Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Őrláng vagy lidércfény

2010.05.21

Kép

 

A lónak is társ kell a viharban


    Miközben amputált testű hazánkban feszítő hétköznapi gondolatokkal serénykedünk, olykor megérint bennünket érzelmeink fagyhalála. Az áhított nyugat-európai élet felé kacsingatunk, miközben emberi kapcsolatainkban egyre kiszolgáltatottabban kell élnünk. Mert némelyek egyre agresszívabb, önérvényesítő, hódító életet akarnak élni a szabadság új rendjében és sajnos úgy tűnik, a népszabadságból könnyedén népszakadás lehet. Holott csakis megalapozott érzelemvilágunk segítségével lehetünk képesek emberhez méltóan megélni ezt az átmeneti kort is.
   Az érzelemhiányos élet növeli a magányérzetet és társadalmi viharok idején fokozottan szorongatottnak érzi magát a magára maradt ember.
   A ló ragaszkodó és főként érzelem gazdag állat. Régi parasztgazdák a megmondhatói, hogy némely ló igen nehezen tűri a magányt az istállóban. Mellé kell kötni egy kecskét, birkát, de elegendő az is, ha csak egy tyúk kapirgál a lábai között. Amikor vihar támad és az ilyen ló egyedül van, akkor kötőféket rángatva, deszkát rugdosva, akár önmagát is megsebesítve vergődik félelmében.
   A közöttünk élő magányérzettől szenvedő főemlős embertársaink talán nem félnek, de alkalmasint erősen szoronganak „viharos” időkben. Mostanában pedig hazai tájainkon ugyancsak társadalmi viharok közepette élünk. Ha ez a vihar, hála a Fennvalónak, nem is életeket pusztítóan látványos, ezért még jogos a kérdés: kit hova sodornak ennek a viharnak a széllökései?
   Miként hagyják magukra falusi házaik magányában az öreg szülőket, nagyszülőket azok a fiatalok, akik érzelmi életükben eldurvulva egyre fokozottabban a haszonelvűség, az önérvényesítés, a meggazdagodás, az anyagi gondjaiktól való menekülés legkülönbözőbb formáiba kapaszkodnak, és veszni hagyják az ősi házat, segítség nélkül azokat, akiknek az életüket köszönhetik?
   Tudjuk az ország lakossága elöregedett, több mint egyharmada nyugdíjas. Vajon a mai áldatlan mezőgazdasági viszonyok közepette nem lenne szükség az öregek sok mindent átélt tapasztalataira? Bele kell kényszeríteni őket a magányos túlélés gondjaiba? Őket, akik még ma is megpróbálják a ház körüli paraszti életet fenntartani? Akik még ma is megpróbálják kicsiny földdarabkáikat művelni, mert a természethez fűzött ember tudja: becsületes haszon csak ott van, ahol keményen munkálkodunk.
   A cserzett barázdált arcú, öreg férfiak és a fejkendős, szikár vagy elterebélyesedett testű öregasszonyok hiába próbálják életük értelmét, tapasztalatait gyerekeikre, unokáikra hagyományozni, ha azok nem kérnek belőle. Mi mást tehetnének, egyre fáradtabban tesznek-vesznek a ház körül az egyre zsugorodóbb gazdaságuk magányában, amíg el nem lobban életük lángja.
   Aztán el lehet adni a házat, a kicsinyke földet, kertet, a fákkal, amire gyermekkorban oly sokszor fölkapaszkodtak, az öreg bútorokat a szerszámokkal együtt, és felélni rövidke idő alatt a háromnegyed évszázados élet kicsinyke hasznát. Szobácskájuk magányában vidéki öregeink, ha nem is félnek a mostani viharos időben, mint ama bizonyos lovak az istállóban, de gyakorta föladják a küzdelmet, mert társak és értelmes élet nélküli lényeknek érzik magukat.
   Az ő gyöngeségük, mert sok a magányos öreg, az egész magyar földművelés gyöngesége is lehet, és ezért csupán az érzelemhiányos életre „nevelt” fiatalok hibáztathatók. Hogy őket is meg lehet érteni? Nincs kedvük kínlódni, mint apáik, nagyapáik és nagyanyáik tették kora hajnaltól késő estig? Inkább a könnyebb pénzkereset felé veszik útjukat? Sokszor a tények ezt bizonyítják, de így „nevelte” őket az elmúlt évtizedek államszocializmusa és most még ehhez „megkapták” az őket elbódító, folyvást az ügyeskedést anyagi haszonra váltó „piacgazdaságot”.
   A magányos öregek pedig csak szoronganak, mint ló a viharban, még ha ezeknek az öregeknek igen erős, nagy rétege kezd is kialakulni. Csak azt felejtjük el, hogy a magányérzés okán nem csak az egyes ember, de a nemzettudat is depressziós lehet. Vagy máris az?

( Megjelent az Őrláng vagy Lidércfény c. kötetben, 1998)