Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Európai utas

2012.08.20

 
GYÖRFFY LÁSZLÓ
 

 

Jelzőlámpák köríveiben

 

 

A nyár az utazások ideje. Utaztunk szerte Európában. Van, aki már évtizedek óta. Az új évezred küszöbén néhány évvel átbukva, hatvanéves kor körül már elég visszásan hangzik, ha valaki az 1956-os forradalom és szabadságharc idejére emlékezik, saját, talán nem túl jelentős tapasztalataival. Mondjuk azzal, hogy másodikos gimnazistaként az iskolai nagyszünetben a forradalom vérbefojtásának első évfordulóján, a folyosón vigyázzállásban hallgatott a többiekkel együtt. Vagy valaki volt oly bátor, és tizenkét évesen vizet cipelt egy kannában a Széna téri forradalmároknak, merthogy ott lakott. Ugyanis jelenleg elég magas pozíciókban ügyködők képesek effajta, fent említett eseményeket fölidézni. Jómagam valamivel nagyobb ügyet voltam kénytelen átélni, s ez egyben összefügg a szocialista táboron kívüli Európa egy kicsiny részének ismerkedésével. Nem megismerkedést, csupán szerényen ismerkedést mondok. 1957. január 20-án, mínusz húsz fok körüli szeles időben indultam neki a nyugati határnak, mert pestszentlőrinci lakosként néhány napra bementem 1956. október 24-én városba. A forradalom után tevékenységem várható következményei elől aránylag későn, apám javaslatára, ahogy akkor ezt mondtuk, úgy éreztük, disszidálnom kell. Sárváron leszedtek a vonatról az utasokat ellenőrző kiskatonák, bevittek Szombathelyre, egy bőrkabátos férfi kihallgatott, azt hazudtam, nem túl elmésen, sőt akkor már ócska, nevetséges trükként, hogy disznóvágásra megyek, és egy kék zsírosbödön volt a nyomatéka szavaimnak. Ötven valahány embert fogtak el azon a napon, s a bőrkabátos, láthatóan parancsnok- ávós, egy nagy terem közepére gyűjtött össze mindenkit, majd csoportokba vezényelte őket a szerint, ki melyik országba kívánt disszidálni. Nagy röhögések közepette én egyedül maradtam – már akkor is egyedül – a terem közepén egy szál nadrágomban és nem túl meleg télikabátomban a lábamhoz tett zsírosbödönnel. Az ávós főnök sokszori kérdezősködésére addig erősködtem, míg közölte, elhiszi, amit mondok, mert ha ebben az öltözékben nekimennék a határnak, biztos, hogy megfagynék. Azonban ha mégis megtenném, és elkapnak, akkor biztos, hogy kemény életem lesz jó darabig a börtönben. Miután ez a perspektíva nem látszott túl biztatónak, nem tehettem mást,a józan ész logikájának talán ellentmondva, kénytelen voltam eredeti elhatározásomhoz igazodni, és neki indultam a határnak. Elmentem a szombathelyi vasútállomásra, onnan Sárvárra egy hajnali vasúttal, és aztán szépecskén ballagdálva a Pesten kapott címre, Ostffyasszonyfára. Ott megaludtam, s másnap, útbaigazítás szerint,neki a határnak. Tizenhat évesen, nem túl felöltözött állapotban is kibírható a mínusz húsz fok körüli, jeges széllel nehezített idő. S persze gyakran szembe szélben gyalogoltam, amint az egy szökevényhez illik. Szépen, sorjában az országúton, ligeterdőkben, patakok és folyók partján, kopasz ágú téli fűzfák alatt és szántóföldek, rétek derékig süppedő havában haladtam három napig, egy-egy éjszaka a háziak engedélyével istállókban, horkanó,farkukkal a feneküket csapkodó lovak társaságában megaludva, Hegyfalu, Tompaladány,Simaság, Egyházasfalun át vizes cipőben caplattam, dideregve, fázva, míg elértem a ha-társzéli Répcevishez. Onnan aztán toronyiránt egy nyílt országút vezetett a határon fekvő Zsira faluba. Valahol a megtett út közepe táján a falu másik oldalára bevezető országúton egy katonainak látszó teherautó, a platóján füles usanka sapkában álló emberekkel. Persze, hogy azt hittem, katonák. Versenyt futottam a láthatár szélén felbukkanó autóval, hogy előbb érjek a falu házai közé. Végül is sikerült előbb beérnem a faluba, mint ahogy a másik oldalról beérkezett a teherautó. Berohantam az első házba, hátra a vécébe, egy korcs kutya pedig iszonytatóan ugatni kezdett a budi ajtó előtt. A házból kijött egy áldott állapotban lévő kismama, rám nyitott, magyarázkodásom után átment a szomszédba, mert hogy pont ott állt a teherautó. Szerencsére kiderült, a téeszcsé kocsija volt. Még aznap éjszaka egy családdal együtt, nyakamban időnként egy hároméves kislányt cipelve a derékig érő hóban, vágódó hófúvás közepette átvergődtem a határon, és a lutzmannsburgi falucska csendőreinek köröző jelzőlámpáinak fénye üdvözölt. Jelzőlámpák fényének köríveivel üdvözölt először Nyugat- Európa.

Megjelent az Európai utas c. folyóiratban és elhangzott a Magyar Rádióban, írását a szerző olvasta fel.

 

 

    Kattints rá!

 

www.hhrf.org/europaiutas/52/radio1.pdf