Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dénes a földszellem

2010.01.12

 

Kép

 

Dénes, a földszellem

 

   – Aúúú! Aúúú! Oúúú! Hogy rohadnátok meg! Mindegyiktek! Rohadjatok meg! – üvöltötte Dénes, kezében borosüveget lóbálva, egy földbe vájt üreg előtt dülöngélve. Beleüvöltött a sötétségbe: a Gloriett-domb magas vasállványának tetején apró szárnyakhoz hasonlatos fémlapokkal forgolódó szélkereke és a száz évnél is régebben, terméskőből rakott, már tető nélküli romkápolna csillagok magasához nyújtózó csorbult kőfalai felé. Az egykori kilátó és apácakolostor irányába. Hosszan, hangosan, morgó hangon kezdte, aztán elvékonyodva fejezte be, mint egy kutya vagy farkas, amelyik a hold felé vonyít. Végül átkozódott: – Rohadjon meg a szívetek csücske is! Pusztuljatok, pusztuljatok!
    A sötét estében még a kertes házak vidékének legmagasabb pontjától, a közel százötven méter magasságban domborodó Glorietttől Soroksár felé meredeken lefelé húzódó kukoricasorok szárai is beleremegtek ebbe az üvöltésbe. Mintha a nagy estéli csendességben, egy-egy felriadt mezei pacsirta pitypalattya közben valahonnan a föld alól tört volna elő ez a mély mormogás, aztán a káromló üvöltés.
    Az Oncsa telepről olykor idáig elszökdöső kölykök a kukoricatáblák között megbújva hallgatták, és a zizegő szárakat félrehajtva leskelődtek a terpeszállásban imbolygó, üvöltő Dénes felé.
– Mind rohadjatok meg! Ott ahol vagytok! Rohadjon meg az egész világ! Brúúúmm! Brúúúmm!
    Ilyenkor medvebömbölésre hasonlított az üvöltése. Nem a kukoricásban rejtőzködő gyerekeket ijesztgette, nem is tudta, hogy ott vannak.
    A Gloriet alatti távoli, messzi, budapesti fények felé üvöltött.
   A János-hegy tetején álló Erzsébet kilátón kivilágított, ötágú vörös csillag felé, amiből csak egy sötét, magasabb folt tetején villódzó fény látszott, ahogy a városban fölszálló füstök olykor, pillanatokra, eltakarták előle azt a fényes csillagot.
  Azzal a távoli vörös csillaggal szembefordulva üvöltött a második világháború után pár évvel egy megyei város falusias határában.
    Aztán, amilyen hirtelen kezdte, úgy abba is hagyta.
   Megfordult és négykézlábra ereszkedve bebújt egy földbe vájt nyiladékon valamilyen verembe.
   Az Oncsa telepi kis vagányok ilyenkor már bátran megmozdultak, köveket kerestek a száradó kukoricaszárak között. Olykor a táblákból kibújva a réteken, hol nyáron a színes vadvirágok között szöcskékre vadásztak, amelyeket aztán eladtak a Soroksár határában táborozó, széles karimájú, fekete kalapos, nagy bajuszú cigány férfiaknak, akik a hátukon, egyik oldalán dróthálóval borított ládákba zárva vitték a szentlőrinci, erzsébeti és kispesti piacokra, hogy eladják a horgászoknak, ezeken a nyáron barna és zöld, ugráló szöcskékkel teli mezőkön is köveket kezdtek keresgélni.
   Amikor már jó pár volt a markukban, óvatosan odasettenkedtek a földbe bújt Déneshez, és gyors, hirtelen mozdulatokkal bedobálták a köveket, kavicsokat a lyukba, aztán rohantak a mezőkön át vissza az Oncsatelep hosszan elnyúló, szoba-konyhás lakásainak sorházai felé.
   – Oúúú! Oúúú! Oúúú! – bújt elő mélyen és hangosan morogva a földi odúból Dénes: - Rohadjon meg a világ! Rohadjatok meg! – üvöltötte a romkápolna és a szélkerék irányába, a távoli, jánoshegyi vörös csillag felé fordulva. Aztán újra visszamászott a föld alatti bunkerébe.
    Mert végül is az egy második világháborúból itt maradt, földbe ásott német lőállás meghosszabbított ürege volt. Erről a kiváló, majdnem Gellért-hegy magasságú pontról lőtték a németek a háború idején a Vecsés felől az Üllői út sárga keramit kockáin csúszkáló, Pest felé nyomuló szovjet páncélosokat. A T 34-es tankokat. Egy földbe ásott német lőállást foglalta el Dénes a háború után és mélyítette ki a felszín alatt meghosszabbítva. Ez lett a lakása.
    Talán lent a föld alatti vágatot az évszázados apáca kolostor és megmaradt romkápolna köveivel is kirakta, hogy ne omoljon rá az egykori Szent Lőrinc puszta dombjának pár méterig lefelé húzódó homokja.
     Ott belül azonban, a föld alatt rajta kívül sosem járt senki.
   Sok csillagos nyári estén, lombhullató őszön, sőt ott a Soroksárig húzódó kukoricatáblákon és réteken még térdig süppedős, havas időben is üvöltözött Dénes.
    A Gloriett környéki kertes házakban is lehetett olykor hallani, hátha még valaki kisétált ilyenkor az udvarára. – A szerencsétlen – mondogatták. – Elment az esze. Halálba issza magát. Azt hiszi, még mindig háború van. Meghalt a felesége, meg a gyereke bent a városban egy bombatámadáskor, aztán itt volt valami kertje, de elvesztette az emlékezetét. Nem találta. Azért csinálta azt a bunkert magának.
Mondtak az emberek mindenfélét, de az igazságot senki nem tudta. Dénest kérdezni pedig nem lehetett. Ha néha a poros, kocsikerék nyomoktól szabdalt Petőfi utca közepén, amit nagy ritkán nyáron sötét színű, büdös, fáradt olajat csurgatva egy-egy tartálykocsi végigöntözött, hogy ne szálljon be annyira a házak ablakain a por, ha ott néha végigment, nyáron is hosszú kabátban, spárgával felkötött cipőtalppal, szakadozott nadrágban kisétálva az Üllői úti TÜKER-hez, akkor segített egy-egy kézikocsit elhúzni a rendelt áruval. Lengyel brikettel, vagy silány tőzeggel, esetleg ajtó- és ablaktokokkal, netán fűrészelt fahasábokkal. Ezért kapott valamennyi pénzt Dénes, aztán vásárolt élelmet, és főként bort, de soha nem köszönt és senkivel nem beszélt. Csak mutogatott. Pedig nem volt se süket, se néma.
    Az egyik szeles, novemberi napon, Mindenszentek és Halottak napja táján megint meglesték a már hideg estében üvöltöző Dénest az Oncsatelepi kis csibészek. Amikor bebújt a föld alatti bunkerébe, ugyancsak köveket dobáltak befelé az üregbe. De Dénes hirtelen kimászott és az elrohanó kölykök közül az egyiket elkapta.
    A sikítozó, sivalkodó kölyköt a többiek csak messziről nézték. Nézték, ahogy Dénes a rettenetes erejével a vállánál rázza és egészen közel hajolva az arcához azt üvölti: - Ki küldött?! Ki küldött?! … - Aztán a torkánál megragadta és fojtogatni kezdte.
    Ezt már nem hagyhatták a többiek, akik egymás között is olykor boxerrel verekedtek, sőt némelykor a rugós bicska is előkerült. Mint egy mérges fullánkú darázscsapat, rárontottak Dénesre.
     Előkerültek a bicskák és boxerek is … Nekiestek Dénesnek. Mindegyikük ott ütötte, ahol érte. Valamelyikük a bicskájával is belebökött. Valahol az oldalánál vagy a hasánál. Dénes felüvöltött, de nem úgy dühödten, ahogy szokott, hanem majdnem sírósan, panaszosan: – Ki küldött? Ki küldött? – és elengedte a kiskamaszt.
Mindannyian elrohantak.
     Jó pár napig a környékbeliek nem látták Dénest a mezőn kóborolni. El is feledkeztek róla. Mindenszentek után egy héttel hirtelen leesett a hó. Hideg téli szél süvített a házakon túl, a Gloriett szélkereke sivítva nyikorgott.
    A kukoricatáblák és mezők előtti utolsó épületek egyikében a kertjében kezdte a havat söpörni az öreg, háború után Erdélyből betelepült Tóbiás Gergő, aki székelykaput is faragott magának és családjának, „Igaz bé, hazug ki” felirattal. Feltűnt az öregnek, hogy kint a mezőn, a kukoricatábláknál igen erősen ugatnak, vonyítanak a kutyák. Gondolta kiballag, megnézi, mi van ott annyira ugatnivaló.
    Amint a Dénes föld alatti bunkeréhez ért, akkor látta, hogy a férfi meghalt tetemét rángatják az üregből kifelé a kutyák. Hamarjában, mert székely volt és bátor az öreg, néhány kicsavart, megfagyott kukoricaszárat tört magának, s botnak használva zavarta odébb a kóbor kutyákat. De azok csak arrébb sunyítottak, s ha ellépett, már mentek is vissza a Dénes testéhez.
     Az öreg végül néhány szomszédot hívott segítségül, velük együtt sikerült elzavarni a halott összeharapdált, a hideg miatt épen maradt Dénes testétől a kutyákat.
A férfi maradványait később a Honvéd utcai temetőbe vitték a halottszállítók, közel az Oncsatelephez. Évtizedek múlva fölszámolták ott a sírokat: játszótér, bezinkút lett a helyén. Dénes sírjának a nyoma is eltűnt.
     A földbe vájt üreghez soha senki nem közelített attól a korai, Mindenszentek környéki havazástól. Mégis az öreg erdélyi Tóbiás Gergő azt mondta egyszer: Mindenszentekkor, ha kiáll a kertjébe, hallja a föld alól a Dénes dühös ordításait, medveszerű brummogását. Volt, aki vele együtt hallgatta és megesküdött a pócsi Szűz Máriára, hogy biztosan a Dénest hallják, mert a szelleme ottmaradt a föld alatti gödrében. Aztán meghalt az öreg Gergő, meg az is, aki esküdözött. Ma már se kukoricatábla, se szöcskés mező és a Dénes szelleme is legfennebb az egykori földbe vájt bunker fölé épített, többemeletes lakótelepi házban bolyonghat. Olykor valami furcsa mormogás, vagy kutyavonítás szerű hangok terjengenek a házban, mint az ételszag, hol az alagsor felől, hol valamelyik folyosóról. De ha ropognak a központi fűtés csövei nem hallják.