Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Így emlékezett írásával 2001-ben 1956-ra...

2010.10.18

 

 

Kép

 

Emlékezzünk!

 

 

 
Talán az egymást váltó nemzedékekből a ma hatvan év körüli és azon túli korosztályhoz tartozók az utolsók, akik részt vettek az 1956-os forradalomban és szabadságharcban. Ők azok, akik esetleg hosszabb-rövidebb börtönbüntetéssel, internálással, rendőri felügyelettel, fizikai és lelki terrorral fizettek annak a két hétnek mámoros, bizakodó harcaiért. Ők azok, akik majd négyszáz kivégzett társukra emlékezhetnek, akik évtizedeken át az Új köztemető végében, a Kozma utcai börtön hátsó kijáratával átellenben, térdig érő, száradó gaztengerben, cserjék és növendékfák között, süppedt földhalmok alatt feküdtek porladó testtel, ők azok, akiknek kiszolgáltatott körülmények között kellett évtizedekig élniük, szellemi utóvédharcban dolgozni, viselkedni a megtorlás utáni, a társadalmat anyagi érdekeltségű konszolidációs trükkökkel szétválasztott magyar lakosság között. De a nemzedékek sorában ehhez a korosztályhoz tartoznak utolsóként azok is, akik nem csupán átélt emlékképeikben – úttesten és járdákon fekvő halottak, nemzetiszínű, lyukas zászlóval robogó, Kossuth-címeres tankok, szétlőtt vagy romba dőlt házak látványában -, de lelkükben is megőrizhették az Európát is felrázó forradalmi harcokat, az elfajzott, kommunista zsarnokság elleni testi-lelki küzdelem mindennapjait és a nyugati világ politikai taktikázása miatti magunkra maradottság elkeserítő szomorúságát. Ők azok, akiknek életüket és sorsukat évtizedekre meghatározta az 1956-os ősz.
A mai nagypapák és nagymamák közül akik, ha részt is vettek a forradalomban, de csak kisebb büntetésekkel érte utol őket a megtorló leszámolás, vagy szerencséjükre ismeretlenek maradtak a hatósági szervek előtt, évtizedeken át sokan őrizték szellemiségükben a tízen-huszonéves forradalmas lelkesedésüket. A forradalom utáni évtizedekben nem éltek a konszolidációt vezénylő kegyosztók adta lehetőségekkel: nem kapaszkodtak fölfelé a közélet karrierista ranglétráján, nem töltöttek be jól kereső állásokat, nem léptek be a pártba, tisztes szegénységben élték mindennapjaikat. Az ő lányaik és fiaik – mert ez a fiatalság biológiai és lelki joga – többnyire nem töprengenek az elhallgatott igazságok és hazudozás korának csalóka békéjén. És mi magunk, akik ehhez a korosztályhoz tartozunk, mi is csak jellemünk és tehetségünk szerint állunk ellent a megtorlás utáni időszak konszolidációs csábító trükkjeinek. De ennek a korosztálynak a politikai rendszerváltozás környékén felnövő gyermeki apáik és anyáik emberi érvényesülésében megosztott társadalmát örökölték. Azt a korszakot, mikor szüleiknek ifjúságukban és felnőttkorukban az elhallgatott igazságok és hazudozás évtizedeit kellett élniük.
Némelyek testi, mások csak szellemi, lelki nyomorúságban, megalázó munkahelyi, lakásszerzési gondokkal küszködve hétköznapjaikban, kirekesztve, kiszorítva a megalkuvók, ügyesen taktikázók vagy csak a természetes emberi ösztön túlélési lehetőségeit elfogadók között.
De ez a korosztály, ha évtizedekig csak lélekben vagy netán titokban, szűk, baráti, eszmetársi körben emlékezett is a forradalomra, ma gaztól, dudvától megtisztított Kozma utcai Újköztemető egyenkőlapokkal díszített 301., 298. vagy a Kerepesi temető 21. parcellái idején, a személyes lelki gyötrelmekkel felidéző gondolatok következtetéseit ritkán emlegetett ceremóniás állami megemlékezések idején, nem felejtheti, kik is csinálták ezt a forradalmat? Kiket is végeztek ki a BHÖ 1. vagy 2., a Népköztársaság elleni bűntett vagy a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló fegyveres felkelés szervezésében való részvétel miatt? Gépkocsikísérő, földműves, segédmunkás, szerszámkészítő, bányász, egyetemi hallgató, vasesztergályos, honvéd, miniszterelnök, villanyszerelő, munkás. Négyszáz kivégzés, melynek több mint egynegyedét vidéken, Miskolcon, Győrött, Kecskeméten, Szegeden, Székesfehérváron, Kaposváron hajtottak végre. Tizenhatezer elítélt, húszezer sebesült, kétszázezer menekült.
1956-ban annyi embert végeztek ki, mint az 1848/49-es szabadságharc, az 1919-es Tanácsköztársaság és a második világháború utáni időkben együttvéve.
Tudnak erről a mai huszonévesek? Pedig még itt élnek annak a korosztálynak a tanúi: apáik, és anyáik. A mai tízen-huszonévesek, akik annyi idősek, mint apáik, anyáik voltak a forradalom idején, átérezhetik-e a börtöncellák büdös kübli szagát, a kockaköveken közeledő lánctalpas tankok csikorgását, láthatják-e maguk előtt az utcán fekvő, nemzetiszínű zászlóval leborított és égő gyertyákkal körülvett halottakat?
És tudják-e vajon, hogy annak a Nyugatnak, melynek gazdasági és kulturális globalizátorai kezdik irányítani hétköznapjaikat, mit is hagyott örökül a kiváló francia író, Albert Camus 1957-ben, a forradalom egyéves évfordulóján? „ A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse, a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol nem áruljuk el, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”
Legalább mi, erősen középkorúak és öregedők, idézzük föl magunkban, ami akkor történt: a feledés ellen, a halottak és kivégzettek emlékére, az elítéltek vigaszára és lelki békéjéért. Mert abból az 1956-os magyar forradalomból, abból a ránk csapott sarló-kalapácsos vasajtón dörömbözésből sarjadt az 1968-as prágai tavasz, a Szovjetunió összeomlása, miként ugyanabból sarjadtak az 1989/90-es kelet-közép-európai változások mindennapjai. Ezt ne felejtsük, emlékezzünk!

( Havi Magyar Fórum 2001.október)
( Pásztázó magányerőből c. kötetéből )