Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erősen hullámzó Balaton meg a strandolás

2010.06.25

Kép

 

Erősen hullámzó Balaton meg a strandolás

 
 

   Megérkezett a természet rendje szerint a nyár. Ismét érdemes szóba hozni a Balaton körül eddig is kialakult elképesztő visszásságokat, azok következményeit, és ami manapság történik. De hozzávehetjük ehhez most már, sajnos – a megszüntetett vasúti szárnyvonalak és kórházak mellett – a vidéki strandolás ellehetetlenülését is, persze, e tekintetben a fővárost sem felejtve.

   Bár vannak sokkal súlyosabb, hétköznapi életünket érintő kérdések a közel 4 és fél millió létminimum közelében és az alatt élő országlakó között, mint a balatoni állapotok és a strandolás, de ezek is keservesen jelzik életminőségünk romlását.

   Sokszor írtam már az évtizedek folyamán a Balatonról (szépprózát és publicisztikát, ez utóbbiakért Bertha Bulcsú-díjat is kaptam, jelezve némi hozzáértésem a témához ), az elmúlt években azonban úgy tűnik, a szabadrablásos, álpiaci viszonyaink között visszafordíthatatlan károsodás éri és érte a tájat, az üdülési lehetőségeket. Pontosan úgy, ahogy egész gazdasági és szellemi életünket.

   Tudom ma már szinte nevetséges visszagondolni arra, hogy 1949-ben vagy 50-ben apám valamilyen ismeretsége révén Siófokon a Sió-csatorna mellett egy parasztházban bérelt szobában nyaraltunk vagy tíz napot. A telek a balatoni nádasig nyúlt, és a végében, a konyhakertből a gazda, állandóan fekete kalapot viselő, nagy bajuszú férfi, naponként fölszedett egy-egy sárga vagy görögdinnyét, és nekünk adta. A telek végi nádas nyiladékában billegett a csónakja, olykor kievezett velünk, a gyerekekkel a vízre, némi örömszerzés gyanánt csónakázni. A házi istállójában lovak horkantak és tehenek bőgtek. Mai, okoskodó szóhasználattal úgy mondhatnánk : falusi turizmusban volt részünk. Sok évvel később, 1961-ben a sors furcsa fintoraként, szintén Siófokon, a Sió-csatorna közelében egy kert végi kis ház szobáját béreltem néhány napra a nagyvásártelepi trógerolásból összegyűjtött némi pénzmagból, mert elkísértem egy svájci turistalányt, aki a csoportjával az akkor első torzszülöttként a tájba belevágóan fölépült szállodában lakott, amit hamarosan továbbiak követtek, és Ezüstpartnak nevezték el az elvtársak.

   Hol van már az az öreg parasztház a nádasig érő kertjével és miféle szállodák, épületek rondították el azóta a balatoni tájat? Mintha Magyarországon azok a fogalmak, hogy épített környezet, meg tájvédelem nem is léteznének. Még az egykori Balatoni Intéző Bizottság számára sem, melynek egyik tanácskozására több, mint húsz évvel ezelőtt, a témában érdekelt íróként meghívtak. Mondanom sem kell, már akkor a Balaton körbe betonozása, a nádasok kiirtása, a tájat romboló engedély nélküli építkezések elleni tehetetlenségük szerepeltek fő és meghatározó kérdésekként. Hogy azóta mi is történt, jól tudjuk. Különösen a rendszerfordulás óta. A Magyar nemzeti Üdülési Alapítvány szellemi gengszterei 1992-97 között negyvenszázalékos értékben elherdálták a többmilliárdos SZOT-vagyont. Ehhez hozzávehetjük a nemzeti vagyont képező, a növényolajipartól az elektromos és textiliparon át a nehéziparig „privatizált” gyáraknak és üzemeknek a Balaton-parti üdülőit, nyaralóházait. Vagy az élet minden területén reánk erőszakolt piaci törvényeket érvényesítő Hunguest Hotel Részvénytársaság „vagyonkezelő” és „privatizáló” vezéreit is, akik szállodaláncot hoztak létre immáron az egykori gyárak, üzemek munkásainak és tisztségviselőinek megfizethetetlen szobaárakon. A közelmúltban a Déli-part majd az Északi-part kempingjeinek területeit vásárolta föl néhány ember, s ezzel a módszerrel kezükben van Balatonberénytől Siófokig, Almáditól Vonyarcvashegyig számos tóparti telek. Ha a tájat tönkretevő, szőlőket kipusztító építkezéseket, több erkélyes „cifrapalotákat” figyelgetjük a vonat-és autóablakból, de még inkább egy hajóról, mondjuk az utolsó másfél évtizedig aránylag kevésbé szétrombolt észak-balatoni vidéken, akkor elképzelhetjük vajon mi lesz az egykori kempingek területeinek sorsa.

   Megtizedelt nyaralók országa lett az egyetlen legnagyobb melegvízü európai tó hazája. A külhoniak számára már a rendszerfordulás óta kívánatosabb lett az Adriai-tenger. Szlovénia és elsősorban Horvátország, mert anyagiakban majdnem annyiért nem egy körbebetonozott tó partján kell valamely zsúfolt, kopott gyepes strandon helyet találniuk. Az éttermekben gyakorta jelentősen megnövelt, vendégeket becsapó számlákról nem is szólva. De a honi újgazdagok is inkább az Adriai-tengerre járnak üdülgetni, s így maradt a Balaton a hazai, mondjuk úgy, középszinten élők számára, mint nyaralási célpont. De meddig?

 Egy évtized múlva talán a még európai viszonylatban olykor érintetlennek mondott tájakat zárják majd el a túlzsúfolt építkezésekkel a magyar kispénzű polgárok elől a politikai elit és az üzleti élet egymással szövetségben élő némely maffiózó lelkű vezetői. Hogy valóban így lesz-e, nem tudhatjuk, de az eddigi, évtizedek óta egyre romló balatoni körülmények, szaporodó gondok erősen ebbe az irányba mutatnak. Vagy talán majd egy új vállalkozás, az SCD Holding tíz évre tervezett százmilliárdos befektetése mentené meg a jelenlegi helyzetet? Avagy inkább a Balatontourist Zrt. Majd a nagytőkével karöltve tájátalakító Istent játszik, hiszen a 80 km hosszú Balatonon körbe a menedzsment desztinációs új jövőképet talált ki és a televízióban nyilatkozó befektetési vállalkozó úr azt mondta, hogy „ a Balatont nem akarjuk visszaállítani a tömegturizmus számára”. Bravó! Akkor majd azok is lemondhatnak a balatoni nyaraikról, akik még képesek tíz napra, két hétre egy-egy szobát kivenni, egy-egy panzióban üdülni? Mert – a vállalkozó szerint – „minőségi szálláshelyek lesznek”  és az  „attrakciós fejlesztés” a cél. Azaz: még több méregdrága wellness- vagy élményfürdős hotel, tizenöt-húsz emeletes ötcsillagos szálloda, természetesen kerti úszómedencével? És a fákat, bokrokat, szőlőket kiirtva, a tájtól és a magyar nyaralóktól idegen golfpályák létesítése? Mostanság, amikor, Siófoknál maradva, az egyik Utazási és Kereskedelmi Kft. ” Nyaraljon családias környezetben a Balatonnál „címmel hirdeti magát az egyik prospektusban 2 személyes apartmanra, a főszezonban, önellátással számolva éjszakánként 5000-9000 Ft-ért. Tetszik érteni, két ember ennyiért aludhat. Passz, kész, ennyi.

 Hogy valamikor a balatoni táj, a nádirigók füttyögésétől hangos nádasok környéke, a domboldali szőlők mélyútjai, az estéli tópart túlsó oldalról átcsillanó lámpafüzérei nemzedékek szerelmeinek, és burjánzó emlékek színhelye volt, ez vajon érdekli a mai, haszonelvűségre törő befektetőket?

   Jó lenne, ha szemünk előtt tartanánk a híres svájci Luganói-tó, vagy Garda-tó, netán a spanyol tengerpart, a Costa Brava, immár három évtized óta a pénzhajhászás következtében visszavonhatatlanul tönkre tett városaiknak öbleit. A spanyol tengerparton szinte minden, több évszázados halászfalut elpusztítottak már. Llancotól Rosesen és Lloret de Maron át Calelláig. Szívet szorító autóból, vonatból nézni, a tíz-tizenöt emeletes egykori több évszázados épületek helyére felhúzott otromba, erkélyes üvegfalú szállodákat, amint eltakarják, láthatatlanná teszik a mögöttük húzódó, olykor még megmaradt pinea fenyőerdők borította hegyoldalakat. Talán a világhírű Salvador Dalinak köszönhető, hogy szülőfalujának, Cadaques-nek varázslatos, sziklás tengeröblét nem engedte beépíteni, s így mai is lélekemelően csodálkozhatunk azon a tájon.

 Vajon tíz-tizenöt év múlva megmarad mai állapotában a Balaton északi partjának még létező, be nem épített tanúhegyei között húzódó táj? A szamárkórós rétek, és előttük, a Balaton-parti szabad sétányok, olykor madárfüttyögéstől hangos lápos, nádas területek? A tájban megbúvó, olykor százéves házak települései? Ahol a falu határában olyan a megfeszítettet ábrázoló kőkereszttel ( 1710) találkozik az ember, mint Szentbékálán: „ Szerelmeseim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is kell egymást szeretnünk” ( János 4,13) aláírással, vagy mindenütt „elburjánzanak”, mint tájidegen növények, a Füredi Aquapark és görög falú ízléstelen programjai, és a közel 600 négyzetkilométeres víztükör csupán indokul szolgál majd a megkésett, őskapitalista hajlamú profithajhászoknak?

 Hogy mit tehet a Balatoni Szövetség, ahová 78 önkormányzat tartozik? Miként tudnák ezt a tájat, némelyeknek szülőföldjét, megvédeni, a civilek és önkormányzatok összefogásával, szemben a csakis piacérdekeltségű bandákkal, az is kérdés. A mai magyarországi politikai erkölcstelen elitet nézve, nem sok jóra számíthatunk. Kiváltképpen, ha figyelmesen tanulmányozzuk az újkapitalista vállalkozók nagy hasznot remélő terveit.

 Természetesen nem arról van szó, hogy a rendszerfordulásig fölhalmozott államadósság ( 20 milliárd dollár, mostanra 100 milliárdra növekedve ) árán olcsón nyaralgató szakszervezeti és egyéb beutaltak meg vállalati funkcionáriusok sakk-és kártyapartis, sörözgető, tréningruhás esti vigalmait kellene visszaállítani. Erről nyilván szó sem lehet, hanem ezen korábbi állapot helyett kellett volna megteremteniök más, anyagilag a lakosság számára elfogadható lehetőségeket, a másfél évtizede regnáló különböző kormányoknak. És nem megengedni, hogy amúgy a dolgozók több évtizedes munkájának értékét is beszámítható állami üdülők vagyonát, nemzeti vagyont, mocskos manipulációkkal széthordják egykori egypárti nacsalnyikok, és a hozzájuk csapódó pénzügyi gengszterek.

 De ma már tudjuk, semmivel nem tudták helyettesíteni az egykori üdülési lehetőségeket. Maradtak az elszegényedők, életmódjukban lesüllyedők pihenési, nyaralási lehetőségek nélkül ebben az egyre elképesztőbb életszínvonalbeli különbségekkel terhelt antiszociális magyar demokráciában.

 De ha már nincs Balaton, legalább maradhatnának a vidéki és falusi strandok, ahol nemzedékek tanultak meg úszni, ahol fiatalkori élmények, a szűkebb haza élményéhez úgy tartoztak hozzá, mint egy domb, völgy, erdő, vagy folyó. Részei voltak nemzedékek életének. Nem, most már azokat is megszüntetik, mondván, hogy nem eurokonformok, nincs vízforgató berendezésük. Tényleg, ezt el kell fogadnunk? Hány generáció fürdött a vidéki komádi strandtól bármely, most éppen a fővárosban megszüntetendő strandon át valamely Vas vagy Zala megyében bezárandó strandig, anélkül, hogy bármely betegséget kapott volna? Miféle álságos, „egészségügyi” trükk ez? Ezzel megint csak - a posták, vasúti szárnyvonalak, iskolák és óvodák mellett - a magyar vidék újabb tönkretételének, előre megfontolt elsivárosodásának a tanúi vagyunk?

 Már a nyarainkat is gyarmatosították?

 Gyakorta találkozhatunk a Balaton-parton vagy a strandok, medencéi mellett darázzsal vagy zengő léggyel, sokan össze is tévesztik őket. Csak, ha már valamelyik fullánkját belénk vágta, akkor tapasztaljuk, melyikkel is volt dolgunk.

 A Balaton-parton és a strandokon nem árt, ha különbséget tudunk tenni közöttük. És egyáltalán mindenütt, ahol találkozhatunk velük.

 
( 2007.június 7. )
 

( Megjelent: Kis magyar átnevelő tábor ... c. kötetben )