Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irodalmi leletmentés

 

 

 

beolvasas0022.jpg

 

 

  Gyermekkoromban, a háború után (1947-ben) Budapestről Pestszentlőrincre való költözésünkkor apám jó néhány könyvet is megpróbált menteni a saját tulajdonú bérházunk lakásának könyvtárából. Úgy vélte okosabb, ha elhagyjuk a fővárost és az akkor még önálló településre, távoli rokonokhoz megyünk, elkerülendő egy későbbi kitelepítést, a szovjet megszállókkal érkezett moszkovita vezetők attrocitásait. A lényeg: így maradhatott meg a lexikonok és más értékes könyvek mellett, bár hiányosan, a halina kötéses Nyirő József erdélyi író könyveinek sorozata is (Jézusfaragó ember, Uz Bence, Mádéfalvi veszedelem, Az Isten igájában, stb.), de sajnos a későbbi, felnőttkori költözések idején ezek eltünedeztek, emléküket viszont erősen őrzöm olvasmány élményeim között.
  Semmi meglepő újdonságot nem állítok azzal, ha kijelentem: a rendszerfordulás után teljességgel lezüllesztették – a kultúra több más szegmensével együtt – a könyvkiadást és könyvterjesztést is, ezáltal pedig elsorvadt az olvasás kultúra. A jelenlegi 17-45 év közötti korosztály csupán 8-12%-a olvas könyveket, s ezek jó része is „természetesen” a szándékosan eléjük tárt és mindenütt szem előtt kínálgató álliberális szemléletű mai magyar irodalom, de főként a külhoni bestsellerek, szexuális témájú limonádék. (Magyarázatul mai fiatalnak: limonádé, könnyű, értéktelen olvasmányt jelent.)
   Hol jut itt hely, nemcsak a más szemléletű és értékes új magyar műveknek, hanem olvasás kultúránkban a nemzeti hagyományaink megismerésének? Sehol!
  Ez ellen küzd anyagi és népszerűsítési megalázottságban több író, irodalomtörténész és jó néhány kiadó. (A terjesztésben mégis megszégyenítően kevesen.)
   Ennek az egyoldalú szellemi folyamatnak a kiegyensúlyozásán fáradozik már hosszú évek óta, például Medvigy Endre irodalomkutató, aki számos költő, író „föltámasztása” mellett – a Kairosz Kiadó segítő gondozásában – Nyirő József munkásságát tárja újra az olvasók elé, különböző regényeinek kiválóan elemző elő- és utószavával.
   Legutóbb, a sorozat tizenötödik köteteként, 2007-ben az író fontos nemzetpolitikai írásának, „Mi az igazság Erdély esetében?” címével jelentette meg a hagyatékból összeállított gyűjteményes kötetet. Több műfajú könyv ez, amely a szerző emigrációs korszakának (1945-1953 októberi haláláig) elsősorban publicisztikáit tartalmazza, levelek, beszédek, sajtónyilatkozatok mellett pedig néhány novellával és regényrészlettel kibővítve. Az 1945 márciusában még Sopronból várandós leányának írott levéltől „A Szent Korona győzött” című regényrészletig, mely kiválóan ábrázolja a nemzeti emigráció gondolkodásmódját, ragaszkodását az ezeréves történelmi alkotmányhoz.
   Az írásművek tökéletesen végig kísérik az író emigrációs útját, sorsának alakulását, a kezdeti ausztriai tartózkodástól a németországi, majd végül spanyolországi, Madrid-i haláláig, Medvigy Endre rendkívül értő szerkesztésének érdemeként. Az ő kutatói szorgalmának köszönhetően tudhatjuk meg, hogy már 1945 végén elkezdődött az a bizonyos sokat emlegetett széthúzás a magyar emigrációban (Nyirő József levele báró Feilitsch Berchtoldnak, Wollaberg, Ausztria, 1945. szept. 3.) és hogy az író miként is vélekedett magáról, azt pedig egy XII. Pius pápának írott levéltervezete (Madrid, 1950. szept. 17.) bizonyítja, melyet minden valószínűség szerint nem küldött el, hiszen nincs nyoma a vatikáni levéltárakban. „Nyirő József író, magyar parlamenti képviselő – írja a levélben – Magyarország két házának a németországi Alttötingben megtartott közös ülésén megválasztott miniszter, az antikommunista Magyar Szabadság Mozgalom társelnöke, a Magyar Kulturális Szövetség elnöke, a Magyar Újságírók Külföldi Egyesületének elnöke, az Erdélyi Szövetség elnöke. Mint író tagja voltam otthon a legjelentősebb irodalmi egyesületeknek és tulajdonosa a legnagyobb irodalmi kitüntetésnek, a Corvin-koszorúnak, könyveim több európai nyelven is megjelentek.” – Többek között így fogalmaz az 1889-ben Székelyzsomboron született író, majd az 1912-es pappá szentelését követően „a cölibátus tekintetében sok nehéz lelki harcáról” is szól, 1919-ben kötött házassága kapcsán, mintegy életmenetének nagy fordulatáról. Természetesen az erdélyi kisebbségi magyar sorsot, és írói munkálkodásban eltöltött évtizedeket is megemlíti ebben a pápának szánt levéltervezetben. Kiválóan jellemzik azonban Vaszary Jánoshoz írott sorai az emigráns írói létet is, melyben Nyirő egy neki küldött beszámolót idéz, 1950-ből, pár évvel halála előtt: „Sajnálattal értesítem, hogy könyvével nem volt sikerem. Legnagyobb kifogás az volt, hogy ismét menekültekről és menekülttáborokról van szó a regényben. Azonkívül a könyvpiacon a pangás igen nagy, úgyhogy csak szenzációs könyvsikereket keresnek.” Nem sajátságosan ismerős ez a hatvan évvel későbbi hazai viszonyok között, ahol jó néhányan akár belső emigrációba is vonulhatnak?
   A szerkezetileg nagyszerűen felosztott könyvben a levelek után egy ma is rendkívül fontos nemzetismereti adattár következik (Liptay Lajossal közösen) „Mit adott a világnak a magyarság?” címmel (New York-i Magyar Irodalmi Kör kiadása, 1949), melyben híres tudósainkról, utazóinkról, festőinkről, zeneszerzőinkről, jeles – Európát is formáló – királyainkról számol be, részletesen elemezve, miként mentettük meg több alkalommal a XIII-XVII. század között a nyugati civilizációt. Majd a kötet címadó tanulmánya olvasható: „Mi az igazság Erdély esetében?” (Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1954.) már a betegségekkel küzdő író szinte utolsó munkája, amely csak halála után jelent meg. Bár ma is rendkívül aktuális javaslatai erősen megszívlelendők lennének a világpolitikát mesterségesen irányítók számára, ezt a röpiratot sohasem fordították le angolra vagy más világnyelvekre, miközben tudjuk, Erdély helyzetét, múltját hamisan ábrázoló román könyvek tucatjai fekszenek a washingtoni könyvtárban. Sőt, az írás első fejezetében, „Az USA igazi nagysága”, az országot – sajnos mára már anakronisztikusan – a szabadságszeretethez és igazsághoz való töretlen ragaszkodás, az elkövetett tévedéseinek belátásaként működő nemzetként jellemzi. (Igaz, 1952-ben) Nyirő akkor még nem tudhatott Vietnámról, Irakról, Afganisztánról, vagy Irán és a szóba jöhető Pakisztán agresszorként való fenyegetéseiről, a Szovjetunió megszűnése után a NATO-n, Világbankon, Nemzetközi Valutaalapon keresztül is az európai országok gazdasági, szellemi életébe való agresszív beavatkozásról, olykor harci tevékenységgel is. Bomlott és agresszív agyak diktálta módon változott a világ Nyirő óta. (Vajon mit szólna ahhoz, hogy Romániát fölvették az Európai Unióba az erdélyi magyarok szabadságjogainak biztosítása nélkül?) A „Szétszóratás és megmaradás” című írásában, 1947-ben azt írja, „talán a világtörténelem folyamán ennyire veszélyeztetve sohasem volt a magyarság”. S most, hatvan évvel később, a világot globalizálni akaró hatalombirtokosok szellemi és gazdasági úthengere alá fektetett magyarság, a népességfogyás okán néhány generáció múlva a kisebbségi létben vegetálás veszélyéhez közelítve, erről mit mondana a kiváló Nyirő József? Talán jövőbeli reményként válaszolná, amit a „Ki valósítja meg Nagy Péter cár álmait?” című dolgozatban írt: „a sok megpróbáltatáson átment népek és az emberiség nagy többsége olyan demokráciát, életformát és rendszert akar, amely a mindenek fölött való igazságon, a jogok tiszteletben tartásán és a krisztusi etika alapjain nyugszik. Magyarán szólva krisztusi demokráciát áhít.”
   Persze tudjuk, ez igen erősen naiv hit és várakozás a magyar és világ népei számára, de amint a Medvigy Endre által kiválóan rendszerezett Nyirő-i hagyaték is bizonyítja, az egyre katasztrofálisabban romló földi életben, a szellem ereje bíztató példa lehet megmaradásunkhoz.