Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Incitatus jelenség

2010.01.13
 
Csete György Kossuth és Prima Primissima díjas építész barátomnak
 
Gaius Caesar Caligula nem volt hosszú életű (Kr. u. 12-41) 29 éves korában meghalt, megölték. Rémtetteit, agybeteg életvitelét tekintve talán még túlságosan is hosszan élt, ez a „Csizmácska” utónévvel illetett császár, aki nevét onnan kapta, hogy apja katonái között nevelkedett, közkatonai viseletben. Azaz: a római cohors katonák csízmájában (caligae) járt gyermekkorában.
       Talán az egyszerű neveltetése lett volna oka a későbbi, ízléstelen pompával magát körülvevő, és „cezaromániásan” pazarló ötleteket kiagyaló életvitelének? A cselszövések és baráti, rokoni kapcsolatok gátlástalan szervezésének, a saját „klientura” kiépítésének? Önmaga istenítésének igen gyenge képességeivel szemben?
       Suetonius tudós, többek között Caligula életrajzírója, jegyzi föl a császárról, hogy „atyai nagybátyját, Claudiust, aki mindaddig római lovag volt, consulsága idején (mármint Caligula consuli idején) maga mellé vette társnak. Öccsét, Tibériust férfitogája felöltése napján örökbe fogadta, és az ifjúság vezérévé nevezte ki. Nénjei tiszteletére határozatot hozott a senatusban, hogy minden eskü szövegéhez fűzzék hozzá: sem magamat, sem gyermekeimet nem szeretem jobban ezentúl, mint Gaiust (mármint Caligulát) s utána testvérnénjeit…”. De az igazi, elhíresült cselekedete az volt, hogy – megint csak Suetonius tudósnak átadva a szót –, „Incitatus nevű lovának nemcsak márványistállót, elefántcsont jászlat, bíbortakarót adott, hanem egy palotát is, személyzettel, berendezéssel, hogy méltó módon fogadhassa a nevében meghívott vendégeket. Mint mondják még consulságot is szánt neki, de külön papi testületet létesített saját császári mivoltának dicsőítésére, amibe kedvelt lovát is beválasztotta.”
       Attól tartok sok hasonló jellemű akadt még a történelemben, akár a mi, Kárpát-medence közepére zsugorított hazánkban is. Sőt, most sem ártana a saját hazánk táján söprögetni. Kiváltképpen, ha a közéletet az Incitátusok végtermékétől kell megtisztítani.
       Mert olykor az az ember érzése, hogy hétköznapi életünk erősen megzavarodott rendjében az Incitátusok korát éljük.
       Az Incitátus-jelenség korában élünk.
       Vajon hány Incitatus futkározik a gazdasági és szellemi globalizációval, az úgynevezett szabadkereskedelemmel és szabados élettel sújtott hazai pályákon? A középréteghez tartozóktól a pártok vezetői és állami tisztségeibe furakodó figurákig? A termelésitől a kulturális pályákig?
       Kik ezek, kiknek a leszármazottai és kiknek a (vér)rokonai?
       Mert a lovaknál ez bizony döntő, s miután az emberi munkát Incitatusként végzik, hát jogos a kérdés.
       Valamikor régen, úgy majdnem hatvan éve kezdődött, hogy jó pártkatonaként egymással teljesen ellentétes emberek és munkahelyek találkoztak, mert cezaromániás emberek a hatalom csúcsán így döntöttek. Ezért neveztek ki a cipőfelsőrész készítő üzem élére egy borbélyt, az államosított fodrászok szövetkezetének vezetőjévé egy esztergályost, valamely kórház vezetésére egy zugügyvédet (doktor ez is, az is), a bútorgyár igazgatójává egy szövőmunkást. Ők voltak az akkori idők Incitatusai. És ma nem találkozunk ilyen sajátságos kinevezettekkel? Amikor kiderül, hogy bizonyos vezető munkahelyre ilyen-olyan pártszimpátia okán került oda az illető, s megkeseríti a vele dolgozók, no meg nem elhanyagolhatóan, az adott munkaterülettel érintkező lakónép életét? De kit érdekel? Valamelyik kis Caligula kinevezte az érdekköréhez, baráti köréhez tartozót, és most viseli az illető, mint Incitatus a stallumot.
       De kik az új Incitatusok? Kik miatt hordozzuk az Incitatus-jelenséget, mint évtizedes beforratlan sebhelyet országnyi testünkön? Bankspekulációs, ellenőrizetlen tranzakciókon meggazdagodottak, miniszterekkel bratyizó, azok vagyonát gyarapító tanulatlan brókerek és karrierista yuppik, akik erkölcsi hullák, de jogilag fedhetetlenek. Amiként Horn Gyula 1994-ben hasonlóan minősítette a privatizációt – erkölcsileg elítélhető, de jogilag nem – s amely időben kezdődött ezeknek a milliókkal manipulálóknak a kinevezése különböző vezető posztokra, és ennek következtében a nemzeti vagyon, 2500 milliárd forint akkori piaci értéken, főként a visszatért egykori egypárti vezetők idejétől „privatizálódott”. Ettől az időtől kezdve veszítettük el a legjelentősebb iparágainkat (gyógyszer- és vegyipar, Mol Rt.) és a stratégiai fontosságú energetikai iparunkat (elektromos és gázszolgáltatás). Ekkortól kezdtük növelni – a különböző posztokra kinevezett „Incitatusok” segítségével – ma már szinte elviselhetetlen adósságcsapdánkat. De közéjük kell sorolni a társadalmi elit új figuráit, a demokratikusnak álcázott szabad(os) kereskedelem maffiózóit, akik a gazdasági és kulturális életet is irányítják. (Mint majdnem hatvan évvel ezelőtti szellemi elődeik!) Az egykori KISZ és egypárti apparatcsikokból lett mai külföldi tulajdonú cégek és vállalatok vezetőitől, a valaha kis antik tárgyakat áruló handléból milliárdos galéria tulajdonosig. A tehetségtelenül rángatódzó, visítozó Megasztár-jelöltektől, a képernyő képtelen, gátlástalanul makogó tévé, és trágár szavakkal beszélő, gyűlöletet sugárzó rádiós műsorvezetőkig, hogy az agyunkat globalizáló elektronikus médiumokat se hagyjuk ki. De megemlíthetők még sokan, például a bármilyen kis hatalomba kerülésért primitíven hazudozó, feminista allűrökkel és idegbajos szingli természetűkkel vezető beosztást betöltő hölgyeményektől a készenléti rendőrség vidékről fölkapaszkodott, tanulatlan, önbíráskodó járőr vezetőkön át a nemzetinek mondott napilap, se nem író, se nem újságíró, de mindig valamely pozícióban ügyködő rovatvezetőjéig. Na és persze a zsigerből gyűlölködő politikai dilettánsok, agresszív pártpropagandisták, mint például akik a „Jöjjön el az én országom” felkiáltású plakáton gyalázkodnak, szándékosan provokálva a katolikusokat és megbecstelenítve ezzel a „Mi Atyánk …” keresztény imádságot, amely köztudottan úgy kezdődik, hogy „Mi Atyánk, ki vagy a Mennyben. Jöjjön el a Te országod …”
       A hétköznapi életünket megkeserítők közé számos helyről, tetszés szerint beválogatható az Incitatus-jelenség főszereplője. A házmester lelkű, műveletlen pozíció-vitézek, a köpönyegforgató, sunyi kis karrieristák, a vulgár marxistákból nemzeti oldalasra váltók, az öreg, kerületi és megyei szintű, szolgalelkű kommunistákkal együtt, az úgynevezett nomenklatúrásokkal, akik fenntartották uralmukat a közömbössé vált többség fölött, miután régi összeköttetéseik ma is segítik őket.
       Az Incitatus-jelenséghez tartozhatnak azok, akik szem- és fültanú nélküli zárt versenyeken győznek (legyen szó gazdasági vagy kulturális életről), hiszen ők nem nyílt a médiumok által is ellenőrizhető versenyeken vesznek részt, hanem eltitkoltan meghirdetett pályákon (pályázatokon), előre egyeztetett sorrendben. Hol ennek a brancs emberének („Incitatus-lovának”), hol amannak kell győznie. Diszkvalifikálás félelme nélkül, mert nincs is ellenőrizhető versenybíróság. Aki van, már régen lefizetve, és a sokszor közös egyezkedésekkel eldöntött pályá(zato)kon leosztott hatalom a célfotó. Persze egy-két outsidert olykor beengednek maguk közé, hogy a hozzá nem értő többség igazi, demokratikus versenynek higgye azt, amiről esetleg tudomást szerez, vagy egy-egy látszatra nyílt versenyen megtapasztalhat. Hadd higgye, hogy minden megtörténhet, nem csak az életben, de a politikai vezetésben is, amely tulajdonképpen élet-szekerét négy évenként újra és újra átirányított Incitatusokkal röpíti a bizonytalan jövőbe. A szellemiekben és lelkiekben rokon mai Caligulák, korrupciós „versenyeken” indított Incitatusaival.
       Hiszen olykor az az érzésünk, hogy az Incitatus-jelenséggel vezetnek bennünket (félre), amely nem egyéb, mint a régi, több évtizedes diktatúra hazánkat bejáró, visszatérő kísértete, amire sajnos még mindig túl sokan, a választók 20 %-a vágyakozik. Hasonmásokra és szellemi klónozással született Incitatusokra, akiket vezető pozíciókba, gazdasági, kulturális közszereplésbe mutogatnak, és rájuk bízzák hétköznapi életünk, ízlésünk irányítását. Már, aki ezt engedi.
       Egy ló, amelyik okos állat, csak akkor nyerít, ha oka van rá. De ezek csak ember-Incitatusok.

 

Magyar Fórum, 2006. január 26.