Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Március idusa, Húsvét misztériuma után


 
 
Egyetlen ország nincs Európában – most csak ide szűkítve a kört, mert, hogy az Európai Unióhoz tartozunk –, ahol a saját, nemzeti ünnep a nép kirekesztésével zajlik. Néhány mézeskalács huszárnak öltözött díszőrség között álló pár „közjogi méltóság”, többszörös fémkordonnal és rendőrök sorfalától körülvéve ünnepel, a nép, az istenadta ünnepelni akaró pedig „farkasszemet” néz a rendőrsorfallal. Ez diktatúrákban szokás, s a mi áldemokráciánk is diktatúra, ez most már nyilvánvaló. Satnya, sunyi, de diktatúra, ahol még arra is képesek voltak a „nemzetvezetők”, hogy nem létező TV társaságoknak álcázott rendőrök működhessenek a tömeget filmezve, figyelve. A francia és svájci megfigyelők szerint a mi március 15. ünnepségünk „egy rendőrállam képét mutatta”. Ó, Petőfi! Ó, Széchenyi! Ó, Kossuth! Ó, aradi Tizenhármak! Most mit tennétek saját szellemi és valóságos „Habsburg”-zsoldosaink ellen? Ünneprontóink ellen?
            Az ünneplés mindig lelki emelkedettség. Egy ország nemzeti ünnepe pedig az együvé tartozásnak, közös történelmi tetteinkre való emlékezésnek büszke ünneplése. Tán éppen ez a baj! Ezt a lelki emelkedettséget és a közös történelemre való büszke ünneplést nem akarják, de nagyon nem akarják a magyarságtól saját szellemi gettóikba elzárkózók. Nem akarják, hogy emlékezzünk arra miként mentettük meg keresztény önfeláldozó harcunkkal Európát a töröktől, vagy 1945-ben, Budapest önként vállalt ostromával, egy másik hadseregtől, mert ellenálltunk négy hónapig a bolsevista Vörös Hadseregnek ezzel is feltartóztatva őket Európa védelmében, miközben hagytuk saját fővárosunkat pusztulni, s nem lettünk „Róma nyílt város”. És ebbe a sorba tartozik ama 1848/49-es forradalom és szabadságharc, akárcsak az 1956-os. Ez utóbbi kettőt is igyekeznek az ünneprontók, a magyarság múltjától, önfeláldozó, szépséges bukásaitól szellemi gettóikba elzárkózók a saját hasznukra átpolitizálni, lekicsinylően átideológizálni, hogy más történelmi eseményeinkről ne is szóljak.
            Túl vagyunk a fennebb említettek szájuk íze szerinti 160 évvel ezelőtti március idusának ünneplésén, formálisan, valódi szabadság nélkül, bár az ország lakóinak talán több mint fele, szívben és lélekben, ezt mégis másként érezte.
            Pedig most már nem az a kérdés, hogy „rabok legyünk vagy szabadok?” – mint kérdezte 160 évvel ezelőtt Petőfi –, hanem, hogy egyáltalán képesek leszünk-e még századok múlva is életben maradni, az évi 50-60 ezres többlet halandóságot és a várható egyéni élettartamot, Magyarországon nők 78 év, férfiak 70 év (EU átlag nők 81 év, férfiak 75 év) figyelembe véve?
            A reánk szabadított globalista, újkapitalista gazdasági elnyomatásban és szellemi függésben, ez igencsak életbe, életünkbe vágó kérdés.
            Némi reményt adó volt az ünnepet valóban a hajdani márciusi fiatalok lelkesedésével utcákon vonulók serege, akiknek nagyon nagy része egy héttel korábban, minden ostoba kormányzati riogatás ellenére 83 %-os többséggel (17 %-os „nem”-mel szemben) győzelemre vitte a három igenes ügydöntő népszavazást. Feltétlen együvé tartozást és lelki emelkedettséget jelentett ez a győzelem a szocialista köpönyegben parádézó, de kőkemény kapitalista gondolkodású vagy talmudista hochmecolással magyarázgató (és elcsalt elnökválasztás miatt egyre szétesőbb) pártokkal szemben. De, sajnos, attól tartok, a jövőben sem számíthatunk sokkal jobbra. A régi és új pozícióvitézek a legkülönfélébb munkahelyeken, hivatásokban valószínűleg maradnak a helyükön, befolyásuk nem csökken, mert ahogy eddig, ezután is „közös megegyezéssel” a tolerancia – inkább megalkuvással saját érvényesülésükért – jegyében, ügyes taktikázással félre irányítják mások életét.
            Foglalkozzunk ezért kicsit részletesebben a mindenkori március 15. alkalmából kiosztott, s idén a diktatórikus manipulációt jól jellemző, részben Aczél György-i módszerekkel odaítélt díjakkal, hiszen egyik művészünk szellemi ellenállása, a díj át nem vétele, felért az „igen”- ek győzelmével. Az úgynevezett értelmiség dilemmáját szinte az ünnep középpontjába állítva egy olyan országban, ahol egy általában makogó, soha nem állást foglaló, a műsorvezető kérdéseire nem válaszoló jogásznő március 7-én, két nappal a népszavazás előtt, oda nyilatkozott (Pelle Anna, Hír TV, Civil kaszinó 22 óra), hogy ő bizony nem megy el szavazni. – Ez valami értelmiségi különvélemény? – kérdezte a kiváló műsorvezető, de választ megint nem kapott. (Csak sejteném mit keres egy ilyen „egyéniség” az úgynevezett nemzeti adóban?)
            Tudjuk, a díjak legtöbbször a különböző politikai kurzusokhoz alkalmazkodó, sőt azok „elvárásait” túlteljesítő pozíciókban leledzők adják, és nem az arra jelesül rászolgálók kapják. Nagyon igaz volt ez a nemzeti ünnepünk 160. évfordulóján is.
            Tehát, ha már egy jogász – akármennyire egyedi eset, de értelmiségi sunnyogás –, sem ment szavazni egy igazságszolgáltatás nélküli, csupán jól-rosszul jogszolgáltatást nyújtó országban, akkor jogos a kérdés a nemzeti ünnepünkön átadandó, elsősorban nem az egzakt tudományokat, hanem a „labilisabb” művészeti, alkotói eredményeket illető grémiumok erkölcsös döntéseinek megbízhatóságáról, hitelességéről? S főként némely esetben a kitüntetettek dilemmája egy ilyen nemzetellenes kormányzat idején, amikor – oh egzakt tudomány! – a volt MSZMP-s KB tag történésznő (Ormos Mária) épp úgy megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a csillaggal kitűntetést, mint az egykori Szabad Nép-es, „véresszájú” cikkeket firkáló, majd 56-ban elmenekült „politológus”, publicista (Kende Péter, Párizs), s mindketten „életútjuk”, „életpályájuk” elismeréseként. Persze más kategória, de jellemző az a közel két évtizede az álliberálisokhoz kötődő táncdalénekesnő éppúgy, mint a pösze, nyafogó, legfennebb néhány mondatos cselédlány szerepekre alkalmas, és még a nyolcvanas évek közepén „érdemes művész” kitüntetést is kapó, majd egy vidéki város SZDSZ önkormányzati küldöttjeként szereplő, most pedig Kossuth díjjal jutalmazott színésznőcske.
            Az idei írói Kossuth díjak – hogy saját hivatásomnál maradjak – pontosan leképezték a kicsinyes politikai alkukat: egy lényegében MSZP-s, egy SZDSZ-es és egy nemzeti irányultságú kapta meg. Ahogy a „Babérkoszorút” is két hölgy, egy néhány esztendővel Erdélyből átnavigált, teljességgel „liberális” (tévéműsort is vezet ebben a szellemben!) és egy nagyszerű nép-nemzeti vehette át.
            De maradjunk a nem kormány közeli grémiumok diktálta, hanem több írószervezet (Magyar Írószövetség, Írók Egyesülete, Szépírók Társasága stb. …) együttes ajánlata alapján „összedobott” József Attila díjaknál, akár a 150. évfordulóig, tíz évvel ezelőttig is visszaemlékezve, mert folyik a politikai játszadozás az életünkkel, életművünkkel. S pont ezért: hányan betegednek bele a szándékos elnyomattatásba, a pálya szélére taszításba, hányan halnak meg időnek előtte a testet is sorvasztó szellemi-lelki őrlődés okán?
            Tehát a tíz évre, március idusának nemzeti ünnepére, a 150. évfordulóig visszatekintő József Attila díjasok között bőven van nem író, hanem két-három könyves újságíró, és ki tudja miért, mindig valahol pozícióban levő, „jó kapcsolati tőkével” rendelkező, csupán két-három könyves író, és nem éppen demokratikus módon még tisztségeket viselők érintettjei is előfordulnak, a különböző évtizedes baráti, ismerősi kapcsolatokról nem is szólva. Így történhetett meg, hogy mondjuk 2004-ben a 13 díjazottból 7 fő – „hálájuk jeléül” – kisvártatva, mint „liberális” kilépett az Írószövetségből. Bravó! 2005-ben egy évtizedek óta Bécsben élő, szintén nem író, nyelvész, hungarológus és valószínű nem oktalanul egy besúgói listán szereplő, meg egy két könyves, teljesen kezdő, de a „liberálisok”-hoz tartozó, 2006-ban szinte kivétel nélkül „liberális” a névsor (Bojtár Endrétől Turczi Istvánig) tavaly pedig egy Dragomán György („van-e, ki e nevet nem ismeri”), aki idén „márciusi ifjak” díjat is kapott. Ez utóbbi névvel csak jelezve, hogy ezek a József Attila díjasok bizony más díjakkal is el vannak látva. S az idei 13-ból csupán öt valóban kiváló munkájáért, nagyszerű teljesítményeiért fogadható el, belőlük is két irodalomtörténész, egy műfordító-szerkesztő, akik, mégsem par excellence írók, s persze ettől még nagyon is megérdemlik, de hol vannak a jogosan díjjal kitűntetett írók? Szándékosan emlegetve a március idusa ünnepén „nem annyira politikafüggő” József Attila díjakat. De idén minden tollforgató díjazottnak figyelmébe ajánlva a Kossuth díjat nem elfogadó Blaskó Péter színművész elutasító indoklásának részletét: „Ha majd a szavak ismét visszanyerik eredeti jelentésüket; erkölcs, morál, igazság; ha a hazugot nem igazmondónak nevezik, a csalót, tolvajt megbüntetik, következménye lesz az emberek rafinált manipulálásának, becsapásának, és a cinikus, dölyfös önkény befejeződik, – ó Istenem, ugye így lesz? – akkor majd örömmel és boldogan veszem át a Kossuth díjat.”
            A keresztény kultúrkörben Nagypénteken megdermed a világ.
            Idén is a több mint 2008 esztendővel ezelőtti Nagypéntekre emlékeztünk, a Jeshua (arámi nyelven), általunk Jézusnak nevezett Megváltó halálára, aki Betlehem városában született, több tudományos bizonyíték szerint a Jupiter és a Szaturnusz bolygók együttállásakor a Halak jegyében égi jelenség idején, időszámításunk előtt 7-ben.
            A két évezrednél régebbi Nagypéntekre emlékeztünk, egy sietős esti temetésre, hogy még szombat beállta előtt, azaz, naplemente előtt, zsidó szokás szerint, Jézus lekerüljön a keresztről, ahová harminchárom földi év léte után megfeszítették, a testet pedig Pilátustól elkérve, nem kis kockázatot vállalva a főtanács tag, de egyúttal Jézus titkos tanítványa az Arimateából származó József saját sziklasírboltjába elhelyezze.
            Csakhogy: „a hét első napján az asszonyok kora hajnalban kimentek a sírhoz és magukkal vitték az előkészített illatszereket is. A követ a sírtól elhengerítve találták. Amikor beléptek, nem találták az Úr Jézus testét … Két férfi állt mellettük, félelmükben (az asszonyok) földre szegezték tekintetüket, de azok megszólították őket: „Mit keresitek az élőt a holtak közt? Nincs itt, föltámadt”” (Lukács 24,2-6)
            A több mint kétezer évvel ezelőtti Feltámadottra emlékeztünk, és Őt ünnepeltük idén is ebben a szekularizált, elvallástalanodott Európában, s benne az egyre inkább üzletiesedő, a spiritualitással szemben az informatika hatalmának bűvöletében élők országában, saját hazánkban.
            Pedig a Kereszt hatalma több mint kétezer éve fölragyogott.
            A hamis tanúk, besúgók és a félrevezetett tömeg üvöltöző ítélete nyomán megfeszített Feltámadottnak a hatalma, metafizikai kisugárzása fölragyogott. Nem csak abban a negyven napban, amíg, a Biblia szerint – s ez a Szentírás évében nagyon fontos! – halála után még megjelent tanítványainak, hogy meggyőzze és erősítse őket hitükben, Ő itt van mindig közöttünk, hanem azon túl a mai napig számunkra is tart ez a szellemi kisugárzás.
            És éppen a Feltámadottnak ez a szellemi létmódja, amely testbe öltöztetett lelkünk gyarló hazugságaira is figyelmeztet. Mert elfogadjuk, hogy Magyarországon kisebbségi csoportok, álliberális szervezetek, pártok állandósult Nagypénteket akarnak.
            A húsvéti misztérium negyven napjában még benne vagyunk, a Feltámadott igazságosztó tanításait ezért még fogokozottabban átgondolhatjuk. A negyvenedik napon túl, ama hajdani áldozócsütörtökre, vagy más néven Úrnapjára emlékezés után is azonban ez a szellemi kötelességünk, ha az állandósult hazugság országában ép lélekkel akarunk tovább élni. Hogy ne győzhessenek azok fölöttünk, akiknek a Jézus-i igazságosztó tanítás nyugtalanító, sőt, eltévelyedett gondolkodásukat támadó, mint Saulusnak a damaszkuszi úton, vagy mint a hamis tanúk, besúgók és félrevezetett üvöltözők ivadékainak. Azoknak, akik Jézus halott testét béborító, több tudományos módon bizonyított gyolcsot, az úgynevezett torinói leplet, összetévesztik a saját érdekeik szerint ki-be forgatható köpönyegükkel. Azoknak a gyáváknak, „írástudó farizeusoknak”, akiknek nyugtalanító, sőt, életveszélyes az igazságosztó Jézus-i szellemiség. A húsvéti feltámadás utáni negyven napon belül, vagy azon túl.
            A Feltámadott szellemisége nincs időhöz kötve, a létezésére való ünnepélyes emlékezés ezt csupán hangsúlyozza. Húsvétkor, és azon túl is. Nekünk is, akik a napi politikai elit hadakozása miatt szándékosan szekértáborokba hajszoltak lettünk, reánk erőszakolva a Feltámadott hitével szembeni kicsinyes, emberi gyűlölködést és karrierizmust.
            A Feltámadott igazságosságra törekvő hitében élők, a hivatásukban és a közéletben, folyvást megaláztatnak, visszaszoríttatnak, néhány, a látszat kedvéért unalomig ismételt nevet kivéve.
            Ezt kellett megélnünk a nemzeti ünnepünkön is. Gyalázatos szellemi légkört a júdási kormánynak, a júdási grémiumoknak, a júdási államvezetésnek „köszönhetően”. Júdás-időket élünk. Pedig a szolidaritás a fizikailag és lelkileg elnyomottak iránt, a hamis törvények őrei és a farizeus elit gőgjével szembeni rendíthetetlen számonkérés, mindezek olyan tulajdonságok, melyeket a Feltámadott megkövetel tőlünk egész esztendőben. Golgotát járó nép voltunk és vagyunk. Mostanság vajon hány százezer magyar Veronika kellene, hogy letörölje az Emberfia magyar, csak testi hasonmásainak arcáról a verejtéket és fájdalomtól kicsorduló könnyeit? „S folyton vérző öt szent sebei/nem a magyarság sorsát hirdetik?” (Juhász Gyula: A tápéi Krisztus) Ennél pontosabban aligha lehetne mai életünket a Húsvét utáni időkben – és sajnos azon túl is – jelezni.
            Tudjuk: nincs Feltámadás szenvedés nélkül. A nemzetünk lakóinak egy részét megalázó március idusának ünneplését követte idén a húsvéti Feltámadott szellemisége, lelki parancsolatai, melyek közt most, nemigen halasztható módon, a templomból kivert kufárok ideje jött el. Mert Wass Albert „Nagypénteki sirató”-jával szólva: „Nagypéntektől Nagypéntekig/térdelünk a kereszt alatt/húsvéti csodára lesve./Egyszer jobbszélső alatt/másszor balszélső alatt/éppen csakhogy a középső/az igazi üres marad./A mi magyar Nagypéntekünk/évszázadok sora óta/ezért nem tud Húsvét lenni.”
 
 
2008. március 27. ( Élessarok )