Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rádiós jegyzet - Kiket érdekel, ha elszegényedünk?

 

radio.jpg


 

 

Kiket érdekel, ha szegényedünk?

 

 

A közelmúltban tartottuk általános iskolai tanulmányaink befejezésének ötven éves évfordulóját. A pestszentlőrinci, közvetlenül a második világháború után iskolát kezdő, egykori 14 éves gyerekek 34-es osztálylétszámának több mint az egyharmada, 12-an már halottak voltak. Pedig csupán 65-65 évesek lettünk. De kik is a halottak? Elsősorban a szegénysorsúak. Azok, akik egyedül éltek a mamájukkal a Don kanyarban elesett apa nélkül egy alig befejezett szoba-konyhás házban, amikor is ruhára, élelemre nemigen jutott pénz, a mama pedig állandó tüdőgyulladással kínlódott vagy az a fiú, kinek cipőt az osztálytársai adtak, a másiknak télikabátot, a harmadiknak tízóraira legalább zsíroskenyeret, mert otthon nem reggelizett és a vacsora is, mint majdnem minden nap, főtt krumpli volt, vasárnap legfeljebb valamilyen zöldségleves és főzelék.

       Szóval többnyire a szegény gyermekkort megéltek haltak korán.

       Részben talán a rossz táplálkozás, részben a külvárosi, féllumpen felnőtt életkor miatt, amikor is a szegénységből adódó hátrányos életmódot nem tudták kompenzálni; veszekedős házasságok, olykor alkoholizmus lett a következmény, korai infarktusokkal.

       A szegények bizony olykor korán halnak.

       Sajnos tudjuk, a magyar társadalom pusztulások és pusztítások sorozata, melyben néha egyetlen állandó volt: a visszatérő szegénység. Sokszor és sok ember létminimumon való vergődése. És ez ma sincs másképp. Az emberek azért többnyire rosszkedvűek. Rosszabb a közérzetünk, mint a legtöbb fekete-afrikai ország lakóinak, pedig nekik – finoman szólva – az elégtelen táplálkozási gondok miatt talán nagyobb okuk lenne az elkeseredésre. Csakhogy ez egy másik kultúra, másik világ, más szokásjogokkal, történelmi háttérrel. A miénk, Európa lenne. Közép-Európa. bár egy nyolcvan éve gazdaságilag, kereskedelmileg, kultúrálisan szétszakított Kárpát-medence közepére zsugorított nép életlehetőségeivel. A több mint félévszázada szétzilált magyarországi, emberi értékrend, és a másfél évtizede köztudottan becstelenül megnövekedett vagyoni különbségek körülményeivel súlyosbítva. Mindezek elég indokot adnak arra, hogy a többség ma is egy túlélési életstratégiában próbáljon létezni és gondolkodni, épp úgy, mint a Kádár-rendszerben. Hogyan legyen valaki a hétköznapokban vidám, vagy legalább elfogadható kedélyállapotú, mikor folyvást a bizonytalan jövőt látja maga előtt? Mikor a rendszerfordulás után, a torz, reánk kényszerített kapitalizmus-féleségben egészen mást kapott a mindennapi életében, mint amire számított. Nem a nemzeti össztermék növekedése, nem a különböző, számzsonglőrködéssel kimutatott, trükkös statisztikai táblázatok szerint emelkedő reáljövedelem vagy a szárnyaló tőzsde, és a működő tőke nagyarányú behozatala érdekli az embereket, hanem, hogy miként emelkedett (egy év alatt már 40 %-kal) a gáz ára és ezáltal számos, a mindennapi élethez elengedhetetlenül szükséges élelmiszer vagy egyéb termék költsége szökkent föl abba a magasságba, ahol már több millióan nem képesek megvásárolni. És azt se felejtsük, hogy frissen diplomázott huszonévesek nem találnak munkahelyet, a közel félmilliónyi munkanélküli apák-anyák táborát gyarapítva. Így hát az úgynevezett kisember számára olybá tűnik, az Európai Unióból csak az árakat vezették be, fokozva ezzel azt az érzést, hogy csupán gyarmatként élhet Európa közepén. Mitől legyen hát jókedvük az egyre szegényedőknek? akik talán a háború utáni elszegényítetteknek a most szegényedő leszármazottai. Vagy csupán egy ismétlődő szegénység áldozatai? A legalább másfél millió létminimum alatt élő és közel két millió létminimum határán tengődő? Az ország népességének egyharmada.

Az elszegényedés pedig köztudottan mentálisan, értelmileg is hat és lelkileg is rombol. Valamely becsapott nemzet, egy ország lakossága egyre inkább vegetáló túlélésre gondoló néppé válik. Vajon mindez hová vezethet? Gondolnak erre az ország lakosságának arányában hét százaléknyi milliomosok és egy százaléknyi milliárdosok? S főként a pártharcaikkal elfoglalt vezető politikusok? Vagy az egyéni karrierekkel, gazdasági, politikai, társadalmi funkciókat betöltő, egymást segítő bandákba verődöttek?

       Meddig nem érdekli őket a magyar szegényedő réteg növekedése?

A mi időnk, 2005. november 20. (rádiós jegyzet)