Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elhangzott 2007 március 18-án Brüsszelben

2010.03.15

 

 

 

Kép

 

 

Március idusa

( Forradalmas idők egykor és ma )

 

   Az újkori magyar történelemnek több meghatározó nagy eseményét ismerjük: az 1848-as forradalom és szabadságharc, az azt követő 1867-es kiegyezés, az 1920-as trianoni békediktátum és a jóval több, mint ezeréves ország végeleges szétdarabolása, majd a maradék haza konszolidációs korszaka, aztán az 1944-es német és szovjet megszállás, az 1956-os forradalom és szabadságharc, végül az 1989-es rendszerfordulás.

Közismert a Kárpát – medencében letelepedett magyarságra (még a zsugorított országra is) vonatkoztatott meghatározások: kompország, híd kelet és nyugat között, átmeneti régió a keleti és nyugati kultúra között, két világot magába integráló nemzet, amely a nyelvében páratlan Európában. És főként: ütközőzóna. Ez utóbbi tette történelmünket, az itt élők mindennapjait több mint ötszáz éve, a középkortól megszűnt magyar birodalom óta, oly küzdelmessé és kiszolgáltatottá.

Az újkori történelmünk talán ama 1526. augusztus 29-iki délutáni mohácsi csata napján dőlt el, hiszen annak előtte Magyarország volt Európa legnagyobb királysága, és csak Angliát tartották velünk egyenrangúnak, de a kontinensen mi voltunk az irányadó erő. Azon a vesztes csatanapon dőlt el ugyan a magyar királyság sorsát meghatározó jövő, de ez nem kis mértékben a török ellenséget meg nem támadó hazai, számítgató erők miatt is történhetett. Amint a sokkal későbbi sorsunkat meghatározó történelmi helyzetekben is akadtak hazai, fondorlatosan számítgatók, akiket jobban érdekelt egyéni karrierjük, mint a nagy közösség, amibe ők is tartoztak, az ország jövője. Talán elég, ha visszapillantásként most csak az 1944-es időkre gondolunk, a Horthy-féle kiugrási kísérletre a háborúból, amikor is a német hadsereg megszállta az országot, és a német titkosszolgálat azon igyekezett, hogy Horthy helyére a velük ideológiailag és gyakorlatilag jobban egyezkedő Szálasit ültesse. Akárcsak a szovjet megszállás után, mikor is a koalíciós, többpárti erők helyére a Moszkvából hazatérő és itthon hozzájuk csatlakozó bolsevik ideológiát feltétlenül és véres terrorral kiszolgálókat ültette az új győztes hatalom. Vagy nem ugyanez történt 1956-ban, amikor a szovjetek a törvényes magyar kormány ellen egy olyan katonai akcióval tudtak föllépni és leverni a szabadság küzdelmünket, hogy kinevezhették az áruló Kádár-kormányt?

Ezek csupán kiragadott, egymáshoz hasonlítható történelmi példák, amelyek talán – jóindulatú magyarázatként – földrajzi, geográfiai adottságainkból is következhettek. Azonos példák az ország, a nemzet kiszolgáltatottságára, melyhez mindig hozzásegítették a külhoni erőket, a hazai készséges szolgalelkűek. Bár meg kell jegyezni – akármennyire is tagadni szeretnék némelyek -, 1944-ben például a magyar hadseregben is volt német ellenállási szándék, sőt, a civilek részéről, zsidómentések, a Horthy-kormányzat 300 ezer lengyel menekültet fogadott be, amivel csak tovább nehezítette a helyzetét a Hitler, vezette Németországgal szemben, holott ugyebár „csatlósok” voltunk. Eközben a hátunk mögött a nagyhatalmak már felosztották különböző érdekszférákra Európát. Ahogy a világtörténelmi ellenállásunk idején, 1956-ban, az Amerikai Egyesült Államok is évtizedekre eldöntötte „európai” sorsunkat, s a nyugati világ is örömmel tapsolt önvédelmi harcunknak, a bukás után pedig együtt érzően befogadta a menekülőket, de végül is cserbenhagyott bennünket. Ahogyan külső segítséggel, az orosz cári hadsereggel lehetett csak 1849-ben is leverni szabadságharcunkat, s utána – akkor még azt hittük, újkori történelmünkben példátlan megtorlással – kivégeztek százharminc embert, és kétezret küldtek börtönbe.  Aztán beköszöntött a Bach-korszak, az agyonközpontosított bürokrata birodalom, a magyar alkotmányosságot pedig megsemmisítették, és bizony akadtak tisztviselők, Bach-huszárok, akik kiszolgálták ezt a rendet. Egy hasonló történelmi helyzetben, ugyancsak orosz segítséggel levert 56-os forradalmunkban azonban Kádár és kormánya négyszáz embert ítélt akasztófára., húszezret küldött börtönbe, és ugyancsak akadtak ama új rendnek is kiszolgálói.

Vajon akkor azt az 1848-as márciusi forradalmat nem talán éppen a bécsi udvar provokálta ki? Nyílt politikai kényszerrel, titkosszolgálati eszközök bevetésével és pénzügyi zsarolással? Talán a monarchia létét nem a törvényszegés útjára lépett bécsi udvar veszélyeztette és korántsem a jogos magyar önvédelem? Hiszen nem Schwarzenberg herceg, osztrák miniszterelnök emeltette puccsszerűen trónra 1848. december 2-án a 18 éves Ferenc Józsefet, aki aztán „ rendet csinált „?

Jól ismert taktika  érvényesült akkor is a magyar néppel szemben. Az utolsó rendi országgyűlésen, 1847-ben, Pozsonyban maga a kormányzat javasolt mérsékelt reformokat, mert érezte, egyre feszültebb közállapotok uralkodnak. Az országgyűlés vitáinak középpontjába azonban nem a társadalmi reformok toldozása-foldozása került, hanem az egész politikai intézményrendszer, és megalakult akkor a Medárd-napi vásáron, Pesten egy úgynevezett Ellenzéki Párt, amelynek elnöke gróf Batthyány Lajos lett, az Ellenzéki Nyilatkozat néven közzétett programot pedig Deák Ferenc fogalmazta.

Mit is tartalmazott ez a program?

Követelte a parlamentnek felelős kormányt, a sajtószabadságot, az egyesülési és gyülekezési jog garantálását, legfontosabb feladatként a közteherviselés bevezetését, és, hogy a törvényhozási és helyhatósági választásokat helyezzék népképviseleti alapra, a törvény előtt legyen mindenki egyenlő.

Ha nem túlzottan megerőltetve magunkat mindezt mai viszonyainkra vonatkoztatjuk, akkor nem lesznek felettébb ismerősek a 160 évvel korábbi Ellenzéki Pártnak a követelései?

Vagy amit azon esztendő februárjában írt Petőfi: „ Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kísértete./ Föl-föltűnik s lebuvik nagy hamar odva mélyibe./ Hogy hallgatunk, a második szomszédig/ Alig hogy küldjük életünk neszét./S saját testvéreink, kik reánk készitik / A gyász s gyalázat fekete mezét.”

A pozsonyi diétán pedig március 14-én, az előző napi bécsi sortűz és tizenhét halott után Széchenyi István azt mondja: „Éppen annyi lehetőség van arra, hogy Magyarország egy szebb jövendőnek indul elébe, mint arra, hogy önmagában s magával küzdve, végóráját érje. Ezt mutatja más nemzetek példája, melyek ily pillanatokban vagy nagyra nőttek, vagy kimúltak az élők sorából.”

Három hónappal később a királyi leirat felhatalmazza István nádort, a meghalt apa, József nádor utódát, hogy az újonnan összeülő országgyűlés által hozott törvényeket a király nevében, a király helyett szentesítheti.

Micsoda? Magyarország sorsa a középkor óta újra magyarhonban intéződik? De nem oda Buda! Augusztus 14-én V. Ferdinánd király visszavonja júniusi felhatalmazását, visszaveszi István nádortól a kis időre ráruházott királyi jogot, ismét Bécsben hagyják jóvá az országgyűlés által elfogadott törvényeket.

Tehát 1848.augusztus 14 – én kiderült csak áltatták az ellenzéket és a magyar népet a külhoni hatalomból irányítók, akkor egy király és politikai köre. Képesek voltak akár a királyság ellenségének is feltüntetni magukat, csak hogy megtarthassák királyi hatalmukat. Nem ismerős politikai fondorkodás a hatalom megtartásának érdekében? Mondjuk sokkal később kommunistaként és szocialistaként küzdeni a romlott kapitalizmus ellen, hogy aztán kapitalisták lehessenek. De mit is jegyzett föl Petőfi Sándor, immár a rendszert döntögető forradalmas március 15-i napok után, augusztus 15-én, éjjel? „.... a haza cudarul van, vagy jön egy mindent fölforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk, de oly gyalázatosan, mint még nem nemzet nem veszett el”.

Nem ismerős, bár fölhevült gondolatok? Akármi is, nem csak, mert Széchenyi István nagyon is hasonlót mondott március 14-én ott, a pozsonyi diétán.

Akkor régen, Széchenyi és Petőfi, ma pedig... Újra forradalmas helyzet? Csak másként?

De nem kell százhatvan évet hátrálnunk a történelmünkben, mert él még egy, talán utolsó korosztály, amelyik ennek a mai helyzetnek a csíráira is emlékezik. Azok, akik már kisgyermekként éltek a második világháború idején, hallottak az 1953-as berlini munkásfelkelésről, 1956-ban talán már harcoltak is, esetleg ott voltak az 1968-as prágai tavaszon, és olykor gyakorlatilag, olykor csak szellemileg előkészítették az 1989-es rendszerfordulást, hogy utána megtapasztalják, miként fordult visszájára mindaz, amit elképzeltek és kiterveltek. Az a nemzedék, amelyik az 1970-es évek elején huszonévesen, harmincévesen vonult a pesti utcákon, mert semmibe vették a KISZ-vezérek diktálta forradalmi ifjúsági napok hazug jelszavait, helyette „ haza és szabadság!”-ot kiáltottak, és csupán piros-fehér-zöld kokárdával a szív fölött, vagy szalaggal a kabátujjon, esetleg hátukra terített nemzetiszínű zászlóval akartak a belvárosi utcákon, a Petőfi szoborhoz sétálva emlékezni 1848.március 15-re, 1971, 72, és 73 március 15-én. De mindannyiszor rendőrök csoportjainak gumibotütései elől kellett menekülniük. Lánysikolyok és fiúordibálások hallatszottak a tompa gumibotpuffanások után, dobogó rendőrcsizmák rohama és szaladó lábak koppanása töltötte be a belváros utcáit, az egykori Jégbüfé és Apostolok étterem környékét, és felcsattantak a „ Le a rendőrállammal! ” kiáltások, miközben kapualjakba menekültek az őket üldöző rendőrök elől, akik miután utcákat zártak le, menekülési útvonalakat zártak el, rabomobil kocsikba tuszkolva vitték a fogdákba őket napokra, hetekre.

Ennek a mai is még élő és emlékező nemzedéknek mit kell újra megtapasztalnia?

Nem megint ugyanazt, mert gond van a szólásszabadsággal, a gyülekezési joggal? Csak már ott vannak velük fiaik, lányaik, netán unokáik, akiket a mostani rendőrök püfölhetnek a gumibotjaikkal, lőhetnek gumilövedékekkel, földre ránthatnak, és beléjük rúghatnak „itt nem lesz többé 56!” felkiáltással. Mert mindannyian a Himnuszt éneklik, magyar zászlókat lengetnek, és nemtetszésüknek adnak hangot egy diktatórikus módszerekkel kormányozni akaró demokráciában a saját hatalmukat, megint csak külhoni sugalmazásra minden áron megtartani akaró kormány ellen.

Ismétlődne az újkori magyar történelem? Nem megint valamelyik külső, 1848-as időkhöz hasonló kényszer alatt élünk? Az akkori hatalombirtokosok: császárok, királyok, cárok a papsággal szövetségben isteni eredetűnek mondott uralmukban a népek feltétlen engedelmességét követelték. Az volt a A Szent Szövetség. Ma milyen eredetű világhatalomra törekvő csoportok követelik ugyanezt? Az Európai Unió, a Világbank, vagy a Nemzetközi Valutaalap nevében. 1847 és 2007 között nem vált világossá némelyek számára, hogy a demokrácia a népszuverenitás elvén nyugszik, a kormányzatok a társadalom, a választópolgárok ellen nem gyakorolhatják hatalmukat? Vagy Ady Endre 1912-es jövendölése válna valóra?

 

„ Seregesen senkik jönnek

Megrabolnak, elköszönnek

Gúnnyal, szabadon.’”

                                                                      2007. március 15

Elhangzott 2007.március 18-án Brüsszelben,  a Magyarok Házában.

( Megjelent a Kis magyar átnevelő tábor. C könyvében )