Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mi történik a ...

2010.01.12

 

Kép

 

 

 

Györffy László

 

Mi történik a Gutenberg-galaxisban?

 

 

Az egyes országok történelmét ismerve észrevehetjük, hogy mindenütt szembetalálkozunk egy kettősséggel: egyrészt az adott ország politikatörténetével, másrészt társadalmának történéseivel. Természetesen a kettő nem választható el élesen egymástól, de igen sokszor egy ország történelme nem fedi teljességgel a mindennapok történelmét. Ez utóbbi a kultúra feladata és az adott kort, az adott társadalmi viszonyokat, a hétköznapokat esetleg jobban megismerhetjük, ha az a kultúra valóban visszatükrözi az országok hétköznapi életét.
 
A történelem ezen kettőssége ránk is érvényes, hiszen elég, ha csak arra célzok, hogy a magyar nemesség történelme, enyhén szólva más volt, mint a pórnépé, vagy a későbbi időkben egy Móricz és Mikszáth regényből többet, mást és tanulságosabb részleteket tudhattunk meg az adott kor hétköznapjairól, mintha csak összefoglaló történelmi értekezéseket olvashattunk volna.
 
Tehát a kultúra, a művészet és ezen belül az írók, költők dolga kétségtelenül a saját koruk visszatükröződésének feladata is. Az persze magától értetődik, hogy az egyes tollforgatók más-más módon próbálják megragadni a körülöttük lévő világot, de kísérletezéseik nem mehetnek az érthetőség, a munkájukat befogadni képesség határán túl, mert akkor önmagukat rekesztik ki azok közül, akiknek valójában írnak.
 
Vajon az 1989/90-es politikai és történelmi átalakulás és a sokak számára nehéz anyagi helyzet eredményezte csak, hogy kimutathatóan kevesebb úgynevezett értéket hordozó szépirodalmi könyvet vásárolnak? Vagy tehetnek erről maguk az írók és főként a hányódó irodalomtörténészek, kritikusok is? Azt hiszem, az olvasási szokások megváltozásában olykor erősen hibás a mai, sokszor dicsért írói kínálat, irodalomtörténészi és kritikai munkálkodás is. Ugyanis igen sok írói munka, regény, novella nagyon helyesen már nem közvetlenül és didaktikusan szolgálja a politikatörténetet, ahogyan ezt tették a korábbi évtizedek preferált írói, de ugyanakkor a hétköznapi történelemből a mindennapok történéseitől is erősen elszakadnak. Olyannyira, hogy az olvasók nagy része, miután nem hajlandó hermeneutikai és szemantikai, azaz értelmezéstani és szójelentés-vizsgálatokat igénylő novellákat, regényeket olvasni, inkább a külföldi, hihetetlen alacsony színvonalú lektür felé fordul. Vagyis az általa befogadottnak tartott íráshoz, mert a sok mai magyar, úgynevezett szöveg számára érthetetlen. És ez nemcsak bizonyos kritikusok és irodalomtörténészek által dicsért, de csak egy szűkebb, értelmiségi rétegben olvasott íróknak okozhat gondot, ha egyáltalán törődnek vele, hanem elfordítja az olvasókat az egész mai magyar irodalomtól, melyet a különböző médiumok (rádió, televízió, írott sajtó) minduntalan a figyelmében ajánl. Elfordítja az írókat azoktól, akiket a szakma értői folyvást neki ajánlgatnak, ő viszont nemigen érti ezeket a műveket, következésképpen nem kell neki ez a mai magyar irodalom. A szétesett könyvkiadás, könyvterjesztés és a magas könyvárak mellett ez is talán egyik döntő oka lehet annak, hogy elfordítja az olvasókat az egész mai magyar irodalomtól, melyet a különböző médiumok (rádió, televízió, írott sajtó) minduntalan a figyelmébe ajánl. Elfordítja az írókat azoktól, akiket a szakma értői folyvást neki ajánlgatnak, ő viszont nemigen érti ezeket a műveket, következésképpen nem kell neki ez a mai magyar irodalom. A szétesett könyvkiadás, könyvterjesztés és a magas könyvárak mellett ez is talán egyik döntő oka lehet annak, hogy elfordulnak az olvasók a mai magyar írók szövegeitől. Mert az utóbbi években posztmodernnek nevezett stílusban egyedülvalóan tehetséges alkotásoknak kikiáltott művek, regények, novellák, mostanság szövegeknek, textusnak neveztetnek. Mellesleg nem kis önbizalomról téve tanúbizonyságot, tekintve, hogy a textus jelentése, főként az egyházi beszéd, a prédikáció alapjául szolgáló evangéliumi szövegrészekre vonatkozik. Remélem, ezen textus-írási szándékkal írott novellák, regények, talán mégsem az evangéliumi textusokkal tartják magukat egyenrangúnak.
 
Tudjuk és naponta mindannyian tapasztalhatjuk, hogy az ország lakossága saját túlélési technikáival van elfoglalva, hiszen a megváltozott rendszerben szembetalálta magát az eleddig számára ismeretlen és világméretű gazdasági globalizációs törekvésekkel, a vagyongazdálkozásnak nevezett országos kiárusítással, miáltal létében érzi magát fenyegetettnek. Azt is tudjuk, hogy mind a lakónépet, mind a tollforgatókat befolyásolja az audiovizuális elektronikai világhálózat, a számítógépes szoftverek eszköztárának bővítése. Azonban azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy a mai Magyarországon az internetes szörfözésnek szinte stílus-meghatározóként kellen befolyásolnia az írók stílusát. Hogy a virtuális valósággal való játszadozás vagy a bizonyos szövegekkel túldimenzionált egyéniség kivetítése eljuthat a szegényes mindennapjait élő lakónéphez. A nyelv ugyanis nem pusztán logikai képződmény, hanem mindenkor elsődlegesen a gondolat hordozója. Ha csak "szövegelünk", akkor ebből talán az következhet, hogy csak úgy össze-vissza gondolkodhatunk? Ha pedig ez a "szövegelés" lesz a mérvadó, akkor a lezüllött egészségügy, oktatás és igencsak lukas szociális háló mellék odatérdepelhet a kultúra is, ezen belül az irodalom. Amúgy eleddig szövegíróként csak a táncdal szerzők voltak ismeretesek, s gondolom, akik ma munkáikat szövegeknek titulálják, magukat nem egészen táncdal szövegíróként szeretnék becsülni. Bár ki tudja, az se rossz műfaj, olykor sok pénzt lehet vele keresni.
 
Az is igaz viszont, hogy a lassú, ráérő Móricz-i vagy Thomas Mann-i történetmesélés, a részletes leírások talán éppen az egyre fejlettebb technikai eszközök használata miatt már türelmetlenné teheti az olvasót. Ezért föl kell használni az úgynevezett modern prózaírás eszköztárát, amely már e század első évtizedeiben megjelent, de mindenkor az adott témához simulva és szem előtt tartva a befogadóképesség határát. Legyen szó Jack Kerouac automatikus írásáról vagy Joyce, T. S. Eliot, Ezra Pound szerkesztéstechnikáiról. Az igazság azonban mindig középütt van; az idősíkok felbontása, a szó jelentéstartalmának növelése, a szubjektumon erőteljesebben átsugároztatott események ábrázolásával talán jobban megközelíthetjük és leírhatjuk mai viszonylagos korunkat, az értékeink relativizálódásának átélését, de a túlzás a művészetben mindenkor visszájára fordul. Lehet erőltetni Európa legnagyobb digitális könyvtárát, lehet internet programról ábrándozni háromezerkétszáz magyar település iskolájában, lehet szóburjánzással utánozni a már század elején alkotó mestereket, de ez csak annyit ér, mint amikor egy bizonyos Lunacsarszkij elvtárs azt mondta: írók, menjetek, írjatok remekműveket!
 
Az a gyanúm , hogy egyelőre nálunk - a többség körében - a Gutenberg galaxis még jóideig hagyományos módon fog működni. Viszont miközben a különböző irodalmi tyúkudvarokban a vezérkakasok hangosan kukorékolnak, addig hátul a kiskapun a kultúrától és az irodalomtól igencsak távol állók igyekeznek elhordani az éltető gabonát az udvarházból. És ennek a "gabonának", az ország anyagi vonatkozású nemzeti értékeinek az elvesztése nemcsak az irodalmi tyúkudvarokban okoztak már eddig is és okoznak majd a jövőben is riadalmat, de az egész országnyi udvarházban. Ennek a riadalomnak az ábrázolása lenne a mai írók dolga és nem textusokban fogalmazás, melyet a kárvallott lakónép alig ért, persze olyan írásmóddal, ami lehet ugyan modern, mégis a befogadók számára érthető marad. Még akkor is, ha igen sokan a befogadók közül Julius Caesart összetévesztik a Julius Meinl-el. Ugyanis, a képes beszédet folytatva, ha egynémelyek a légy lábának szőrzetéről értekeznek fennebb stílben, ami önmagában nem lenne baj, és ama légy kiröppen a leendő Európa-ház egyik leendő szobájának nyitott (társadalmi) ablakán, ezek után a boldogtalan olvasóknak fogalmuk sincs, hogy hazájuk írója miféle jövendő Európa-ház, miféle szobácskájában lakozik? Az általa nagy nehezen megvásárolt és preferált irodalomból azonban megtudhatja, folytatva a képes beszédet, hogy miféle lábszőrzettel rendelkező legyek röpködnek körülötte, esetleg döglegyek, bár őt ez kevésbé érdekli. Ha ehhez hozzávesszük a médiumokban bizonyos kizárólagosság és ízlésterrorral teret kapó műveket, úgy enyhén szólva némi distancia támad az írók és olvasóik között.
 
Egyébként már egy 1975-ös debreceni irodalmi ankéton elhangzott, nem túl szerencsés szóhasználattal, hogy "a realizmus deffenzióban van". Most pedig 1997-et írunk. Nem az irodalomba is átsugárzó természetes fejlődés okoz gondot, hanem, amikor az íróknak fel kell tennünk a kérdést, vajon képesek-e befogadni azok, akik velük együtt élik át ezt a történelmet?
 
Minden alkotóművész megpróbál valamely jelet hagyni maga után. A képzőművészeknél ez kézenfekvő, de az íróknál, zeneszerzőknél is érthető igény; a maguk után hagyott műveket akár jelekként is fölfoghatjuk. Azonban ezek a jelek csak akkor érik el az alkotói szándékot, ha mások is értik. Amúgy olykor caput gloria virtus, legfőbb dicsőség a bátorság. Vannak olyan korok, amikor a művésznek, írónak bátorság kell a köztérhetőséghez is.