Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy éve gyarmatként

Egy éve gyarmatként

(évfordulóra)


Egy esztendeje vagyunk az Európai Unió tagja. Igaz, már a belépésünk is kissé sajátságos körülmények között zajlott. Ugyanis – nem árt ezt fölidézni – a kormány 2003. december 12-én aláírta az EU csatlakozási szerződést, melyet napra pontosan nyolc hónappal korábban, 2003. április 12-én kellett a népnek, vagy inkább mondjunk lakosságot, megszavaznia miközben ennek a szerződésnek nemhogy a részleteit, de a nagyobb, úgynevezett keretszerződéseit sem ismerte. Mindezt úgy tette velünk a jelenleg is regnáló és saját hatalomba maradásáért mindenre hajlandó kormány, hogy tudta, a tíz csatlakozó ország jóval kevesebbet kap, mint amit az 1999 évi berlini EU-s csúcson fölajánlottak. Nevezetesen 9,4 milliárd euróval kevesebbet kaptunk a 2004-es csatlakozáskor, ami egy országra és egy évre lebontva 80,7 milliárd forint, azaz minden magyarországi lakó számára évi 137, havi 11,4 forint támogatást jelentett. Megismétlem: havi 11,4 forint támogatás. Azóta persze már azt is tudjuk, hogy nettó befizetők lettünk, vagyis korántsem kapunk, hanem mi adunk, s így mi – amint ezt annakidején sokadmagammal már jósolva leírtam – ebben a kereskedelmi, gazdasági, szellemi új Európai Uniós blokkban, gyarmati szerepet töltünk be. A kérdés az volt, hogy tagok legyünk vagy szabadok, ez egy esztendeje eldőlt: tagok lettünk. Méghozzá a kormány létérdekeinek megfelelően egy olyan kampány után, ahol a tényeket elhallgatták, a fogalmakat összekeverték, a választókat félrevezették, s főként Európát, mint nemzetállamok közösségét, népek és kultúrák közösségét, összekeverték az Európai Unióval.
    Talán éppen azért, mert ez a mai Európai Unió már nyomaiban sem őrzi azokat a gazdasági és szellemi célokat, melyeket a második világháború után egy jövendő békés Európáért az előd szervezetek, először mint Európai Gazdasági Együttműködési Bizottság, majd Európai Közösség kitűztek maguk elé és igyekeztek megvalósítani. De Gaulle, De Gasperi, Adenauer, Schuman és a többiek. Ez az Európai Unió az évtizedek alatt csak folyamatosan távolodott az eredeti nemzeteket összetartó céloktól, például az 1979-es Európai Tanács ülésétől kezdve az 1992-es Maastrichti és 1999-es Nizzai Szerződésen át az áruk, szolgáltatások és tőkék szabad áramlását biztosító 12 tagállam által 2002-ben bevezetett közös valutáig, az euróig. És itt már tetten érhető az eredetileg hat tagú Európai Közösségből szándékosan egy kis csoport egyedülálló hatalmának megszerzésére tett folyamat, ahogy kilenc, majd tizenöt, s ma már huszonöt tagú Európai Unió lett a 2004-ben kibővült tíz új országgal, köztük Magyarországgal, akik három év alatt majd annyi támogatást kapnak az Európai Uniótól, mint a francia parasztok egy év alatt.
    Ha az Európai Unió valamely tagállamában nem hajlandók a „közös muzsikálásra”, ha valamely ország pártja nem kíván együttműködni abban, hogy saját országának Parlamentje fölé rendeltetik az Európai Parlament bármely intézkedése, ha nem akar együttműködni a hatalmi ágak megosztásának teljes fölszámolásában, az állami hatalom monopóliumának minél előbbi szinte teljes megszüntetésében és az ember, áru, tőke, kultúra szabad, határok nélküli áramlásában és főként az adott ország szuverén jogainak lemondásában, akkor nemzetközi szinten teszik lehetetlenné annak a pártnak, vagy pártoknak a kormányzásban való többségi részvételét. Ennyit az európai uniós demokráciáról, melynek ebben az esztendőben a mi két kormányzó pártunk teljes mértékben, szolgai módon eleget is tett.
    Az eredményt jól érzékelhetjük. Mellesleg ez a 2004-es, tíz országos bővítés a már bent lévő európai uniós polgároknak évente 2115 forintjába került, vagyis 9 euróba, ami 3 pár főtt virslit jelent egy bécsi, utcai büfében. Évente. És mi kaptunk egy évre, személyenként 137 forintot, ami ugyebár még egy pár főtt virslit sem ér. Idehaza. Hát még külhonban, ama bécsi, utcai büfében? Még hogy ott cukrászdát lehet vásárolni! De kinek? Hát ez szimbolizálná a mi egy éves európai uniós tagságunkat.
    Meg az, hogy közben eltűnt az állami vagyon 30 százaléka, és megmaradt részaránya Magyarországon 10 százalék az európai uniós átlag 25 százaléka helyett, hogy a külföldi befektetők részesedése a privatizációban 70 százalék az európai uniós országok 50 százaléka helyett, s ez annak következménye, hogy a még lehetséges közvagyont is eladtuk külföldi multicégeknek. Azaz új szitokszóval, elprivatizáltuk. Legutóbbi időben például a mezőhegyesi, Európában egyedülálló magyar fajta ménest, hogy aztán majd a magyar vérvonal külföldi név alatt folytathassa európai „karrierjét”, s a világversenyeken arassanak diadalokat. Egy jellegzetes hungaricummal ismét kevesebbek lettünk. De a Tankönyvkiadó eladása is, nem csak anyagi, de szellemi botrány, hiszen az új tulajdonos meghatározhatja, hogy az új tankönyvek szerint milyen szellemiségben neveljék a magyar gyerekeket. És a már eleve piaci hátrányban lévő magyar paraszt, ha negyedrészét kapja annak a támogatásnak, amit a holland vagy francia versenytársa, akkor még csak a mezőgazdaság tönkretételéről szóltunk, de hol van az a privatizációból befolyt tekintélyes pénzösszeg? Miért jutott egyre kevesebb oktatásra – az egyház iskolák támogatásának szűkítési botrányát sem feledve –, az egészségügyi és gyógyszertámogatásra? A kulturális élet támogatásának elmaradását csak megemlítve. Nevezetesen például, hogy egy kőszínház évi költségvetése annyi, amennyi a könyvkiadásra szánt éves összeg. Akkor pedig miért csodálkozunk, hogy míg a 17-35 éves korosztályban rohamosan csökkent az olvasási hajlandóság, úgy növekedett a kereskedelmi tévék agyi-színvonaltalanságban sugárzott műsorainak nézettsége? A kulturális és szellemi élet ezen alacsony színvonala jól mutatja talán, hogy a volt szocialista országok közül az élet minden területén, bár az elsők között voltunk, most miért jegyeznek bennünket szinte legutolsónak, miközben 3000 milliárd forinttal növekedett az államadósságunk. S vajon mit fog eredményezni az egy éves európai uniós tagságunk idején egyre mélyebbre züllesztett oktatási rendszerünk? Mert azt már ma is tudomásul kell vennünk, hogy a jelenlegi 25 Európai Uniós tagország életviteli átlagának egynegyede az életszínvonala, mint legszegényebb régiónak, a magyar Alföldé. Nem elég megalázó, hogy Petőfi rónasága ide süllyedt?
    Az 5000 munkanélküli frissdiplomás meg a több tízezer szakmunkás képesítésű álláskeresése nem ennek az esztendőnek a hozadéka?
    És ha már ez a kormány bennünket, állampolgárokat félrevezetve vitt be az Európai Unióba, akkor nem tagadta meg magát a közelmúltban sem. Ugyanis két, immár egy esztendős európai uniós képviselőnk, egy szocialista, Tabajdi Csaba, és egy szabaddemokrata, Szent-Iványi István, vagyis a kormányzó hatalmon lévő koalíció két képviselője nemzetáruló módon viselkedett az Európai Parlament Külügyi Bizottságában. Amikor szóba került Románia európai uniós felvétele és a dél-tiroli meg a katalán képviselők az erdélyi magyarság önkormányzatiságának, más néven autonómiájának megteremtését szorgalmazták, mint feltételi javaslatot, a két magyar ez ellen szavazott. Saját véreink helyzetének javítása ellen. De mit is várhatunk az ilyen Európai Uniós képviselőktől a tavalyi, jogilag is törvényellenes kormányzati beavatkozás, médiumokon keresztül harsogott december 5-iki népszavazás „nem”-je után? Legfennebb bizakodhatunk, hogy egy másik kormány alatt majd meggondolják, miként „pöknek a gallérunk alá”, a saját országuk küldötteiként.
    Egyébként pedig az anyagelvű világ felett, az európai gazdasági és szellemi globalizációs túlhatalmat birtokolni akarók felett áll az emberek lelkisége, a kultúra, ha úgy tetszik nemzetek kultúrája, melyet nem lehet sem zlotyival, sem koronával, sem forinttal, dollárral vagy euróval megvásárolni. Feltehetően ez az emberi lelkiség fogja majd a már most széthúzó Európai Uniót végleg megszűntetni.

 


Vasárnapi Újság, 2005. április 24. („Európai Uniós évünk” rövidítve rádiós jegyzet)
( A szegénység diszkrét bája , Búcsú az égtől c. kötetekből )