Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mikor és hogyan szakad(t) ketté az ország?

2010.07.13

 

Kép

 

Mikor és hogyan szakad(t)

    ketté az ország?
 
 

   Az utóbbi egy-másfél esztendőben a különböző médiumokban egyre gyakrabban halljuk és olvassuk némely politikus és újságíró vésztjósló véleményét: ketté szakad és bizonyos mértékig már ketté is szakadt az ország.

   Azon túl, hogy a kifejezés, enyhén szólva nevetséges, mert egy ruhadarab ketté szakadhat, de nem egy ország, ez a megállapítás természetesen így nem igaz. Mondhatnánk persze azt is, hogy nyilván némelyek saját politikai vagy sajtóbeli pozícióikat megtartandó időzített hangulatkeltésből használják ezt a suta panelkifejezést, de, sajnos, ez ennél bonyolultabb. Egy történelmi folyamat részigazságát próbálják, éppen az elmúlt két évben felnagyítani, hogy ezzel egyre zavarodottabb, kilátástalanabb hangulatot teremtsenek az átlagpolgárok hétköznapi életében. Ugyanis, megmaradva az ügyetlen, de a köztudatba besulykolt kifejezésnél, ez a ketté szakadás már több, mint ötven éve elkezdődött és a mai napig tart.

   Eléggé közismert, hogy a háború után és az ötvenes években különböző intézkedésekkel elszegényítették, tönkretették azt az iparos, középparaszt is középpolgár réteget, amelyiknek a helyére oda nyomakodtak az alacsony iskolai végzettségű, műveletlen pártbürokraták és a bolseviki ideológiától félrevezetettek. A szakérettségizettek, a gyorstalpaló tanfolyamokat végzettek, a négyelemis üzem-és gyárigazgatók, az emendéeszes személyzetisek, a városi- és megyei pártbizottságok főmuftijai. Röviden: megszerezték azokat az anyagi javakat, amiket másoktól vettek el,  legyen az, csak példaként említve: egy lakás,  vagy kertes ház, műhely vagy szántóföld darab. És valójában ekkor, a háború után kezdődött a mostanában emlegetett szétszakadási folyamat. Hiszen a megszerzett munkahelyi pozíciók anyagi haszonnal is jártak, amely, természetesen a következő generáció életvitelében, másokkal szemben, előnyt jelentett.

   Az 1956-os forradalom és szabadságharc európai, sőt világhírt szerzett a magyar lakosságnak, és bár elbukott, mégis szellemi-lelki erőt adott, tíz évvel a háború után, azoknak, akik a körülményekhez képest még reménykedtek egy a szakmai tudással megszerezhető, anyagiakban is kiegyensúlyozottabb hétköznapokban. Ennek a reménye szállt el aztán igen sok ember számára 1968-ban, amikor is a szovjetek bevonultatták a magyarokat abba a Csehszlovákiába, amely Trianon óta bizonyos fokú bűntudattal, vagyis ellenségeskedéssel viseltetett irántunk. És ez volt az a történelmi helyzet, ami után a lakosság nagy része, úgy a hetvenes évek elején, behódolt a „kaparj kurta, neked is jut” vagyonszerző mentalitásnak. Sokan pedig már lélekben sem kíséreltek meg ellenállni a kialakult, a társadalmat alattomosan, apró anyagi érdekek szerint megosztó rendszernek. És ettől kezdve csak fokozódott az a bizonyos szétszakadási folyamat, kinek-kinek jelleme, karrierista ügyeskedése vagy csupán az adott politikai viszonyokba beletörődő, emberileg talán érthető anyagi biztonságra törekvése okán. S hogy az átalagember és a pártbürokraták persze különböző szintű anyagi gyarapodása mellett, igen sokaknak már akkor szegényérzettel kellett élniük, ez is történelmi tény.    Hogy aztán az 1989-90-es változások, a spontán privatizációt kihasználó ügyeskedők, majd a joghézagok miatt, szabadossá váló, piacinak nevezett rablógazdasági életben már hét-nyolc évvel ezelőtt kialakult egy milliomos réteg, ez éppen, hogy a korábbi történelmi fordulatok eredménye lehetett. Tehát, ha úgy tetszik, ma már az ország mindennapi életét élők valóban nagyon különböző szinten élnek, csakhogy ez az ötven éves  folyamat az utóbbi tíz évben felerősödött tendenciának köszönhető.

 

( 2000. augusztus 23. Rádiós jegyzet )

( Pásztázó magányerőből c. kötetből, Hét krajcár Kiadó, 2002)