Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kultúra? Irodalom? - az ezredvégen

2010.11.22

 

 

Kép

 

 

Kultúra? Irodalom? – az ezredvégen



A közösségeknek, így mi hazai közösségünknek is káros, az akár betegesen túlhajszolt módon is hirdetett egyéni szabadságjog, a világszerte előre nyomulni akaró neoliberális szemlélet harci zászlójára tűzött, igencsak megtévesztő díszítés, melynek megfékezésére kevés a kultúra művelőinek erőfeszítése, ehhez politikai akarat szükségeltetik. Mert a mostani századvég egyrészt konzumidiotizmus, másrészt a szétválasztások kora; az értéket a médium-világ választja el a kommersztől, és ugyanígy elválasztja a multikultúra a magasabb szellemiséggel gondolkodókat az ál-liberálisok gyártotta virtuális világtól, és az emberi személyiség közösség kárára történő túlzott felmagasztalásától. Summum jus, summa injuria, a túlzott jog, maga az igazságtalanság, és ez akár tetszik egyeseknek, akár nem, az emberi szabadságjogra is vonatkozik, még ha ezt a század vége felé közeledve, a kultúrában ügyködő, nem az Eötvös-i nemzeti liberalizmus, de a világpolgári ál-liberalizmus bajnokai és a haza epigonjaik el is felejtik. Ha pedig ez érvényesül majd továbbra is a honi kulturális életben és irodalom világában, ha nem is teszünk semmit az ál-liberális terminátorok megfékezésére, úgy a jövő egy világmaszlag Duna-Tisza közi változata lesz. Ha hagyjuk, a lumpen szellemiség és a tévéreklám szellemi rágógumijának szintjére süllyed az ezredforduló tájára az ország kulturális élete. Vagy éppen ez a cél? Éppen olyan műveletlen tömeget létrehozni, mint amilyenek az amerikai, jogtalan önbizalomtól duzzadó, fogpasztareklám-mosolyú, a híres „keep-smiling”-ot úton-útfélen alkalmazó átlagpolgárok?
Nem csak biológiai, de szellemi evolúció is létezik, a létért való küzdelem nehézségeihez hasonlatos akadályokkal és e közben sem egyéniségünk nagyképű túlértékelése, sem túlzott kishitűsége nem segít. Viszont mesterségesen befolyásolni és akadályozni az alkotó lélek amúgy is nehéz útját, az felér bármely diktatórikus rendszer bűnsegédi bűnrészességével.
A magasabb szintű kultúra élvezet megóvja az egyént a bamba, műveletlen tömegemberré silányodástól. Ez a tömegember pedig könnyen irányítható, akár a bolsevizmus internacionalitását sugalló világ proletárjainak egyesüléséről volt szó, akár, mint mostanság, a világpolgári globalizálás attitűdjéről. Attól, hogy egy országot kicsivé tettek s szegénnyé, még élhetnének benne kulturált emberek. A mai ezredfordulós Magyarországon már és még nem ilyenek a polgárok, mert a kultúrában is dúló lumpen-szocialista szemlélet szétrombolta a hétköznapok magasabb etikai mércével mérhető ízlésvilágát és viselkedési formáit. Pedig a kultúra megőrzése a nemzeti önazonosság-tudat egyik védőbástyája, amelyet, ha az elmúlt évtizedekben sikerült is nagyon meggyöngíteni, viszont, ha nem vigyázunk erre a sajátos kultúránkra, más módszerekkel ugyan, de teljességgel védtelenné válhatunk az egyáltalán nem súrlódásmentes, illúziókkal telve elképzelt közös európai szellemiséggel szemben. És azt is tudnunk kell, hogy csak a kultúra művelői, köztük az írók, menthetik meg, a techno-civilizáció minden kultúrát egybe gyúrni akaró, agresszív rohamától egy nemzet kulturális műveltségét. A kultúrában mindig voltak és lesznek is önjelölt kiválasztottak, de ők csak a mai hétköznapokat keserítik, egy nép jövőjéhez képest érdektelen figurák. Ma viszont akár az ő tevékenységükkel is szemben munkálkodva kell a kulturális életünket, írói magatartásunkat kialakítani, hogy ne következzék be, az anyagi szétválasztódás egyre gyorsuló üteme után, a kultúrában is lélekhasadás. Ellenkezőleg, a kultúra művelőinek ezen a század-és ezredfordulón is lélekellátó erőt kell nyújtani, hogy egy szellemiségben maradjon, ami összetartozik: magyarság és nemzeti kultúra.
A kultúra művelése, például az irodalom hivatásának gyakorlása azonban nem csak elválaszt, hanem össze is köt népeket, nemzeteket. ( Amit persze mindenkor manipulálni is lehet). Mert a kultúra nem csak az emberi testtel vagy az anyaggal, de a transzcendentálissal, a metafizikai létezéssel, mint az egész emberiséghez tartozó szellemiséggel is foglalkozik. Ennek az egyéntől egyénig, nemzetektől nemzetekig ívelő hídlehetőségnek a fölrobbantásán munkálkodik a század-ezredvég némely szellemi irányzata. Nekünk, kultúrával és irodalommal foglalkozóknak őriznünk kell és megvédeni ezt a hidat, még akkor is, ha közülünk némelyek saját kis életük pillanatnyi élvezhetőségéért vidáman vagy sunyiskodva beállnak a robbantók közé.
De a magas horizontot figyelgető, távlatos elméletből leereszkedve és a gyakorlat hétköznapi, szűk harci terepeire, talán nem járok messze az igazságtól, ha a jövendő kulturális élet esélyegyenlőségére hivatkozva, a következők figyelembevételét ajánlanám.
A honi, két pólusú társadalom kialakulása, már a múlt század utolsó negyedében, aztán az első világháborút követő versailles-i vagy más néven trianoni, jövendő békétlenségeket indukáló, torzszülöttként összeeszkábált szerződés után kezdődött, illetve folytatódott. A közbejött második világháború és az utána következő majd három évtized megakasztotta ezt az anyagi javak szempontjából kialakuló, kétpólusú, honi társadalmi átrendeződést, de az ezredvégre már úgy tűnik, eldöntött tényekkel állunk szemben: a társadalmunk szétszakad. Ebben pedig az emberi minőség gyökeresen megváltozik, a tömegember számára csakis az anyagi javakkal bíró és sikerorientált személy lesz a példakép.
Ennek a társadalmi szétszakadásnak írói lenyomatai, melyek példaképül szolgálhatnának a mai írástudók számára is, már felfedezhetők, mondjuk, Mikszáth tizenöt évvel a kiegyezés után írott „Fekete város”- ában is, hiszen nem egy száztizenhét évvel ezelőtti, szintén a magyarság számára változó „kiegyezéses” kor visszáságairól ír? Vagy Móricz a „ Forr a bor ”- ban, az 1930-as években? Akárcsak az idő tájt Németh László, aki, az anyagi gyarapodás közben, az akkori kapitalizálódó folyamatban a nemzeti szellemiség háttérbe szorulására figyelmeztet: „Vannak idők – írja -, amikor a szellem embere a szellemiség alapjaiban érzi a veszélyt: nem arról van szó, hogy a fa virágzik-e, hanem, hogy kicsavarja-e a szél. Ki választhatja el ilyenkor magában az esztétát a moralitástól”(...) Az a reform, amelyre ma szükség van, megint csak egy új szellemi nemesség szabadságharcától várható. Áldozatra elszántan élni az önzésben, a hagyomány gazdagságát képviselni a sivárságban, a hatalmat is vállalni az eszme érdekében: a szerzetes szőringe a testen, a gyermek kíváncsisága a tekintetben s a harcos kardja a derékon: ez az új nemesség s erre van szükség itt is, ha a zűrzavarnak fölébe akarunk kerekedni.” ( Sorskérdések. A reform, új világi rend-205 l. )
És ezzel együtt kérdezhetném, hogy manapság csak a Savonarola- i hevületű igazsághirdetők magányos, emberi tartása marad? Bár tudjuk, olykor ezzel az emberi tartással is úgy kell élnünk, mint a magányos farkasoknak, melyeknek üvöltése nem hallatszik az égbe, ahogy persze a mindenkori hatalomhoz hűséges kutyák vonítása sem.
És ebben a helyzetben nem a korábbi példákat követve kell-e „őrzők a strázsán” módjára vigyáznunk az egyre jobban közönségétől elszakadó irodalmat?
Annál is inkább, mert ez a naponta fölröppenő új hírek kora, a rádió, televízió felpörgetett hírújdonságainak a kora és az újságírók megérdemelt jelentőségükön túl felértékelődnek. Köztük, mondjuk, az írott-és elektronikus médiumok magazin-szereplői, kommentátor-üdvöskéi, állandó alkalmazkodásra és rendszerkiszolgálásra beállított szerkesztői, ernyőképtelen, antipatikus arcú, éneklő hangsúllyal beszélő kulturális és közgazdasági műsorok vezetői. E korszak kulturális jellemzői miatt is nevezhetik némely újságírók, megengedően esetleg publicisták, íróknak magukat, miután egy-két kötetnyi cikkük megjelent, holott még csak egyetlen tisztességes novellát sem írtak életükben.
Az évezred utolsó negyedszázadának informatikai eszközrobbanása tíz éve hozzánk is elérkezett és ez alól nem vonhatjuk ki magunkat, de semmi esetre sem kell, saját kultúránk mellőzésével, ezt teljességgel kiszolgálni. A kulturális életnek az egyén túlélési technikáit hangsúlyozva szinte leképezni és leutánozni a gazdasági életet, a szabad(os) piaci törvények manipulátorait, gátlástalan szervilizmussal törtetőit. Hogy a katonaságnál egy újonc zavarában nem tudja, merre van a jobbra-át és balra-át, ez még megbocsátható, de hogy a médiumok irodalmi élettel foglalkozó tagjai össze-vissza forgolódnak kormányváltások után, mint a tetőgerincen párjukat kereső galambok, ez már túlzás.
Az pedig nyilvánvalóan a kultúra irányítóinak a felelőssége, ha hagyják, hogy szembeállítódjanak a különböző irányzatok, mi több, egyes alkotók a hivatás és az élet perifériájára kénytelenek sodródni.
A gerjesztett kultúrharc, jól tudjuk, valójában politikai küzdelmek visszfényeként szokott fellángolni, s ehhez bizony manapság is nem kevés anyagi érdekeltség fűződik. Gondoljunk csak például arra, kik azok, akik többnyire bizonyos kiadóktól többszázezres írói honoráriumokat kaphatnak, s kik azok, akik kénytelenek megelégedni más kiadóktól kapott ötven-száz szerzői példánnyal?
Talán ezért elég sok író és tollforgató nálunk már majd évtizede önvédelemből, kicsinyes emberi alkukkal, saját jövő sikereiket építgetve becsatlakoztak valamely szellemi –véd - és dacszövetségbe. Egyesek viszont dacosan félrehúzódnak, olyannyira, hogy még a változó közügyek sem érdeklik őket, mások pedig fűrészporszerű, szellemileg emészthetetlen szövegeket zúdítanak ránk, megint mások pártpolitikai taktikázásokat követve, szakzsargonban írják opuszaikat, publicisztikai címszó alatt.
Tagadhatatlan, hogy olyan korszakban, ahol politikusok, multi vállalkozók és alvilági vezetők összekuszálódott kapcsolatrendszere irányítja a gazdasági és közéletet, ott olykor írói publicisztikákat is kell írni hétköznapi életünk körülményeiről, a rejtett és nyilvánvaló jelenségekről. De kérdés, hogy manapság az ilyen opuszokat milyen ideológiai taktikázással közlik?
Persze lehet móriczi, Gelléri Andor-Endre- i realizmussal is föltérképezni a társadalmi valóságot, a változó emberi élet minőségét, csak éppen többnyire nincs aki közölje ezeket a munkákat, különböző taktikázás okán. Nincs fogadókészség a realistább módon írott opuszokra, hogy elüzletiesedett világunkban kereskedelmi nyelven mondjam. Annál is inkább, mert a jórészt közlési lehetőségekkel bíró kritika és pénzzel rendelkező könyvkiadás vagy a szétesett és egyéni szempontokat érvényesítő könyvterjesztés igyekszik összemosni az értékeket. Sőt, az egyfajta ízléssel alkotott munkákat preferálni. Így a közepes vagy még annál is gyengébb mű éppúgy a közönség elé kerül, ügyes reklámozással még előtérbe is, mint az igényes szépirodalom. Ha ez utóbbi egyáltalán kiadásra kerülhet, utána pedig nem süllyesztik a boltok legalsó polcaira, szemben az egyfajta ideológiával író kritikusok által feldicsért munkákkal. Ha az író szorongatott anyagi helyzetében és olykor kilátástalannak tűnő megjelenési harcok közepette egyáltalán képes megírni munkáját. Mert a jelen anyagi támogatási rendszerben, ahol némelyek egyik kuratóriumból és szervezet vezetőségéből a másikba neveztetnek ki, s ha valaki az egyik kuratóriumban nemet mondott valamely kérvényezőre, úgy megvan az esélye annak, hogy ellenszenvből vagy csak „ következetességből” nemet mondjon a másikban is. Így kérdés, hogy a „szakszervezetis” módon vagy újmódi, ál-liberális alapítványosdit játszva hol marad az esélyegyenlőség, például az írói ösztöndíj támogatásokban?
Ha a kultúra értékeit őrzőkről beszélek, természetesen nem a kulturális életet, a különböző politikai rendszerek megalkuvóiként végigbohóckodókról van szó, akik viszont manapság a szellemi haza vezéregyéniségeiknek képzelik magukat. Nem is a nagy magyar linkséget röhögcsélve képviselőkről és nem is a beképzelt, pökhendi, kicsiny pozíciókat betöltőktől vagy a dobogószónokokról, akik a gyakorlatban egyáltalán nem segítik szakmai társaikat, hanem a hétköznapi, apró munkával önmaguk tehetségét kibontani akaró, a sajátságos, nemzeti kultúra elsődlegességéért mindenhol és mindenképpen tenni akarókról.
Ha a kultúra értékeit őrzőkről ejtünk szót, figyelembe kellene venni azt is, hogy mekkora hatást gyakorolnak a közönségre az elektronikus médiumok, így a közszolgálati televízióban és rádióban is kiegyensúlyozottabbá kellene tenni a legkülönbözőbb írói irányzatok részvételének és kritikai minősítésének lehetőségét. Mert a közszolgálatiság azt jelenti, hogy a köz ízlését összmagyar szinten és ízléssel képviselni.
A közszolgálati rádió kultúrával foglalkozó műsorai igen kevéssé felelnek meg ennek a kritériumnak, de a televízió ilyen jellegű szakműhelyei is már évek óta egy bizonyos irányba ható ízlés terrorral működnek. Időnként ugyan bemutatnak egy-egy követhetetlen dramaturgiai összevisszasággal létrehozott, modernkedő stílusban rendezett és vágott tévéjátékot vagy filmet, de ezzel inkább csak elriasztják a nézőt a mai magyar témájú tévéprodukcióktól.
Mindez, tudjuk, nem csak pénz, hanem szemlélet kérdése is. Akik pedig nem hajlandók az eddig túlzó kivitelezettséggel szereplők mellett más alkotókkal is szóba állni, azokat el kell távolítani ezen műhelyekből.
Mert igen nagy tévedés az, hogy egy állam kultúrkormányzata a közösség kárára felerősített emberi és kulturális szabadságjog idején ne szólhasson bele egy országot érintő szellemi-kulturális életbe.
Látjuk, halljuk, olvassuk a közép-európai kulturális élet szétverésére tett kísérletek folyamatosan működnek. Csak a politikai praktikákat és anyagi függést nem alázatosan kiszolgáló, létérdekeit ennek alárendelő, független személyiségű, szabad szellemű alkotók együttesével működő kultúrák kölcsönhatása tud szembeszállni a mindent elszürkítő szellemi globalizációval. A materiális világ fölött nem múlik el nyomtalanul az idő, ez az anyagi (és még inkább anyagias) világ erősen mulandó. A kultúra szellemiségének világa viszont átöröklődésben folytatódhat és az új generációk okán egyfajta műveltség élő és eleven maradhat. Tudják ezt azok is, akik éppen ennek a szellemi és kulturális átöröklődésnek az esélyeit kívánják az ezredforduló tájékára lecsökkenteni, a kultúra szintjét lealacsonyítani, hogy minél több alacsony szellemi szinten vegetáló ember, kultúrahiányos, szolgalelkű, tömegember alkosson nemzetet és hazát, ez által könnyebben elfogadva a vadkapitalizmus anyagi függését.
Marx és Engels ideológiájának gyakorlati rémálma nem kísért tovább, mely szerint „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”, de ettől függetlenül még képesek vagyunk önmagunk társadalmi, gazdasági és kulturális életét pusztítani, ha szellemirtóként nem zavarunk el néhány újabb kísértetet házunk tájáról. Ha az ezredforduló tájékára nem jönnek létre a kultúrateremtő eszközökben az esélyegyenlőség feltételei. Megmentve a kis - és nagy közösségek belső rendjét épp úgy, mint az egyén belső rendjét, mely a test és a szellem működésének összhangjában mutatkozhat meg.

( Havi Magyar Fórum, 1999 október )
( Ezredvég villanófényben című kötetből, Orpheusz Kiadó, 2000 )
( Búcsú az égtől - a szerző válogatása életművéből -c. kötetből – Trikolor Kiadó)