Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Honnan tudjuk? Életre szóló válasz

2010.01.13

 

 

     A kérdést valóban húsbavágóan kegyetlenül nehéz megválaszolni. Ha csak kizárólag a körülöttünk zajló, kavargó, lelket és testi létet, a több mint fél évszázada nyomorító magyar hétköznapi életet nézzük. Ha csak csupán vallási vagy lelki érzületből próbálunk dönteni.
       Sajnos ebben az elmúlt fél évszázadban a magyar élet alakulása okán egyik kizárólagos megoldás sem teljességgel elfogadható.
       Az új esztendő elején a gyermekvállalásról, mint a földi élet legfontosabb mérhető időegységéről, a születésről, illetve a szükséges vagy éppenséggel felelőtlen abortuszról töprengenék. Amikor is megint számtalan külső körülmény és ebből következő lelki vívódás nehezíti a gyermekvállalás gondját, segíti elő a csecsemő nélkül tervezett fiatalkori (sokszor sajnos női) karriereket, az e cél érdekében végrehajtott abortuszokat.
       Eközben tudnunk kell, ott van mögöttünk a borzalmas tény, hogy Magyarországon hivatalosan minimum hatmillió csecsemőt nem engedtek megszületni az elmúlt fél évszázadban.
       A kérdés egyfelől erkölcsi, lelki súllyal bír, másrészt szigorúan gazdasági feltételekhez kötött. Ez a korábbi évtizedekben szinte feloldhatatlan ellentétet okozott az egymásra találó fiatalok életvitelében.
       Éppen ezért a szörnyű hatmilliós művi terhességmegszakítási fél évszázados folyamat vizsgálatát ketté kell választanunk.
       Az 1950-es évek végétől a hatvanas évek végéig erősen és kifejezetten nagy szerepet játszottak a megoldhatatlan lakáshelyzetek, az általános szegénység, és a csakis politikai hovatartozás alapján létező érvényesülési lehetőségek. Később, a hetvenes évektől a nyolcvanas évek végéig már a maszekolós, gebines, másodállásos rendszerben a nyugati fogyasztói társadalom önző, karrierépítgető, vagyongyűjtögető erkölcse is kezdett működni.
       Ez a kettéválasztás igen fontos, mert az 1990-es rendszerfordulás utáni időszakban a mai napig már teljességgel a nyugati társadalmi mintát kezdték követni, azok, akik a régi, szocialista szlogent „kicsi vagy kocsi”, kizárólag a karrierépítésre az anyagi érvényesülésre „fejlesztették tovább”. A gyermekvállalás szinte morális és lelki kérdéssé vált, az utóbbi évtizedekben előbbre valónak bizonyult a jólét, a sikeres szakmai karrier.
       Európa elöregedésével, a népesedési viszonyok megváltoztatásával most már mi is „lépést tartunk”, olykor a környező országokhoz képest, túlteljesítve a szaporulathiányt. A korábbi évtizedekkel együtt már önpusztító néppé lettünk. De ismétlem: ez egyrészt külsődleges, anyagi okok miatt, életlehetőségek hiányában alakult így a fél évszázaddal ezelőtt kezdődő évtizedekben s csak aztán változott meg a lelkieket, erkölcsi, vallási értékeket elhanyagoló „sajátságosan gazdagodó”, a fogyasztói társadalom civilizációs betegségét mutató jelenséggé. S hogy Európa népessége pár száz év múlva már nem is hasonlít majd a maira? S mi talán már nem is létezünk? Ez a jövő, amin érdemes töprengeni, amíg nem késő, az 1956-ban először engedélyezett művi terhességmegszakítás ötvenedik évfordulóján.
       Igaz, e témában már igen sokan – az évtizedek óta erről publikáló Fekete Gyula író, legutóbb „A jövő megrablása” című munkájával, vagy a közelmúltban „Az élet joga”, dr. jobbágyi Gábor könyve és Koltay Gábor „Néma kiáltás” című filmje – elemezték az olykor elfogadható okokat, a kialakult életellenes indokokat és az évtizedek óta tartó csökkenő népszaporulat szempontjából elfogadhatatlan egyéni, a magánélet szabadságát korlátozó magyarázatokat.
       Pontosan az évtizedek óta tartó csökkenés s kiváltképpen a rendszerfordulás óta létrejött pénzügyi lehetőségek légkörében, élet vagy halál kérdése a létünk annak a ténynek a függvényében, hogy ha így csökken az amputált országunk határai közötti magyar lakosság, akkor ötven év múlva hatmillióan leszünk s háromszáz év múlva akár el is tűnhetünk a földi létből.
       Tudjuk, hogy az elmúlt fél évszázadban, az 1956-os forradalmi megtorlásos idők utórezgéseként, a hatvanas években kialakult szocialista szellemi elnyomatás idejéből, az albérletezések és nagyon is elevenen működő társbérletek, idegen családokat összekényszerítő időszakából, az elsősorban és kizárólagosan nem szakmai, de politikai úton (KISZ, MSZMP) való érvényesülés éveiből sokan érthető magyarázattal szolgálhattak, ha a fiatalos szerelmi hevületnek nem kívánt gyermek lett volna a következménye. Emlékezzünk a bizonytalan eredményességgel szedett, néha külföldről beszerzett antibébi pasztillákra vagy a női spirálok alkalmazására, mert óvszer akkor még nem létezett, netán maradt utolsó lehetőségként a coitus interruptio, a közösülés megszakításának nem túl egészséges módja. De eszünkbe juthat az is, hogyan elemezték a kádári korszak közismert orvosai, közgazdászai és szociológusai (akik persze olykor azonosak a maiakkal) a magyar születésszabályozás fontosságát a múlt századi hatvanas, hetvenes években az egyéni gazdagodás lehetőségével igen csak kezdett „értelmet” nyerni. Vajon milyen hátsó szándékkal irányított ideológiai nyomás okán akarták elérni, hogy a magyar népesség ne szaporodjék? Lehet, hogy egyszerűen csak féltek a bolsevik párthierarchia különböző pozícióiban ügyködők az 1956-os forradalom emlékeit őrző generáció gyermekeket nevelő családalapításától? Hogy az elfojtott forradalmi tűz parázs-szellemisége majd apáról-anyáról fiúra-lányra öröklődik? És ezt támogatták, csupán szocialista karrierből, a ma is megmondó emberekként szereplő szaktekintélyek? Kiszolgálva ezzel egy népirtó politikát? Ki tudja? Mindenesetre ez a szemlélet nem állt távol a kádári ellenforradalmat harsogó rendszertől.
       Azokban az évtizedekben bizony előfordult, hogy egy esztendőben 200 ezren felül volt az elpusztított magzatok létszáma, ami együttesen székesfehérvárnyi és nyíregyháznyi lakosságnak felelt meg. Ma, másfél évtizeddel a rendszerfordulás után, sok tekintetben másfajta módon, de szintén egyéni érdekek szerint évente 50-55 ezer, naponta 200-250 abortusz történik. S így érhetjük el 2050-re a hétmilliós lélekszámot, körülbelül a tízszeresét annak, amennyien a honfoglaláskor voltunk, vagy ugyanannyian, mint 1920-ban, a trianoni országamputálás után, csakhogy sokkal vegyesebb összetételben. Ez köszönhető majd a neoliberális, hazánkban inkább csak álliberális ideológia túlburjánzásának, a személyi szabadságjogok gátlástalan túlhangsúlyozásának.
       Ismerjük az okoskodó szlogeneket: aki nem dolgozik, ne is egyék! Tényleg? És ha többszázezer munkahelyet szűntettek és szűntetnek meg az országba betelepülő idegen multicégek? Aki gyereket csinál, tartsa is el! Ne mások adójára támaszkodjék! Valóban? És miből és hogyan neveljék a gyermeküket a szülők, ha nincs munkahelyük, ha állandó létbizonytalanságban kénytelenek élni a hétköznapjaikat? Miféle Magyarország lesz már az idén (vagy jövőre és öt év múlva), ahol egyrészt éhező iskolások élnek, másrészt luxuskörülmények között növekednek a gyakran jogtalanul összeharácsolt pénzekből élők gyermekei? Sőt, még a sokszor éhes csemeték is, a nép teljes kipusztulásának rémét előrevetítve, egyre kevesebben lesznek. Marad, az Isten tudja milyen magyarnak nevezhető elit?
       Vajon miért nem foglalkoznak a mai (rendszerfordulás utáni?) politológus, orvos, szociológus szakemberek, és főként a médiumok a rettenetes népességcsökkenés, a megélhetési abortusz gátlástalan tényével erkölcsi súlyához mérten? Miért hallgat erről minden hatalomba igyekvő politikus, magas pozícióra ácsingózó? Miért nem életbevágóan létfontosságú téma ez? Azt gondolják, elegendő a gyermek- és lakásépítési támogatás növekedésének ígérvényével kábítani a lakónépet?
       Talán mostanság újabb ideológiai szempontok szerint pusztulhat a magyar eme zsugorított hazában? Vajon kiknek áll most érdekében ez a népességfogyás és akaratlagos gyermektelenség? Kiknek az érdeke, hogy talán háromszáz év múlva eltűnjön Európából a magyarság? Más „üldözött” nép(ek)nek a hazafoglalása lenne az újabb, immár szocialista internacionalizmus utáni korszak „irányelve”? Az Európán végigdübörgő neoliberális gazdasági és szellemi globalizáció eredményeként öregedő népesség átka bennünket sújtana leginkább? Hiszen a régi EU-tagállamokban átlagosan 3,6 százalékos, az újonnan csatlakozó országokban 16,5 százalékos népességcsökkenés várható 2050-ig. És mi az élvonalhoz tartozunk e tekintetben, hiszen 2004-ben 53 ezer terhességet szakítottak meg a 110 ezer élve születés mellett, ami azt jelenti, hogy száz élve születettre megközelítőleg 56 abortusz jut. 2050-re pedig minden negyedik ember 65 éven felüli lesz.
       Ezek után már csak az a kérdés, aminek „csupán” szellemi síkon van köze témánkhoz, milyen magyarságtudatra ösztönző népszaporulatra számíthatunk, ha a köztársasági elnök újévi beszéde alatt kiveteti a háta mögül a magyar zászlót? Az a köztársasági elnök, aki, mint egykor az Alkotmánybíróság elnöke úgy döntött, hogy az MSZP nem jogutódja az MSZMP-nek. Milyen szellemi változás várható így? És egy igen fontos tény: mi van, ha Beethoven hetedik gyermekként nem születik meg egy vérbajos apától és alkoholista anyától? Honnan tudjuk, kinek kell itt Magyarországon megszületnie?
 
Magyar Fórum, 2006. január 12.