Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Őszi robbanás ( Danse Macabre, 1956) - részlet

 

 

dans-macabre.jpg

 

 

 

Iskola a harcban

 

1.

 

Dávid tulajdonképpen nem is tudta, mit csinált. Közel a Futó utcai egykori házukhoz, közel a hajdani lakásukhoz, amit gyerekként tíz évvel ezelőtt hagyott el.

            A halottak körül ácsorgók között elvegyülve, a Kalapos nevű férfival együtt, pár perc után elindultak az iskolába. De előbb az erkélyes épülettel szemközt, ahonnan kijöttek a járdán, a Futó utca 31-es számú földszintes házacska előtt egy mésszel leöntött civil ruhás férfi is feküdt, és Dávid azt nézte. Nemzeti színű, középen kivágott, lyukas zászlóval borították be, de az arca látszott. Mintha aludna a házfal tövében. A kockaköves járdán. Egy nő éppen gyertyát tett a férfi mellé és meggyújtotta.

            Dávid, miután az összeégett orosz katonákat is már valami furcsa belső idegességgel nézte, és hirtelen borzongani kezdett, mintha fázna, a halott forradalmárra is csak néhány pillantást vetett. Inkább a kopott, sárgás falú földszintes házacska ablakok fölötti, ereszcsatorna alatti fekvő liliom díszítéseit nézte, melyeket kerek, margarétákra emlékeztető virágok választottak el egymástól. „Ennek a férfinak ez a virágos temetője” – gondolta magában, ahogy megint ránézett a ház pincéjébe levezető vasajtó előtt fekvő, zászlóval letakart testre.

            – Menjünk – mondta a Kalaposnak, és mindketten elindultak vissza a Práter utcai iskola irányába.

            Most nem a középső kapun, a 13-as számnál az „Elemi fiú osztályok”, hanem az eddig zárva tartott, de kinyitott 11-es, az „Elemi leányosztályok” felirat és Budapestet egy- és kétnyílású boltíves városkapuival ábrázolt címer alatt, a Kisfaludy utcához közelebb esőn mentek be. Aztán néhány lépcsőn föl a fém rudacskákkal pántolt, üvegezett csapóajtón át a folyosóra, ahol az ajtó melletti tanterembe megint betette Kalapos a géppisztolyát, és levitte Dávidot az alagsori ebédlőbe.

            Az iskolafolyosóról lefelé hat-hét lépcső után jobbra fordultak egy díszes kovácsoltvasból készült rácsos ajtó elé, aminek két, becsukódó szárnya liliomos végű lándzsához hasonlított. Aztán a nyitott rácsajtón keresztül ismét lefelé mentek pár lépcsőt, újra jobbra fordultak, és néhány lépcső után elérkeztek az alagsori szintre, oda, ahol Dávid az épület másik végében a fáskamraszerűségből elvitte a Molotov-koktélokat.

            Sárgásfehér, kórházi ajtók színeire emlékeztető furnér ajtón léptek be egy előtérbe, kezet mostak az iskolaalapítással egyidős öntöttvas falikútnál és egy másik, csontfehér faajtón a négyzet alakú, halovány fekete pöttyös kőlapokkal borított, derékmagasságig fehér csempékkel burkolt ebédlőbe mentek. A terem közepén, két vastag oszlop körül viaszosvászonnal letakart asztalok mellett, csővázas székeken talán harminc fiatal ült. Köztük vagy húsz, tizenkét-tizennégy éves, felső tagozatos, akik, mint Dávid később megtudta, intézetben lakók voltak, de most nem mentek vissza, itt maradtak az iskolában. A többiek, utcáról bejött idősebb lányok, fiúk voltak, akárcsak Dávid.

            A hatalmas alagsori pincehelyiséget oldalról beugró falak törték meg és a kinti, Kisfaludy utcai járda szintje felé nyíló bemélyedésekben húzódó ablakokon át a Corvin köz felőli zajokat lehetett hallani: távoli kiáltásokat, beszédfoszlányokat. A terem végében téglalap alakú, felhúzható kisablakok, tálalók voltak, egy boltozat alatti félköríves falon túl pedig a konyha meg a mosogató.

            A teremnyi ebédlő közepén a két, kerek és zöld lámpatányér alatt fityegő villanykörte nem túl nagy fénnyel világított.

            – Krumplipucolás! – kiáltott egy harminc évesnél idősebb, kövérkés asszony, a mennyezetig érő félköríves falon vágott tálalóablakot felhúzva, amikor Dávid a Kalapossal együtt belépett a helyiségbe.

            – Már rohanunk, Kisanya! – ugrottak föl a kissrácok, de a nő háta mögül egy hang kiáltott: – Csak nyolcan-tízen gyertek, mert nem férünk el! – Annyi elég lesz, Ilus? Vagy ötven emberre is számíthatunk. Azoknak egy rakás paprikáskrumpli kell – kiáltott vissza a Kisanyának nevezett nő. – Tíznél több ne jöjjön be! Így is ülni fogunk még a mosogatóban is! – hallatszott bentről, a konyha felől az újabb utasítás.

            – Hasznosítsd magad – mondta Kalapos Dávidnak, és a fiú bement az ebédlő végi egyik tálaló kisablaka melletti csontsárga faajtón. Éppen a téglalap alakú, még az iskola építéséből, az ezernyolcszázkilencvenes évek elejéről maradt, falra erősített nagy bádogvályúval fölszerelt, hosszúkás konyhai mosogató helyiségbe.

            A fal mellett zsákok álltak, amikből a kiöntött krumplit vízzel telt bádog vödrökben mosták, aztán kőlapokra terített újságpapírokon hámozták. Dávid is elkezdte a többiekkel együtt pucolni a krumplit.

            Ebéd után egy „Róka” nevezetű férfi, aki szintén velük ült az asztalnál és ette a paprikáskrumplit, elküldte Dávidot a Kisfaludy utcába, a Corvin mozi mögötti benzinkúthoz, hogy hozzon még egy pár kanna benzint. – Ki tudja, mire készülnek a ruszkik, lehet, hogy sok Molotov-koktél kell majd – mondta neki.

            Dávid, miután meghozta a mozi mögött a platánfás, kis park és játszótér melletti, kézi pumpával működő kútról a benzines kannákat, gondolta, megnézi a régi lakókat apja államosított egykori házában, akiket több mint tíz éve nem látott, pedig majd mindenkinek a lakásában járt már annak idején. Emlékezett arra, hogy pár évesen a második emeleti Simon szabó nyáron mindig nyitott konyha ajtaján gyakran beóvakodott, és az öreg, akkor talán ötvenéves férfi, miközben hajlott háttal valami ruhadarabot varrt a térdén egy kis széken ült, rögtön furcsa történeteket kezdett mesélni neki a nagy orosz pusztaságról, sok hóról meg hidegről és halottakról. Aztán az első emeleten mindig tortával kínálta a Stéfeli néni, aki valamikor a Gerbeaudnál volt cukrász, máskor pedig a sárga kis négyzet alakú keramitköves udvarról nyíló házmesterlakásba ment be és a Góczán Rózsika néni konyhájában ücsörgött. Néhány éves korára mindenkinek a nevét megjegyezte.

            Kiment az iskolából a Práter utcára, de nem vitte magával a kapott „dióverő” puskát, úgysem tudta használni.

            Ahogy elindult a Futó utca irányába, a Vajdahunyad utcasarkon túl az egyik ház előtt nagy tömeg verődött össze. Ő is oda ment.

            Egy tépett ruhájú férfi feküdt a földön, lábai furcsán kicsavarodva, feje betörve, és alatta vértócsa vöröslött a szürke kockaköveken. Mellére saját ávéhás katonai ruhába öltözött arcképes igazolványát tették. – Egy ávéhás százados volt – mondta Dávid mellett egy nő –, annak a háznak a harmadik emeletéről dobták ki – mutatott egy épület felé. – Itt tűntettek az utcán, őt meg kivezényelték, hogy fegyverrel oszlassa szét az embereket. Aztán neki támadtak, ő meg a pisztolyával hadonászva belelőtt abba a fiatal lányba – mutatott a szembeni házfal tövében, szürke, rövid kiskabátjában ülő, mellénél vérző lányra. – Erre bemenekült oda a házba. A többi ávéhás persze elfutott, de senki nem üldözte őket.

            Dávid, akárcsak délelőtt a gipsz virágmintákkal díszített házfalnál fekvő forradalmárt, ezt a halottat is csak pár pillanatig nézte, és közben eszébe jutott a náluk, otthon lapító Bálint, a párttitkár sógor; vajon neki is ez lett volna a sorsa? – Magánál nincs fegyver, fiatalember? – kérdezte a nő hirtelen Dávidtól – maga nem harcol?

            – De, az iskolában vagyok – válaszolta, és a bámészkodókat otthagyva újra elindult a Futó utcai régi házuk felé, a korán sötétedő, ólomszürke felhőkből szemerkélő esős, borús, kissé ködös délutánban.

            Amint a Futó utca sarkához ért, felnézett a kilőtt lakásra, ahol a félkörív helyén hatalmas, romos lyuk tátongott, aztán a kiégett orosz tankokat és a már mésszel leöntött, összeégett katonákat nézte, meg a lyukas nemzeti színű zászlóval leborított, sok égő gyertyával körülvett halott férfit, akinek a lábához egy csokor őszirózsát tettek. Eszébe jutott, hogy éppen Budapest ostromának negyvennégyes karácsonyára kapott egy Märklin játéktankot, aminek az ágyúcsövéből szikrák pattogtak, kis lánctalpai hangos, csörömpölő zajt csináltak, ahogy ide-oda húzogatta a szoba parkettáján. Anyja a magas, zöld csempés kályha mellett egy karosszékben ült, és hiába mondogatta neki, hogy „kisfiam, hagyd már abba, a sírba viszel ezzel a zajjal”, ő csak tovább tologatta a tankot. Aztán eszébe jutott a két szoba között az ajtótokba csavart kampókra fölerősített hinta is, meg a hosszú nagy előszoba, amiben föl-le szaladgált még tizenegy évvel ezelőtt, és ahonnan a konyha, vécé és fürdőszoba ajtók nyíltak, a fürdőszobában pedig a barna, henger alakú vízmelegítő, ami alatt ott ropogott, pattogott a tűz, amikor fürdés előtt befűtöttek. Tízen évekkel azelőtt még sírt, ha a haját mosták, mert csípte szemét a szappanhab, de most, itt, a ködös utcán, párszáz méterre az egykori fürdőszobától, halottakkal körülvéve, nem jutott eszébe kis is mosta a haját, mert hogy a mamája csinálta volna, arra nem emlékezett.

            Amint az 51-es számú, kétemeletes egykori házuk felé ment, hirtelen az Üllői út irányából, az egykori Braun likőrgyár romos épületén túlról gépfegyver ropogása hallatszott. Néhány sorozat fejmagasságban az előtte álló házak falába fúródott. Gyorsan visszafordult és a Práter utcáig szaladva befordult az iskola felé.

            Az iskolában, a földszinti folyosón alig egy órát töltött a többiekkel, akik a puskájukat, dobtáras gitárjukat, pisztolyukat tisztogatták és a Róka nevű férfi tanítgatását hallgatták, hogy a gitárban csak hetvenegy töltény lehet, nem hetvenkettő, mert sokszor beszorul, és hogy miként is szedjék szét a fegyvereket. Mások vicceket meséltek, némelyek arról beszélgettek, mit csináljanak, ha jönnek a ruszki tankok, voltak akik almát ettek, amit zsákszámra kaptak, amikor egy szövetzakós, kalapos férfi, mellénél átlósan töltényekkel teli heveder, géppisztolyát maga mellett lógatva rohant lefelé az első emeleti igazgatói irodából, amit afféle parancsnokságnak rendeztek be, hogy jöjjenek gyorsan, mert a leváltott Gerő helyett az MDP új pártvezére, Kádár, és az új miniszterelnök, Nagy Imre rádió szózatot intéz a magyar néphez.

            Az utcára néző ablakokon át a borús időben is lehetett látni már, hogy késő délután van, valaki meg is kérdezte, hány óra, mire egy másik hang a folyosó végéről válaszolt, hogy negyed négy múlt.

            A mellén hevedert viselő férfi után majd mindannyian felrohantak a lépcsőn és összezsúfolódtak egy szobában, ahol egy Orion 520-on hallgatták, amint Kádár éppen azt mondja, hogy „… a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint, a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult. Ebben a súlyos helyzetben kellett döntenünk. Pártunk vezetősége teljes egységben állást foglalt amellett, hogy a Népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni.”

            Dávid, miközben a rádió zöld számait nézte, ahol a rövidhullám volt, meg a bordóspirosakat a hosszúhullámnál, és hallgatta az új pártvezért, arra gondolt, talán otthon a világvevőjük mellett kuporogva most pontosan ugyanezt hallgatja az apja meg a Bálint sógora. A párttitkár elvtárs.

            „Magyarország dolgozó népe! – kezdte Kádár után Nagy Imre a beszédét. – Az elmúlt napok során hazánk tragikus eseményeket élt át. Kisszámú ellenforradalmár felbujtó Népköztársaságunk rendje ellen fegyveres támadást indított, amelyet Budapest dolgozóinak egy része az ország helyzete felett érzett elkeseredése következtében támogatott. Ezt az elkeseredést fokozták a múlt súlyos politikai és gazdasági hibái, amelyek helyrehozását az ország helyzete és a nép általános óhaja feltétlenül megkövetelte. A párt új vezetősége és az új vezetés alatt álló kormány el van szánva arra, hogy a tragikus események tanulságait a legmesszebbmenően levonja. A rend helyreállta után rövidesen összeül az Országgyűlés. Ezen az Országgyűlésen mindenre kiterjedő és megalapozott reformprogramot fogok beterjeszteni, de megvalósításához elengedhetetlenül szükséges a harc azonnali beszüntetése, a rend és nyugalom helyreállítása és a termelés folyamatossága.”

            – Egy lófaszt szüntetünk be! – kiabálta a mellén átvetett hevederes férfi, és géppisztolyát a magasba lendítette.

            – Ruszkik haza! – kiabálta az egyik srác, és a többiek kórusban rázendítették: – Ruszkik haza! Ruszkik haza! – Zengett a szoba, és végig az iskola folyosója, ahogy kirohantak a beszédek végén vissza a földszintre.

            Dávid még jó ideig egy pár sráccal beszélgetett, aztán mikor kinézett az egyik Práter utca felé néző ablakon és látta, hogy már teljesen bealkonyodott, úgy döntött, hogy hazamegy. Odament a Róka nevű férfihez és ezt meg is mondta neki.

            – Azt hiszed, hogy nekiindulhatsz most? – kérdezte tőle a férfi. – Mindjárt hat óra, kezdődik a kijárási tilalom, te meg a világ végére akarsz menni? Még egy lovas kocsit sem kapsz, amivel onnan bevergődtél ide.

            Dávid maradt éjszakára. Az egyik tanterem padjára feküdt le, de előtte az ügyeletes konyhalány, a vele egyidős Manci megengedte neki, hogy a hosszúkás alakú konyhai mosogató helyiség végében álló két zuhanyozó egyikét használja és lefürödjön, de úgy, hogy a többiek ne lássák. A korához képest telt mellű Mancinak talán tetszett Dávid, ezért engedte meg, mert ott csak a konyhások zuhanyozhattak.

            Fehér, olajfestékkel bekent, nagy tojásra emlékeztető tartály függött Dávid feje fölött, miközben gyorsan lemosta magát, és arra gondolt, megkérdezi a Kalapostól vagy a Rókától, mi a fene az a tartály, mert otthon nem volt fürdőszobájuk, lavórban mosakodott a konyhában mindenki, és hogy nem abból a nagy, fehér tojásból jön a víz az biztos. De elfelejtette, mert közben az ajtó előtt őrködő Manci többször is beszólt neki, mit csinálna, ha most ő is beugrana hozzá a zuhany alá? – Tudnál te valamit is csinálni velem? – kérdezte a végén. – Gyere be! Vetkőzz le és gyere! – kiabált vissza Dávid, aki már túl volt a szeretkezés első csodálkozásán.

            A lány persze nem ment be hozzá, mert igaz, hogy a konyhát, mosogatót a többiek elkerülték, de valaki talán véletlenül paprikáskrumpli maradékot vagy kenyeret keresve mégis benyithatna.

            Dávid, ahogy a mellette alvók is, a földszinti egyik tanterem padjában riadt föl az éjszakai ágyúdörgésre. A folyosóra rohantak. A felnőttek pontosan bemérték, hogy a Corvin köz és a József körút felől jöhet az iszonyú tűzharc. Tankok ágyúinak döndülése, gépfegyverek kelepelése, géppuskák fel-felcsattanó sorozatai szűrődtek be a tantermekbe, olykor az iskola falai is megremegtek.

            Sokan az utcai ablakokhoz rohantak, mintha csak moziba mentek volna. Voltak, akik az épület Kisfaludy utcai végében, majdnem a Corvin közzel szembeni pincébe vezető vasajtó fölötti ablakokon nézdegéltek kifelé, a Corvin mozi hátsó oldalánál, a játszótér és a kézi pumpás benzinkút sötét tömbje felé, mások pedig az első emeleti folyosóról, a Práter meg a Kisfaludy utcák sarki egyemeletes, és földszintes házai fölött, a József körút irányába leselkedtek. Mindannyian a sötét, csillagtalan ég alatt lövedékek százainak villódzását figyelték, mintha szentjánosbogarak röpködtek volna a házak teteje fölött.

            – A kurva ruszkik megint támadnak – mondta Kalapos. – Kimegyünk? – kérdezte tőle Róka. – Várjunk egy kicsit, meglátjuk, meddig tart és mit csinálnak a corvinisták – válaszolta a birgerli csízmás Kalapos. Aztán valóban, talán egy félóra múlva elcsendesedett a tűzharc.

            Dávid és a többiek a tantermek padjaiban megpróbáltak visszaaludni.

 

2.

 

            Másnap, pénteken, 26-án – bár a dátumokat, órákat soha senki nem tartotta számon: volt ma, holnap, reggel, délelőtt, délután, este – már kora reggel, pár óra alvás után újra a Kalaposnak és Rókának kellett riasztania őket. Távoli lánctalpak csörrenését lehetett hallani. Egyre közeledő zaj volt. Most is a József körút irányából érkezett, de távolabbról, a Práter utca vége felől is hasonló szűrődött befelé az ablakokon.

            Alig világosodott meg a borús, esős, hét-nyolc fokos meleget lehűtő szeles reggel, amikor egyre erősebben csörrent a tankok közeledő zörgése. Mintha csak egy távoli, otromba, nagy szörny hörögve, fújtatva, hatalmas láncokat rázva, óriási léptekkel, földet remegtetve a Boráros tér irányából a Corvin köz felé jönne, egy másik pedig a Práter utca végéről az iskola felé.

            A szovjet páncélosok nyilván ezen a péntek kora reggelen a Corvin köz támadására a Boráros térről, a másik útvonalon talán a Népligetből, talán az Orczy tér és a Kőbányai út felől akartak rohamozni, és így keveredtek a Práter utcába.

            Az egyik távoli, tompa moraj és lánctalpak csörrenése az Üllői út felől hallatszott befelé az ablakokon át, a harapófogó támadás másik szára a Práter utca vége felől.

            A zörgés, morajlás, motorpöfögés egyre jobban fölerősödött.

            Az iskola földszinti folyosója hirtelen megtelt kabátjukat, pulóverüket, ballonjukat, sípcsontig érő szövet lódenjüket magukra kapkodó, hosszú csövű „dióverőket”, dobtáras géppisztolyokat, gránátokat és karabélyokat szorongató fiúkkal, sapkás, kendős lányokkal. Olyanokkal, akik közül soha senki nem mondta a nevét a másiknak, csak hirtelen egymásra ragasztott beceneveken szólongatták egymást, és ebben a szédült kavarodásban, harci izgatottságban, olykor pisilős félelemben, a másik arcát sem igen jegyezte meg senki. Egyik órában kerekarcú fiú volt valaki mellett, aztán egy bodorodó hajú lány, máskor egy svájcisapkás sovány, ovális kölyökfej, olykor kalapos vagy sísapkás férfi, esetleg dús, göndör hajú, borostás arcú, megint máskor egy kissé kopaszodó, bajuszos. Arcok, ruhák, sapkák, szoknyák, mackónadrágok, kabátok. És mindenkinél valami fegyver: kézigránátok, géppisztolyok, puskák. Óráról órára más arc, más ruha, más fegyver. Senki nem jegyezte meg a másikat. Nem tudta csak a becenevét, mégis teljesen összetartoztak, mintha már évtized óta egy udvarban játszottak volna nap, mint nap. Most forradalmat játszottak. Ismeretlenül tartoztak össze. Éppen ezért évtizedek múlva nagyon is emlékezik majdnem mindenki: egy-egy arcra, kabátra, ruhára, szoknyára, pulóverre, kalapra, sapkára, egy-egy géppisztolyt vagy negyvennyolcas mintájú kispuskát tartó kézre, benzines palackot elhajító mozdulatra, közös fal mellé lapulásra, hason kúszásra, süvítő golyószóró sorozatra, kattogó gépfegyverek lövedékeinek becsapódására.

            Az emberi emlékezet már csak ilyen. Hézagos. A lelkekben megragadt fontos marad csak meg.

            Dávid tudta, nem képes használni a negyvennyolcas mintájú puskáját, ezért az osztályteremben, ahol a többiekkel aludt, az öntöttvas kályha melletti üres, szenes deszkaládából kiszedte a még tegnap este látott jó néhány Bambis üveget, és lement velük a pincébe. Az egyik benzines kannából sorra teletöltötte őket, majd visszacsukta a csatos kupakjaikat. Ezeket a mini Molotov-koktélokat tartva az ölében állt be a folyosón gyülekezők közé.

            – A Jóisten áldjon meg, csak nem fel akarsz robbanni?! Hagyd a fenébe azokat! – dörrent rá egy magas, sovány, kalauzruhás férfi, akit eddig még nem látott. – Inkább hozd a puskádat!

            Ekkor az utcáról beviharzott egy svájcisapkás kölyök, és közölte, hogy a Falábu Jancsi idehúzatott velük egy golyószórót. „Átküldte velünk a gramofont” – mondta a kölyök. A velük alatt azt a katonaruhás, csízmás férfit értette, aki ha nem is futva, de sietve jött fel a kölyök után a folyosóra.

            – Elkezdődött a tánc – mondta az egész folyosói csapatnak, ahol már Róka, Kalapos is a többiek között állt. – A golyószórót majd én kezelem – tette hozzá a katonaruhás.

            – Rendben – válaszolta Kalapos.

            – Van lőszeretek? – kérdezte a katonaruhás.

            – Van néhány 100-as és 300-as rakaszunk, meg egy ósdi, kerekes, vízhűtéses Maximkánk is – magyarázta a Kalapos.

            – Azt a géppuskát már három éve kivonták a forgalomból, de mindegyikhez 7.62-es lövedék kell szerencsére. A mi gramofonunknál 300 után cserélni kell majd a csövet, mert átforrósodik. Van pótlás is.

            – Kétszázat a Maxim is lő percenként, bár az egyik kereke lötyög – mondta Róka, aztán gyorsan hozzátette: – Mindannyian kifelé az utcára! Egyik oldalon én, a másikon Kalapos vezet benneteket! Gyorsan hozzátok a lőszeres ládákat!

            Nagy szaladgálás kezdődött a folyosó és a tantermek között, az első emeletről, ahol a parancsnokoló felnőttek voltak, lefelé a földszintre és vissza. Ajtók csapódtak, némelyek lőszeres rakaszokat húztak-vontak, mások dióverőiket és orosz karabélyaikat töltögették, dobtáras davajgitárjaikat akasztották a nyakukba, nyeles, magyar vécsei kézigránátjaikat igazgatták a derekukra tekert szíjukon vagy vastag spárgájukon, tojás és kukoricacső gránátokat meg Molotov-koktélokat dugdostak a kabátjuk, zakójuk zsebébe, amikor egyre erősebben hallatszott kintről a lánctalpcsörgés.

            A Corvin köz felől jött.

            Egyszerre iszonyú fegyverropogás kezdődött, tankok ágyúinak hatalmas dörrenése, folytonos géppuska sorozatok zaja, az állandó lánctalp csörrenés szaggatott puskalövésekkel és dobtáras géppisztolyok éles kattogásával keveredett.

            Egy-egy robbanás is megrázta az iskola épületét, pedig csupán a Corvin közben, csövével a Nagykörút és szembeni Valéria kávéház irányába állított 76-os löveg dörrent, amint éppen rálőtt valamelyik Boráros térről közeledő orosz tankra. Később derült ki, ahogy hozták a hírt az iskolába, hogy sikerült a lánctalpakról leugrasztani az egyik lövéssel a kerekeket, ott pörgött a Nagykörút közepén, aztán a ráhajított benzines palacktól és újabb lövéstől kigyulladt. De az iskolába behallatszó állandó lánctalp csörgést meg-megszakító löveg dörrenése, majdnem mindig egy-egy szovjet páncélost talált el, napokig ott meredeztek kiégett roncsként a leszakított villamosvezetékek alatt a szétlőtt Valéria kávéház betört ablakaival, és a sarkánál tetőtől földig leomlott Kilián laktanyával szemben.

            Az iskola földszinti folyosóján csoportokba verődtek.

            – Azokkal a dióverőkkel nem sokra mentek – mondta a katonaruhás és a csízmái orrát egymáshoz ütögette, mintha koszt akarna leverni róluk –, öt vacak peremes töltény az egész, de azért, ha kiugrálnak a tankokból, leszedhetitek őket. A golyószórómhoz kell egy segítség, valakinek majd etetni kell. Mellém hasal és adja a hevedert.

            – Te, Létra, – szólt oda Dávidnak Kalapos – úgysem tudod a puskád használni, majd te etetsz. – Én? – kérdezett vissza csodálkozva Dávid. – Te hát! Létra! Majd úgy hívunk ezentúl, elég magas vagy. És gyerünk, gyerünk! Kifelé!

            Aztán kitódultak egymás után óvatosan az utcára, és a fal mellé lapulva mentek előre. Elkezdődött Dávid tűzkeresztsége, ahogy a katonaruhást követte a „Polgári leányosztályok” feliratú 15-ös kapualjhoz, ahol az iskolafal kiugrása elé felállították a golyószórót. De ez volt egyúttal a keresztelője is; ő lett a Létra.

            A szovjet, több mint harminctonnás T 34-es tankok a távolból, a Práter utca vége felől egymás után sorjázva, előre  meredő ágyúikkal, mint óriás, sziszegve támadó dinoszaurusz gúnárok, nyikorgó, csikorgó lánctalp csörtetéssel közeledtek. Az elégett benzin kékesbarna füstje burkolta be őket a borús, szűrt, októbervégi korareggeli fényben. Mögöttük olykor-olykor a tankok közötti résekben sötétzöld páncélautókat lehetett látni, lőszeres gépkocsikat, teherautókat. Velük szemben pedig ott voltak ők, a negyvennyolcas mintájú kispuskákkal, davajgitárokkal, karabélyokkal, géppuskákkal, géppisztolyokkal és az előkészített Molotov-koktélokkal.

            Remegett az iskola előtt a föld, ahol Dávid és a katonaruhás fölállították a derékszögben megtörő fal bemélyedése előtt, hogy szükség esetén oda húzódjanak vissza, V-alakú állványára a 7.62-es golyószórót.

            A többiek a házak falainak tövébe húzódva, szinte guggolva lépegettek előre. A Futó utca sarkán, a két kiégett orosz tank közül az egyiktől, amelyik keresztben állt, nem mindig lehetett pontosan látni a távolba, de jól lehetett hallani, amint mögötte egy-egy páncélos gépfegyverének sorozata fel-felcsattan, és nyomában kilyuggatott házfalak malterdarabjai röpködnek a levegőben, fehér por szállong, elkeveredve a hangosan dübörgő motorok szürkésfekete füstcsíkjaival. Gyorsan ismétlődött a cél nélkül lövöldöző páncélosok gépfegyvereinek kelepelése. A lövegek dörgése, a becsapódások robbanása, a géppuskák ropogása iszonyú hangzavart csinált.

            Egyszer csak az elől haladó szovjet vezértank elérte a Leonardo da Vinci utcát, ágyúcsövét lejjebb eresztette és hatalmas dörrenéssel belelőtt a két utcával előtte álló, kiégett, saját hadseregbeli tankjába, meg páncélautójába, amelyik szinte kettévált. Utána a 30 km-es sebességét gyorsítva, pár perc múlva elérte a roncsokat, ágyúcsövét feljebb emelte, nekiment, mint egy buldózer, félretolta őket. Aztán lassított, és a reggeli fényben csillogva himbálódzó roppant nagy csövét lassan lejjebb engedve, újabb hatalmas dörrenéssel belelőtt a Vajdahunyad és Práter utca sarki, nem működő húsboltba, szemben egy háború előtti, régi redőnnyel lehúzott, bezárt közérttel. A húsboltból a kirakat összetört üvegdarabjai, maltertöredékek, téglák és spárgás végű szalonnatáblák, turista szalámik, szerteszóródó tepertő darabok röpködtek a Práter utcai kockaköves úttestre, járdára, közvetlenül a fal mellett settenkedő fiatalok elé. Aznap délután a harc elcsendesülésével a húsüzletből lábosokkal vitték a tepertőt az iskolába, le a konyhára, onnan osztogatták marékszámra a srácoknak.

            Hirtelen, egy teljesen álomszerű jelenetet látott Dávid.

            Az egyik fekete svájcisapkás fiú, háromnegyedes, tejeskávé színű velúrkabátja belső zsebeiből előrántott néhány kukoricacső gránátot, a derékszíjáról lekapott egy nyeles, vécsei gránátot, mindegyiket gyorsan kibiztosította és kiszaladt az úttestre, hogy a tank lánctalpai közé gurítsa őket, aztán visszarohant és behúzódott egy kapualjba. A gránátok óriásit robbantak, a láncról leugrottak a kerekek, a tank eleje kicsit megemelkedett, aztán megfeneklett, és önmaga tengelye körül kezdett pörögni.

            Ekkor a fiú egy Molotov-koktélt varázsolt elő a kabátja külső zsebéből, meggyújtotta az üvegből kilógó rongydarabot és a megrekedt, forgolódó tank alá dobta. A szétfolyó benzin azonnal lángra lobbant, a tank is füstölögve égni kezdett.

            Mindez elképesztő gyorsasággal zajlott le, úgy, hogy még a többiek, akik az utcán figyelték a srácot, azoknak is álomszerű volt a hirtelen futkározás, tank kigyulladás.

            Pár perc elteltével fölcsapódott a magas torony teteje és kiugrott az egyik katona, össze-vissza kezdett szaladgálni az úttesten, követte őt egy másik is, ekkor Dávid mellett a katonaruhás megmarkolta a golyószórót – közben odaszólt Dávidnak: Létra! Etetés! – és vízszintes irányba mozgatva a lyukacsos csövet, iszonyú hangos kattogással lőtte a két szaladgáló oroszt. Dávid ijedten tartotta a vászon hevedert, ami futott csak a sínben egyre gyorsabban, ahogy elnyelte a golyószóró.

            A többi szovjet páncélosban ülők úgy meglepődtek, hogy azonnal hátramenetbe kapcsoltak, de pergő gépfegyver tüzet nyitottak előre az utcára, és fölfelé a házakra. Süvítés, csattanás! Süvítés, csattanás! Körben a házfalakon, a fejük fölött.

            Mintha az egész utca csak egy nagy céltábla lett volna, szakadatlanul kattogó kelepeléssel ropogtak, zúgtak, süvítettek, röpködtek a golyók, vakolat és tégladarabok hullottak föntről a járdára, Dávidék mellett is el-elvijjogott valamelyik tank gépfegyverének lövedéke: ratatatata, ratatatata, és imitt-amott, a házfalakba épített vasgerendákról pattantak vissza: ping-ping.

            A másik oldalon a rossz kerekű Maximkát Róka irányította, körülötte a kalauzruhás és a többi fiú.

            Az iskola oldalán, a „Polgári leányosztályok” feliratot elválasztó két és egy kapus városcímeres bejárat előtt hasalva Dávid csak fogta a 250 darabos vászon hevedert, etette a golyószórót, amit rövid megállásokkal újra és újra elindított a katonaruhás, amikor meglátta, hogy a megrekedt, égő tankból, a kigyulladt páncélautóból és teherautóból másznak kifelé az orosz katonák, de a másodpercek töredéke alatt mindegyik a Práter utca szürke kockaköveire zuhant.

            Az utána jövő T 34-esek változatlanul össze-vissza lövöldöztek nehezen irányítható gépfegyvereikkel a magas, zárt tornyokból, mert nem csak Dávid és a katonaruhás nehézgéppuskájából peregtek a lövedékek, de a túloldalon is dolgozott Róka a cső tetejére erősített víztartályos, hátul célzóréses Maximkával, és a házak falai mellé húzódók is igencsak zenéltek dobtáras gitárjaikon. Egy Degtyarev, tányéros golyószóró is szórta az áldást, és sok dióverőből fütyültek a golyók a kiugráló ruszkik felé.

            A fülsiketítő fegyverropogásban, fentről a géppuska lövedékek ütötte lyukakból aláhulló malterporban és vakolatdarabokban, a visító, fütyülő lövedékek zajában Dávid nem félt, de a gyomra furcsán összehúzódott. Mintha fekvés közben valaki alányúlt volna, jó szorosan megmarkolva a gyomránál. Eszébe jutott az innen alig egy kilométerre álló házuk pincéje, ahol tizenkét évvel korábban ugyanígy hasalva feküdt, csak akkor egy földre rakott matracon, és anyja állandó köhögését hallgatta a fegyverek ropogása helyett. Arra is emlékezett, amikor paradicsomlevest főztek a pince sarkába állított dobkályhán és a kecskelábú faasztalra tálaltak nekik, gyerekeknek, aztán hirtelen kintről egy fejlövéses katonát hoztak be, gyorsan leszedték a tányérokat, ráfektették a katonát az asztalra, fejéből vékony piros csíkban szivárgott a vér, és a piros vércsíkot hiába mosták le még akkor is halványan ott maradt, mikor visszatették a tányérokat a vérszínű paradicsomlevessel, hogy folytassák ők, gyerekek, az evést.

            A fejéből véres csíkkal szivárgó, meghalt katona, és a paradicsomleves, meg anyja fel-felszakadó tüdőgyulladásos köhögése jut most eszébe, amint fekszik a járdán, és nem fél, de úgy érzi teljesen egyedül maradt. A keze ugyan mozgott a mellette fekvő katonaruhás felé, tolta a hevedert, de lélekben szinte körülvette magát egy láthatatlan burokkal. Mint egy csiga, amelyik megijedve visszahúzódik a házába. Szorosra, áthatolhatatlanra zárta az auráját, bár akkor még azt sem tudta, mi az. Valami láthatatlan burkot vont maga köré. Mintha visszabújt volna az anyaölbe, mintha oda menekült volna vissza a körülötte csapkodó, zúgó, süvítő fegyvergolyók elől. A szívverése fölgyorsult, de nagy erővel összpontosított arra, hogy ő most egyedül fekszik itt, és semmi baja nem történhet. Csak fekszik, és alig hall valamit, csönd van, mélységes csönd, és ő egyedül fekszik a járdán hasalva. Mintha Andrej herceg lenne Tolsztoj Háború és béké-jéből, amit nem régen olvasott, aki egy felrobbanó gránát szilánkjától sebesült meg a borogyinói csatában egy bokor tövénél fekve, éppen a hasán, ahol most neki is úgy szorít valami, és ahogy most ő is fekszik a házfal tövében. Persze arra most itt nem emlékezik, mit is írt az orosz Tolsztoj, mire is gondolt Andrej herceg; „Csakugyan itt a halál körülöttem? Én nem halhatok meg, én nem akarok meghalni, én szeretem az életet, a földet, a levegőt … . Abban a pillanatban robbanás hallatszott, majd szilánkok süvítése, mintha egy ablak tört volna be, aztán lőporfüst szaga érzett. Andrej herceg oldalt szökkent, fellendítette a karját, és mellre zuhant”, írta az orosz Tolsztoj, de ezt Dávid így szó szerint nem tudja magában fölidézni. – „És mi lesz odaát és mi volt itt?” – folytatja Tolsztoj. – „Vajon nem mindegy? Miért sajnálok megválni az élettől, Hiszen volt ebben az életben valami, amit nem értettem és nem értek.” Dávid csak Andrej herceg sebesülésének hangulatára emlékszik, de arra pontosan, ha a szavak nem is úgy jutnak eszébe, ahogy az előtte dübörgő, lövöldöző, gyilkolászók nemzetségéhez tartozó orosz Tolsztoj írta.

            Amint lassan mentek hátrafelé a T 34-esek, valamelyik kapualjból hirtelen kirohant egy matlaszé pongyolás nő, sikoltozva szaladt az egyik svájcisapkás, zakós fiú felé: – Azonnal gyere haza! Azonnal … – futás közben néhány gombja leszakadt, a kívül selymes anyag belül bolyhos oldala kivillant a sötétkék melegítőnadrágja fölött, és a mondatot nem tudta befejezni, eltalálta néhány golyó, mellkasából és combjából szinte fröccsent a vér, amikor összeesett.

            Senki nem szaladt oda hozzá, miután a hátráló orosz páncélosok elérték a Futó utcát és ott, a már szétroncsolt, kiégett saját tankjuk előtt befordultak a Nap utca irányába, hogy majd a Baross utcán át közelítsék meg a József körúton dübörgő társaikat.

            Az asszony a ruha miatt talán összetévesztette az egyik fiút a saját gyerekével, és ezért feküdt most lelógó karokkal a járda szélén, miközben az úttest kockakövei között vékony, piros csíkban folydogált a vére.

 

Részlet a szerző „Őszi robbanás” (Danse Macabre, 1956) címen megjelent kötetéből.