Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Generációk küzdelme vagy láncolata?

szegenyseg.jpg

 

 

 

   A generációk, másként szólva a nemzedékek közti különbségek nem csak az évek számával mérhetők. Sőt. Talán nem is az évek sokaságán múlik, hogy ki milyen emberi tartásban, szellemiségben éli hétköznapjait. Sajnos a testi kondíció romlása már más kérdés, tekintve, hogy halandók vagyunk.
   Egy tény: Európa népessége rohamosan csökken és öregedik. Az ENSZ népességre vonatkozó előrejelzései szerint a 6 milliárd földlakó 2050-re közel 9 milliárd lesz, míg az Európai Unióban 6 %-os csökkenés várható. Például az olasz lakosság 58 millióról 45-re, a spanyol 40 millióról 37-re, a német 80 millióról 70-re csökkenhet, ez utóbbinál évi negyedmilliós bevándorlással is számolva. Mert Európában jelenleg 35 nyugdíjaskorú esik 100 dolgozóra, míg 2050-re, a jelen demográfiai trendet figyelembe véve, 75 nyugdíjas jut majd 100 dolgozó korúra. Természetesen ennek az elöregedési folyamatnak mi, magyarok, akiknél a második világháború óta 6 millió legális abortusz történt s évente 50 000-rel kevesebben élünk csonkított hazánkban, szintén részesei leszünk.
    Mindezek figyelembe vételével az összeurópai jövendőre gondolva nyilvánvalóvá válik a generációk, nemzedékek harca, elsősorban a meglevő pénzalapok eloszthatósága miatt. Az idősödők a nyugdíjukért és egészségügyi ellátásukért küzdenek majd, a fiatalok pedig a társadalmi stabilitást biztosító, anyagi hasznukat csökkentő, szükségszerűen emelkedő adók ellen hadakoznak. Vagyis az egyes országok, nemzetek pénzhatalmat birtoklóinak a szeszélyei szerint válik irányíthatóvá a generációk küzdelme. Sőt, az Európai Unió országai közötti feszültségeket is befolyásolhatják majd azáltal, hogy különböző módon osztják el az emberi életminőséget meghatározó pénzalapokat, más-más, magasabb és alacsonyabb nyugdíj- és adórendszereket bevezetve. Tehát a generációk, nemzedékek egymásnak uszítása mellett, magának az Európai Uniónak a fennmaradását is veszélyeztetik, hiszen az úgynevezett európai állampolgárok nyilván a kedvezőbb életlehetőségeket kínáló országokba költöznek, szinte állandósítva egy migrációs hullámot, újkori népvándorlást. A szembenálló országok, mondjuk az Egyesült Királyság és Franciaország vagy Németország, így veszekedős tagokká válnak, elősegítve az EU szétesését.
    És mindez, az egyes generációkat érintve, még csak az emberi létet meghatározó anyagi függőségre vonatkozik és egy valószínűsíthetően bekövetkező gazdasági válságra. De hol vannak a szellemi és kulturális tapasztalatok különbsége, melyek szintén meghatározói lehetnek generációknak, nemzedékeknek?
   Feltehetően mindez közrejátszik majd abban, hogy Európa régi értékeit, mint a korábban elfogadott erkölcsi normák, a keresztyéni és polgári rendszabályok összessége vagy a nemzeti sajátosságok előtérbe helyezése egy multikulturális katyvasszal szemben, sajnos kezdi végleg elveszíteni. Az Európai Unió alkotmányából kimaradt keresztény gyökerekre utalás már ebbe az irányba mutat. Mindez meghatározza a generációk, nemzedékek közti szellemi és gondolkodásbeli különbségeket. Például, hogy a közös megegyezéssel elfogadott normák közé tartozott az a körülmény, mely szerint nem diadalmaskodhat a karrierista női emancipáció, ami természetesen kevesebb szülést jelent, vagy nem élvezhettek olyan rendkívüli jogokat a bevándorlók, nemi abberációban szenvedők, mint ami jelenleg és a következőkben számukra biztosított, hogy csak két, biológiai és népesség összetételét meghatározó példát említsek.
    És, hogy miként választódhatnak külön és el egymástól az egyes nemzedékek ebben az egységesülő Európában, arra talán igen jó példa a jelenlegi magyar népesség. Mert talán valóban nem minden az évek számán múlik, hanem az átélt történelmi eseményeken, s hogy miként képesek ezeket az idősebbek fizikailag és lelkileg is feldolgozni, esetleg átértékelni, a fiatalabbak pedig megtanulni és beépíteni a gondolkodásukba, hogy ne legyenek hazájuk történelmi ismereteiben analfabéták. Mert közös lelkiség, szellemiség – mi több, közös gondolkodás – akár évtizednyi korkülönbségeket is elmoshat, mint partra futó víz a homokot. De ehhez elsősorban nem szabad teret engedni a magyar hétköznapokban sem az egyre durvább és agresszívebb pénzhatalom irányítóinak, sem az álságos politikai pártok ígéreteinek és főként, a kulturális züllésnek, a globalizálódó, bugyuta, primitív, műveletlen amerikai ízlésvilágnak. Ugyanakkor őriznünk kell egy nép ünneplésének saját szokásjogait is, még ha ezt különböző rágalmakkal és intézkedésekkel igyekeznek az álliberális világpolgárok és a Kádár-korszakból pozíciókban maradt nomenklatúra emberei megakadályozni. Mert a hétköznapok és ünnepek rendjében is megmutatkozhat a nemzedékek közötti szellemi, lelki különbözőség vagy éppenséggel összetartozás. S hogy az elöregedő és generációkat egymás ellen kijátszani akaró Európában a magyar népesség erre mennyire jó példa, arra elég, ha a trianoni békediktátumban leszakított területek magyarjaira gondolunk és határon innen, határon túl európai mércével mérve is hihetetlen népességcsökkenésünkre. Egyetlen nemzet, nép, de különösen a magyar nem engedheti meg magának, hogy akár anyagi, akár szellemi, kulturális kiszolgáltatottsággal egymás ellen fordítsák az egyes generációkat.
    Pedig nyilvánvalóan ez is egyik eszközük az európai globalizátoroknak. Hiszen a második világháború előtt közelebb állt a magyarság és az akkori generációk az európai szellemiséghez, kultúrához, mint a mai. Mert közben félévszázadig kísértet járta be országunkat és a környező országok magyarságát is, a létező szocializmus ijesztő, olykor gyilkoló szelleme. Elpusztította az ismereteknek és erkölcsi feltételeknek azt a minimumát, melyek a rendszerfordulás utáni demokrácia egészséges működéséhez szükségesek lettek volna. Így maradhattak a hatalomban a kommunista rendszer középkorú és öreg kiszolgálói és fordulhatnak a fiatalok fenntartás nélkül a nyugati, vadkapitalista, olykor országrontó lehetőségek felé. De valójában már a Trianon előtti nemzedékre, a déd- és nagyszülők generációjára is visszagondolhatunk, a nagymagyarországi létre, amikor is széttépték az országot, megalázták magyarságtudatunkat, és tönkretették kultúránkat. Nem csak generációk szakadtak szét több mint nyolcvan esztendeje, de családi értékek, emlékek vesztek el. Szorgalmasan végigdolgozott életek eredményei sorakoztak a családi legendáriumok veszteséglistáján, hogy aztán a szocialistának nevezett karantén-országok magyarságának nemzedékeit is, már akiket lehetett, egymás ellen fordítsák és az Európa közeli polgárság – értelmiségiek, tisztviselők, munkások, paraszt-polgárok – utódai egy-egy szőnyeget, képet, komódot, vázát, széket, asztalt, olykor jó néhány könyvet őrizzenek az előző generáció, a nyolcvan és hatvan éve megszakított nemzedékek szellemi, fizikai láncolatából.
    De új kísértet járja be Európát, a globalizmus, megint csak nemzedékeket egymásnak uszító kísértete. Nálunk most éppen vadkapitalista eszközökkel, olykor fegyverekkel teremt némelyeknek élhetetlen, szegényedő, kiszolgáltatott viszonyokat, másoknak milliárdos kényelmet, biztonságot és főként agresszíven harsogó, zsibongó, alacsony szintű kultúrát, szellemi züllést. És persze ezzel a nemzedékek egymásnak ugrasztására törekszik. Egy arc nélküli alattvaló tömeg megteremtésére. A több mint fél évszázada vagy a közel egy évszázada megtört nemzeti önbecsülés, mentálhigiénés zavarokat okozott, öngyilkosságokat és gyermektelenséget, most pedig újabb függési viszonyba kerültünk, de a mai fiatal generáció olykor csak rohan a nagy lehetőségeknek vélt nyugati életformába, tanulási lehetőségbe, munkahelyszerzésbe, akinek módja van rá, mások pedig csak utánozni próbálják a globalizálódó életvitelt, mit sem törődve a honi gazdasági és kulturális zülléssel, nem hallgatva az idősebb nemzedék szomorú tapasztalataira. Ezt a mai csapdahelyzetet kell elkerülnie a mai magyar fiatalabb nemzedéknek, ahogy kellett annak idején őseiknek a trianoni traumát vagy a későbbieknek a német és szovjet megszállást, a Rákosi és Kádár rendszert.
    A nemzedékek közös szellemiségének láncolatával tudunk csak védekezni, ha pedig ez nem sikerül, úgy ez valóban (magyar) életveszély.
   Kiket érdekel a mai életharcban, hogy Tatárlakán egy agyagkorongon jóval Krisztus előtti rovásírás található, akár az erdélyi Székelyderzs unitárius templomának egyik tégláján vagy a Somogy megyei Alsóbü településen jóval a honfoglalás előtt készített agyagfúvókán?
    Kiváltképpen akkor kérdés ez, ha némelyek kijelentik azt a szándékos magyar történelmet hamisító badarságot, hogy a korábbi évszázadokban népességünket ért pusztító támadások után már az ország nagy területén nem is élnek a régi nemzedékek leszármazottai, hiszen a tatárdúlás vagy a török hódoltság utáni betelepítettek foglalták el helyüket.
Vajon ez nem az új európai globalisták nemzedékeket egymás ellen fordító magyarázkodása kicsiny hazánkban? Magyarázkodás a huszonegyedik századi multikultúrális, nemzeti hagyományokat, történelmet semmibe vevő, kommunista internacionalizmust fölváltó nemzetközi kozmopolita életminőségre? Vagy inkább minősíthetetlenségre? Hogy elfelejtsük a népesség 30 %-át kitevő nyugdíjasok egy része a társadalom egészségileg, anyagilag frusztrált roncsrétegéhez tartozik, míg a fiatalabbak némelyike egy törtető, karrier-centrikus, anyagi javak szerinti megkülönböztetés alapján ügyeskedő réteghez. Ugyanis azt a kérdést, hogy milyen értékek alapján győztes valaki az életében, egyetlen generáció, nemzedék sem kerülheti meg. És az ellenfél (ellenség) nem a fiatalabb vagy idősebb, hanem egy korrupt kormány, korrupt jogrend, az embert, az egyént, kiszolgáltatott, függő viszonyba kényszerítő országszerződés. A különböző mai és évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtti „csatlakozások”. Ezzel szemben pedig csakis generációk szellemi láncolatával lehet védekezni, és nem túlélési taktikázással, netán elfogadva a mindenkori hazudozást: egyforma a múltunk. Egyforma volt talán a szüleinket, nagyszüleinket segédmunkásnak, éjjeliőrnek, börtönlakónak kényszerített élet az egypárti korifeusok és gyermekeik szocialista összeköttetésekkel támogatott, az országból ki-bemászkáló, ösztöndíjakkal, kitüntetésekkel elhalmozottak életével? Hagyjuk a múltat és előre a globalizálódó, fényes jövő felé? Felejtsük a trianoni, majd később a kommunista nemzetgyalázást, tönkretett életeket, hogy azok, vagy utódaik, akik ezt megcselekedték, most eddigi elveiket meghazudtolva, a legkártékonyabb túlélési taktikára hivatkozva egy másik gazdát szolgáljanak? Jó ha az új nemzedék is tudja: a túlélési taktika gyöngíti a jellemet, ferdíti a szellemiséget, kiszolgáltatottá teszi az egyént. A túlélési taktikázás ikertestvére pedig a féltehetség vagy tehetségtelenség, az ifjak, középkorúak, és idősek szellemi merényletei. A túlélési manipuláció és a gyenge képesség nem generációs, nemzedéki kérdés, és gyakorta az ilyen „egyéniségek” okozzák a legnagyobb anyagi és kulturális károkat egy nemzetnek.
    Ebben a nemzedékeket ismét szétválasztani akaró, külföldről importált, anyagi létünket, szellemünket tönkretevő folyamatban ne felejtsük: Európa öregszik. Európában tapasztalt, hadviselt, válságviselt milliók élnek, akik észreveszik egy idő után az egyes szakmák, hivatások anyagi alapon történő szembeállítása mellett, hogy kormányok és kormányokat irányító pártok a legősibb trükkel is megpróbálkoznak: a fiatalságot, a szellemileg fogékonyakat, olykor tájékozatlanokat próbálják kijátszani, szembefordítani a tapasztaltabb generációval.
    Európa, s benne főként a mai Magyarország fiatalsága jobb, ha ideje korán ezt észbe veszi, némi odafigyeléssel, lelki tartással pedig minden generáció, hogy a módszeres agymosás, a szabadosság és szabadság szándékos összekeverése nemzeteket tehet tönkre. Az európai, polgári értékek megőrzésével azonban talán részben elkerülhető egy újabb erkölcsi és gazdasági válság. Vagy legalább is könnyebben kikászálódhatnánk belőle. Ha minden generáció, korosztály, nemzedék a különböző függőségi viszonyok, szellemi és gazdasági zsarnokoskodás helyett a nemzetenkénti élhetőbb életért szem lenne a láncban.
    A nemzedékek láncában.
   Mert az ember az évei számától függetlenül minden nap választ: a jellemhibás életvitel és a makacsul szellemi értékekkel gyarapodó élet között.


(Nemzetőr, 2004. július 7.
A mi időnk, 2004. július 11. (rövidítve rádiós jegyzet)

Megjelent a Szegénység diszkrét bája c. kötetben