már nálunk is az történik, a régi után kezdenek nem menni a gyerekek, a régi mítosz útját fölváltotta  a szabadság, ami mindent szembe teszen, elődbe tálal. Ezért lehet, hogy a csángók is bé fognak olvadni, bár most még van egy utolsó lehetőségük a megmentésre. Most még rebeg a szívük, mint amikor a szüm utolsót verdes. Ha elvész a csángó nyelv, akkor elvész az erkölcs is. Mert a nyelv hordozza azt a forma kultúrát amelikben élünk.

Magyar Fórum, 2005. június 16.

( A szegénység diszkrét bája c. kötetből )