Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ezredvég villanófényben

2010.09.08

 

 

Kép

 

 

" A szerző az utóbbi években közölt esszéiből, közéleti írásaiból és előadásaiból válogatta össze a jelen kötet anyagát.

Az írások társadalmunk és szellemi életünk jó néhány igen fontos kérdését szépírói eszközökkel, kultúrtörténeti és tudományos ismeretekkel elemzi.

Az egyes művekben, többek között foglalkozik anyanyelvünk romlásával, az ország lakosságának érdekeivel szemben terjedő erőszakos, újkapitalista módszerekkel, a túlélési stratégiák önbecsapós veszélyeivel, a külhoni és hazai magyarság kapcsolataival, a század-és ezredvég morális és kulturális züllésével. Szépírói stílussal fogalmazott munkáiban a szerző filozófiai gondolkodásába is bepillanthatunk.

Rádiós jegyzeteinek sorozatában a hétköznapi életünket megrontó, visszás jelenségekre hívja fel figyelmünket az eldurvuló magatartászavaroktól az olykor szellemi-lelki igénytelenséggel élő hétköznapjainkig.

A „ Lélekellátó órák „ c. fejezetben pedig a keresztény hitben gondolkodás töprengéseivel, lírai hangnemű írásaival gazdagítja az író-publicista mondanivalóját. "

 

Kép

Előszó az Ezredvég Villanófényben c. kötethez

 
 

Többször megkérdezték már tőlem, írott és elektronikus médiumokban, közönségtalálkozókon: miért írok szépíróként olykor publicisztikát, újságcikket?

A két világháború között ezt egy írótól nemigen kérdezték, mert természetes volt, hogy közügyekben is hallatja a hangját. Később a II. világháború után igencsak kétes értékűvé vált – tisztelet a kivételnek – az írói publicisztika. Aztán a kádári korszakban, olykor és némelyekkel szemben, taktikázóan engedékennyé lettek a kultúrpolitikai irányítói. Valójában ekkor is szellemi perzekutorként vigyázták egyes szerkesztők: ki és miként óhajt írni körügyekről. Így aztán értelemszerűen jó néhányan csak 1990 után kezdhettünk rendszeresen közéleti írásokkal jelentkezni. Jómagam is így tettem, s e tárgykörben ez negyedik kötetem.

Kétségtelen, az elmúlt évtized villámcsapásszerű történelmi és társadalmi változásai nem kedveztek a szépirodalom műfajának, annál inkább, a túlzottan is felértékelődött médiumok közönségre gyakorolt hatása mellett, a publicisztikus írói megfogalmazások. Ez az évtized tehát nem volt túl szerencsés történelmi pillanata a kultúra és ezen belül az irodalom művelőinek. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy nem csak a gazdasági élet, de a kultúra globalizációjának korában is élünk, akkor egy ma élő írónak szellemi-lelki kötelessége, hogy megpróbáljon hű képet adni a mai, ezredvégi magyar közállapotokról. Ha erővel bírja, és nem fásul bele írásainak elhelyezési gondjaiba, az ilyen-olyan politikai taktikázással, állásféltéssel vagy szakmai nagyképűséggel szerkesztők kifogásai miatt.

Hogy miért is ír egy író manapság publicisztikát, újságcikket, az talán a felemásra sikeredett politikai és társadalmi rendszerváltozással is magyarázható. Ugyanis némely kultúrával foglalkozó, irodalmi életben, médiumokban pozíciót elfoglaló annak örülne, ha az írók nem tekintenék magukat felelősnek még a vízügyekért is, hogy Illyés Gyula gondolatát idézzem. Ehelyett inkább csak írják szózsonglőrködéssel műveiket, amelyeket csak a náluk is zagyvábban fogalmazó újdondász és évtizedünkben az irodalmi kánont kialakító kritikus elithez tartozók élveznek, és érthetetlen szakzsargonban, mondat füzérekben gyártott szövegeikkel próbálnak magyarázni.

Az egyes politikai és társadalmi rendszereket irányítók mindig is jobban szerették a homályos, többértelmű műveket, mint az alkotói akarat érthető megnyilvánulásait. Hogy ezt erőszakosan vagy taktikázó szellemi fondorlatokkal próbálják elérni, az már politikai rendszerektől függ.

Mivel évtizedeken át csak a jórészt megengedve kijelöltek írhattak publicisztikát, így a szellemi szabadosság mai új rendjében nem lehet csodálkozni azon, hogy némely író, mint bárki más, „érintve” érzi magát a néha reménykeltő, máskor zavarosan összekuszálódott hétköznapjainkban.

A reménytelenül reménykedők közé tartozom jómagam is, de egy idő múlva ez már kezd szellemileg (és olykor fizikailag is) túl terhessé válni. Kiváltképpen, hogy az európai szellemiség határvárosától, onnan, ahonnan a brassói Fekete-templom gótikus katedrálisától Délre és Keletre már a bizánci ortodoxia kezdődik, csupán pár száz kilométerre élve, néha a rejtjelesen egymásba fonódó, keleti ortodoxiára emlékeztető csoportok, minden alkotói kedvet, indulatot és eredményt semmibe vesznek. Az ország lakók többsége pedig évtizedes beidegződés szerint, a különböző, de látszatra vezető szellemi csoportok befolyásolási szándékai szerint élik mindennapjaikat. Azaz: igyekeznek túlélni az alkalmi hatalombirtokosokat, mert a sok történelmi megpróbáltatás után úgy érzik: hétköznapi életük gondjaira ez az egyetlen, lehetséges megoldás. Reménytelenül reménykednek.

Akárcsak jómagam abban, hogy a kultúra időnek utána megfékezi az önpusztító ösztönöket, a zsigeri gyűlöleteket, a melldöngető nagyképűséget, a szakmai hivatásbeli felületességet és fokozza az emberi segítőkészségre való hajlandóságot. S ha ennek már döntően sok jelét tapasztalhatjuk a hétköznapokban, akkor talán majd az írói pillanatfelvételek villanófényében más jelenségek körvonalai is láthatóvá válnak.

 

( 1999 szeptember )                           Györffy László