Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rotfischer a halál jegyében

 
 
1.
 
Az Úr ezerkilencszázötvenegyedik évének szeptember ötödiki péntek kora délutánján egyre hangosabban hallatszott be a Szent Lőrinc napi búcsú zaja a Vörös Hadsereg útjára változtatott Üllői útról a Fröhlich pékség melletti Zsédely gabonakereskedő üzletének udvarába. Egy kis, lapos, kátránypapírral borított tetejű műhelyben Rotfischer lakatos éppen egy veranda ajtó zárát szerelte össze, amibe beletörött a kulcs. Időnként abbahagyta, és az utca felé figyelt, meg azon is túl, az egykori Adriából Brigád névre változtatott mozi melletti kopott fűcsomókkal, tarackokkal tarkított, homokos tér felé, ahonnan a hangszórókból sugárzó zene beszűrődött a műhelyébe.
            Amint az utolsó csavart is meghúzta a záron, levetette sötétkék, olajfoltos köpenyét, átizzadt atlétatrikóját, derékig lemosakodott egy bádoglavórban, aztán fölvett egy Fékon gyártmányú kockás szövetinget, szürke, kopott, halszálkás, háború előtt vásárolt zakóját, és fejébe nyomta a fekete pévécé bevonattól csillogó műbőr szkáj kalapját, aztán kilépett a műhelyből és nem csak bezárta az ajtót, de egy pántot ráhajtva, még egy ormótlan, nagy lakatot is rákkattintott. A kulcsot zsebre vágta.
            Rotfischer, már a második világháború előtt is korzónak használt – Szarvas csárdától a Baross utcáig terjedő – Üllői úti szakaszon indult el. Korzózni. Hetenként egyszer-kétszer. Néha kicsit kitágította a korzót a Madarász utcai „Fészek”-től a Baross utcán túl, a volt Bernolák „Magyarország Védasszonya” patika meg a régi Libál optikuson túl, az akkor éppen Szófia névre keresztelt egykori Nagy vendéglőig, amiből aztán Aranykalász lett.
            Mikor a Zsédely fűszeres udvarán átmenve kiért a Vörös Hadsereg, azaz Üllői útra, Pest felé fordulva, a Vasvári Pál utca sarkán, a volt Tar vendéglőbe ment. A kiszolgáló már kéretlenül tette elé a korsó sört rummal, és anélkül, hogy Rotfischer fizetés után egy szót is szólt volna, köszönésképpen mutatóujját a kalapja széléhez emelve intett egyet a levegőbe és kiment.
            Visszafelé indult a Petőfi utca irányába, elhaladva a Zsédely fűszeres melletti Móricz Géza üveges meg a nagyothalló Átol Dénes címfestő, és a télen-nyáron mindig nyitott ajtóval dolgozó Morhart gumivulkanizáló műhelye előtt, ahonnan gyakran erős, égett gumiszag illata áradt kifelé, és ahova a környékbeli srácok vitték a földes utcákon heverő, jancsiszögektől és lehullott akácfatüskéktől kilyukadt biciklikerekeik belsőit megjavíttatni, vagy ahogy a Morhart mondta: na, megint egy kis sallerozás!
            A Petőfi utca sarki, államosított Árendássy patikán túl, a volt Baumeister vendéglő, hosszú, földszintes épületét elhagyva a hajdan Szarvas csárda nevet viselő, most italbolt néhány lépcsőjén ment be a kocsmába. „Szabadság!”, köszönt az ott álldogálóknak, mire az egyik svájcisapkás rögtön rávágta: – Csak nem gyapotszedésből jössz, Rotfischer, hogy így köszönsz? Mert most van ám itt nálunk a gyapotszedés ideje, mondta a rádió. – Nem így kell köszönni? Azt mégsem mondhatom, hogy Salom! – válaszolta a lakatos. – Hát azt nem is – ingatta fejét a svájcisapkás –, mert a te Batthyány utcai zsinagógád … – Ne személyeskedjünk, elvtársaim – kurjantott a pult mögül a kiszolgáló. – Mi lesz? – nézett Rotfischerre. – Mi lenne, Ferikém, somlói juhfarkot, a nászéjszakák borát, vagy badacsonyi bakatort nem tudsz adni, igaz? – Ne hülyéskedj mán Rotfischer, mi kell? – Két nagyfröccs indításnak, hogy ne kelljen annyit jártatni a számat.
            Mikor megkapta a két fröccsét, az egyiket úgy öntötte le, hogy szinte csak a végén nyelt. – Na, ma aztán sokat melózhattál, jó a huzatod – mondta egy másik, magasabb, svájcisapkás. – Búcsú van, nem hallod? – intett Rotfischer az utca felé, ahonnan még erősebben, mint az ő műhelyébe behallatszottak a Brigád mozi melletti térről a kis- és nagy láncos körhinták, céllövöldék, és csikorogva átforduló, fából készült, vasrudakra erősített hajóhinták, meg a különböző, mézeskalácsot, Dianás cukorkákat, madár alakú nyalókákat áruló bódék tölcséres hangszóróinak zengedező, mozgalmi indulói, összekeveredve „A haja szőke volt, mint színarany kalász …” és a „Te vagy a holdfény az éjszakában” meg egyéb slágerekkel. Aztán hirtelen közéjük vegyült egy repülőgép erőteljes zúgása, amint alacsonyan elszállt fölöttük. Még a Szarvas csárdában beszélgetők között is hallani lehetett.
– Tavaly májusban avatták a háború utáni repteret. Most valami MASZOVLET légitársaság lett a neve. Közös szovjet-magyar – mondta a negyedik csemegebor fröccse után Rotfischer. – Tavalyelőtt meg a strandot avatták, azért is kapta a Május 1 nevet. Itt úgy látszik minden májusban történik – tette hozzá, és kért még egy fröccsöt. – Már húsz éve akartak itt strandot, még az önálló városodás előtt, a harmincas években, de hogy miért pont a Szemere Lövőházat találták ki most öltözőnek, bádogszekrényekkel és hosszú-hosszú sorban fogasokkal? … – szólt oda Rotfischernek az egyik városházi agglegény tisztviselő, aki késő délutánonként szintén itt kötött ki a Szarvas csárdában. – Persze a gyönyörű, nyerstéglás, favázas Lövőház épület bejárata feletti feliratot, a „Caput Gloria Virtus”-t, azt csak megtartották, nem merték leverni. – Az meg mi a franc? Az a kapus glória? – kérdezte az alacsonyabb svájcisapkás. – „Legfőbb dicsőség a vitézség”, azt jelenti – válaszolta az erősen kopaszodó tisztviselő –, és a régi elegánsan öltözött urak helyett, akik bricseszt, térdnadrágot, zöld meg barna színű, vaddisznósörtés kalapokat viseltek, most izzadt atlétatrikós klottgatyás, és tornacipős kölykök akasztgatják fogasokra a holmijaikat, és olyan büdös, ápolatlan, izzadságszagú az a … – Csak nem az urakat akarod vissza? – dörrent rá a magasabb svájcisapkás. A városházi, akkor már tizennyolcadik kerületi tanácsi tisztviselő agglegény nem válaszolt neki. Kért a pult mögött álló kiszolgálótól még egy Hubertust, meg egy narancssárga, csatos üvegű Bambit. – Atyaisten! Neked is van egy gyomrod – mondta Rotfischer. – Aztán nem leszel rosszul ettől? – Én nem, de te már az ötödik fröccsnél tartasz. – Mert nem is iszom ilyen kulimászokat, hogy idő előtt meghaljak. Amúgy – folytatta, és ránézett a magasabb svájcisapkásra, mintha csakis neki mondaná – volt abban a Lövőházban már munkásünnep, tizenkilencben, a dicsőséges Tanácsköztársaság idején, később pedig istentisztelet, és sörcsarnok is. De a Lövölde volt az igazi – ezt már a többiek felé fordulva mondta –. Még egy bajnok lövőnk is volt a stockholmi olimpián 1912-ben. Biztos azért,mert itt jó az ájer, itt fönt a Szarvas csárdánál. A jó célzáshoz, jól kell teleszívni a tüdőt friss levegővel, az meg volt itt a Szemere Lövöldénél. Mi itt a tengerszint fölött 140 méteren isszuk a fröccsünket, a kispesti sorompónál még csak 110 méter van. Harminc méterrel magasabban vagyunk, mint a kispestiek, de nem a Gellértheggyel egy magasságban, ahogy ezt egyesek hiszik, mert az bizony 235 méter. Csak hát ha valaki fölsétál esténként a Gloriett-hez, láthatja a Jánoshegyi kilátó kivilágított vörös csillagát. Azért gondolja, hogy mi a Gellértheggyel … – Ne gajdolj mán olyan sokat! – szólt neki a pult mögül a kiszolgáló. – Azt hiszed a Batthyány-i utcai zsinagógádban vagy, mint a háború előtt, fejeden az a kerek … –Kapedli! – szólt rá dühösen Rotfischer –, de te ne szájalj velem, érted?! – Megint behallatszott egy alacsonyan szálló repülőgép zaja, miközben a mozi melletti búcsú felől az egyik hangszóró rázendített az Eisemann Mihály féle „Lesz maga juszt is az enyém …” kezdetű dalocskára, valamelyik másikból pedig a „Sződd a selymet elvtárs/Selyemből lobogót …” mozgalmi induló kísérte a távolodó repülő zúgását. – Aztán tudjátok-e, hogy ezen a híres Ferihegyi reptéren, ami most a MASZOVLET-é, de a háború előtt is reptér volt, szóval ott, ahonnan ide a fejünk fölé szálldogálnak ezek a röpcsik, ott ütköztek meg Dózsa György parasztjai a nemesi ágyúkkal meg nehézlovassággal? – kérdezte Rotfischer és nagyot kortyolt a fröccséből. – Ez meg mitől biztos? – faggatta az alacsonyabb svájcisapkás.
Ekkor lépett be, föltartott ökölbe szorított balkézzel és „Szabadság!” köszöntéssel Fischmann, a Petőfi utcai sánta, bottal járó körzeti megbízott, más néven tömbbizalmi, de senki észre sem vette, mert Rotfischer hangosan kurjongatott: – Hogy mitől biztos? Olyan igaz az, mint, hogy én, Rotfischer Antal, lakatos itt állok teljes élőnagyságban! – Ha ennyit iszik, hót lesz magából nemsokára – mondta Fischmann, Rotfischer hitsorsosa, bár akkor egyikük sem járt még a környékén sem a Batthyány utcai izraelita imaháznak.
A többiek ekkor vették észre Fischmannt és a magasabb svájcisapkás egy „Szabadság!” köszöntés félét vissza is mormogott neki. – Mit tud maga, Fischmannkám? – kérdezte kissé hetykén Rotfischer. – Azt, hogy, ha az alkoholizmusnak nincs határa, akkor maga, Rotfischer, kettős állampolgár. – És azt is tudja, hogy azért hívják a Ferihegyet Ferihegynek, amit persze mára elhordtak, mert valami Haraszthy Ferenc, szörényi báné volt réges-régen, amikor itt, a kocsma körül még hosszú szarvú szürkemarha csordák legeltek, és fekete, árvalányhajas pörge kalapos csordások … – Hagyjuk az ostoba, kapitalista múltat – szólt rá Fischmann –, azok amúgy sem lehettek a maga felmenői, Rotfischer. – Ma ez a MASZOVLET röpköd a marhák helyén – vágott vissza a lakatos, de a tömbbizalmi erőteljesen ráripakodott: - Csak ne maszovletezzen itt, mert aztán nagyon pórul jár. – Miért ne? – bátorodott meg Rotfischer – Mindig a kocsmában dőlnek el a nagy dolgok csak a mesügék nem tudják ezt –, és körbenézve hozzátette: – Igaz, fiaim? – A hosszabbik svájcisapkás erre rávágta: – A kocsmában meg a börtönben. – Ne mesügézzen maga nagyokos, ezt úgysem érti senki sem – szólt rá Fischmann –. Azt hiszi a Batthyány utcai zsinagógában van? Szerencsére most az sem működik, mert a vallás a nép ópiuma, ahogy Lenin elvtárs mondta.
– Mit parancsol, Fischmann elvtárs? – kérdezte a kiszolgáló. – Egy korsó sert – bökte oda a tömbbizalmi, és botjával az utca felé intett. – Magának, Rotfischer, ott a búcsúban lenne a helye, eleget ivott már . – Maga meg, Fischmannkám, jobb lenne, ha nem azt a Lenint idézgetné. Inkább az imaházunkba járhatna, és imádkozhatna a fájós, munkaszolgálatban elfagyott, sánta lába miatt. – Maga azért beszél ennyit, mert egyedül él. Aki egyedül él, sokat beszél. – Rotfischer mintha meg sem hallotta volna: – Az is lehet, ha Lenin helyett a Mózes könyveiből idézgetne, egyszer csak nem is sántítana.
A kiszolgáló a pult mögött áthajolva Fischmann elé tette a korsó sört, miután egy lapos, nyeles fadarabbal gondosan lelökte a bádogasztalra a felesleges hanzlit, ami a korsó tetején kitüremkedett: – Parancsoljon, Fischmann elvtárs.
– A Dózsa parasztjai ott a Ferihegynél egymással sem voltak jóba, pedig össze kellett volna fogniuk a bitang, burzsoá nemesek ellen! Csakhát a hatalommal szemben tehetetlen ember mindig azt baszogatja, akivel együtt nyomorog, mindig azzal veszekszik, azon tölti ki a tehetetlen mérgét, nem igaz Fischmann elvtárs? – hadarta Rotfischer.
A tömbbizalmi nem válaszolt. Nagyot kortyolt a söréből. Kis fehér bajusz maradt a szája fölött, az orra alatt, bal kezével – melyet ökölbe szorítva föllendített „Szabadság!”-ot köszönve –, letörölte a habot.
– Ezért veszítette el a csatát a Dózsa György is 1514-ben a Ferihegyen a jól összetartó nemesek ellen – folytatta Rotfischer –. Mások azt mondják, csak a parasztjai voltak ott, ő elment Szolnok felé egy másik sereggel, de akárhogyan is vót, ha a népség egymással veszekszik, és sokat ugrál az urai ellen, akkor előbb-utóbb kinyírják őket. Össze kell fogni, elvtársaim, igaz Fischmann elvtárs? – Igaz, csak ne okoskodjon itt a kocsmában annyit – válaszolta a tömbmegbízott. – Mi a fenét akartak azok ott a kardok meg a puskák ellen a Ferihegyen kaszával, kapával, cséphadaróval? Most nekünk sincs fegyverünk, de mégis lett közös magyar-szovjet MASZOVLET, közösen többre megyünk, mert a békeharc a legfontosabb. Mi győztes Dózsa Györgyök lettünk, nehogy mán tüzes vassal kínozzanak bennünket is, meg egyenek a húsunkból … – Na, most már eleget szónokoltál, Rotfischer – váltott hirtelen tegezésre Fiscmann. – Ideje indulnod hazafelé. – Én ma ugyan soha nem megyek haza anélkül, hogy a búcsúba ne lettem volna! Én nem leszek vesztes Dózsa a Ferihegyen! Pedig ezen a drága Szentlőrinc pusztán, no jó, legyen csak szent nélkül, a maga kedvéért, Fischmannkám, szóval jóval a Dózsa előtt még az igazságos Mátyás is itt pihente ki az uralkodás fáradalmait … Itt állt, ahogy én, Rotfischer Antal lakatos állok most itt, a vadászkastélya a Szarvas csárda helyén. Csak később az a nagyokos Dózsa ezt nem tudta … meg az emberei sem. Pedig ahol Mátyás van, ott az igazság! – kurjantott, de rögtön rászólt a pult mögötti kiszolgáló. – Ne Mátyásozzál mán, Tóni! – Akkor is éljen az igazságos Mátyás! Éljen Rákosi Mátyás elvtárs! És én igenis kimegyek a búcsúba! Ki én! Éljen a búcsú, meg a MASZOVLET!
– Na, most már indulj el, amíg szépen mondom – szólt rá fenyegetően Fischmann, de a lakatos odalépett hozzá: – Neked sem ártana, ha kipróbálnád tudsz-e célba lőni – szólt ő is tegeződve. – Mert a huszadik század második felének első évében, nekünk, katonaviselteknek az összes papírvirágot le kell tudni durrantani. … Mindegyikteknek ki kell próbálni a célba lövést, mert most békeharc van a gaz amerikai imperialisták ellen, és mi nem vagyunk Dózsa Györgyök. Ahol Mátyás van, ott az igazság! – kurjantotta még egyszer, aztán fizetett és kiment a kocsma ajtaján, majd apró jobbra-balra billenésekkel lelépkedett a lépcsőn és elindult a szomszédos, volt Herskovics fakereskedőből lett TÜKER bezárt faléces kapuja, meg a hajdani Schmelik drogéria, és a lejjebb még működő Grim cukrászda előtt a Gulner, azaz, Engels iskola irányába, hogy a Madarász és az Üllői, illetve Vörös Hadsereg útja sarkán, a nagyothalló Átol Dénes címfestő pingálta kisfecskéket ábrázoló bádogtábla alatt betérjen a „Fészek” étterembe.
Az egyik sarokasztaltól magához intette az ismerős Drinbe suszter, aki az államosított kicsiny, de a környékbeli kertes házakhoz képest hosszan elnyúló Benkő-szövőgyár néhány munkásával ült egy asztalnál. Amikor jött a pincér, mindenki egy korsó sört kért, Rotfischer meg egy kaszinó rumot rendelt magának. – Aztán ki megy a búcsúba? – kérdezte az asztal körül ülőktől –, mert én megyek mindjárt, az hétszentség! Mert ez a mi Szent Lőrincünk névnapi búcsúja. Ha a szentet most el is hagyjuk, de azért a Lőrinc marad. A Lőrinc mindig marad. Aztán most már a dinnyébe is belepisált. Kész. A dinnyének már vége. – Látom, jól korzóztál ma is – mondta neki a suszter. – Hol voltál? – Csak a Szarvasban. – Csak? – Csak. Korábban csuktam a műhelyt, mert a búcsú, az búcsú. – Neked, Tóni, sok búcsúd van minden évben. – Csak olykor korzózom, komám, az más. Búcsú csak egy van, ez olyan biztos, mint a halál.
Amikor a pincér kihozta a rendelést, Rotfischer egy „szalut!” és „egészségünkre!” után magába döntötte a rumot, csak a végén nyelt egyet. – Ha szent nem is lehet, de a Lőrinc az biztos, mint a halál – mondta még egyszer – biztos, mint a Jehova szeme, ami mindent lát. – Az Krisztusé – jegyezte meg az egyik melós. – Nekem, Rotfischer Antalnak Jehova, ahogy a Rákosi elvtársnak a Sztálin szeme. – Túl sokat korzóztál te már ma – mondta kissé figyelmeztetően a suszter. – Miért? Talán nekem mindig ott kell késő estig állnom a műhelyembe, mint egy szobornak? Álljak, mint a Steinmetz kapitány a reptérnél? Nekem nem szabad korzóznom? – Éppen ezzel a szabadsággal vigyázzon a nagy korzózásban, szakikám! – mondta egy sildes sapkás melós. – Akkéne meg egy kis eső. – Micsoda? – Hát maga mondta, hogy vigyázzak a szabadsággal –, fordult hozzá Rotfischer – én meg mondtam, hogy az úgy kell, mint az eső. – Aha – mondta hamiskás mosollyal a sildes sapkás. – Nagy duma Franci maga, Rotfischer, de jó lesz, ha vigyáz a szájára. – Aztán intett a fejével a többieknek, hogy jobb lesz, ha ők most gyorsan elmennek, amíg valami bajt nem hoz rájuk a spicces lakatos. Felálltak, fizettek, és kórusban kiáltva, „Na, Szabadság! Elvtársak!” kimentek az étteremből.
– Ez is egy jó népség – hajolt közelebb Rotfischer a suszter ismerőséhez –, félnek, ha hallanak valamit. Tele lesz a gatyájuk és vihetik a pucerájba. Még, hogy én is folyton álljak ott a műhelyben, mint a Steinmetz kapitány szobra … Az se ott halt meg a reptérnél, ahol most szoborba öntve lobogtatja a zászlót. Nem is ott, hanem – még közelebb hajolt a suszterhez – itt, szemben. Sosem volt az a reptérnél. Jött az Üllői úton, mint átállt partizán egy orosz katonai dzsippel, aztán itt, a közelben, majdnem szemben a Gulner iskolánál … – Engels … – szólt közbe Drinbe suszter. – Na, akkor még nem volt Engels, csak most. Ezeknek! … Szóval a Gulner előtt a németek kifeszítettek egy botló aknát, ez a hős meg belerohant és fölrobbant. A kerítés lábazata még a háború előtti, én csináltam múltkor néhány kitörött vasrúdját, csak tudom. – Aztán, ha az a lábazat még a régi, mit bizonyít? – kérdezte a suszter is halkan. – Azt, hogy látni rajta a robbanás csorbulásait. Na, persze, csak ha valaki jól megnézi, mint én, amikor a vasrúd pótlásokat csináltam. De nem néz itt senki semmit, és nem is tud semmit. Amikor az a Steinmetz fölrobbant itt az Üllői úton, na, akkor temették a Petőfi utcai katolikus templom kertjébe a sok halottat, akiket a ruszkik megöltek, pedig a Városház utcáig kitelepítettek mindenkit a nagy fölszabadításkor. ... Kölyök voltam, de láttam. A Duna pesti oldalának legmagasabb helyén épült ez a templom, a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, talán ott fekszik ma is a kertjében néhány halott még, de ezt is nekem, a zsidónak kell mondani, mi? … Ne mondj te már semmit, Tóni, az lesz a legjobb. – Humbug itt ez az egész, komám – folytatta Rotfischer. – Én tősgyökeres szentlőrinci vagyok, még a Wlassicsba jártam elemibe, a harmincas években … Ezek meg tizennyolcadik kerületet csináltak belőlünk egy éve … Csak úgy odacsaptak bennünket, pedig 1936 óta önálló város lettünk … Egy évvel később már fel is építették az Adria mozit … Mellette mindig ott a búcsú. Azt nem merik megtiltani … Na, megyek is tovább. Pincér! – kiáltott – Csak aztán vigyázz Rotfischer komám, miket mondasz, mert jól benyakaltál már – tette kezét a lakatos karjára a suszter. – Akkor legfeljebb elvisznek gyapotot szedni, azt mondják, most lesz az első szüret Magyarországon. – nevetgélt Rotfischer – Majd azt a marhaságot is meglátom. – Nem látsz te semmit, ha nem tartod a szád. Bevágnak egy sötét kóterba és jól összevernek. – Az a pár rendőr a Gyöngyvirág utcai kapitányságról? Hát mindegyiket ismerem. – Nem azok, te! Bevisznek a városba! Ott meg aztán … – A pincér odaért az asztalukhoz, Drinbe suszter elhallgatott. Rotfischer fizetett, és elment.
Amint visszafelé indult a búcsú irányába, ahonnan az egész környéken lehetett hallani a zsivajt, és főként a hangszórókból harsogó zenét, amikor elérte a 42-es villamos végállomásánál a BSZKRT irodát, meg mellette a most bezárt, de télen nyitott melegedőt, akkor húzta le a melegedő helyiség melletti ZÖLDÉRT egyszemélyes zöldséges üzletének redőnyét a vezetője, a Csibi Jóska. – Hová? Hová? – kérdezte Rotfischertől, amint a cipőjével rálépett a redőny peremére és lenyomta a földig, majd lehajolva rákattintott egy nagy lakatot. – Csak nem ide a szomszédba? A Csaplárhoz? – Már úgy gondolod a volt Csaplárhoz, mert ebből a vendéglőből is kocsmát csináltak. – Nekem az akkor is Csaplár marad, Tóni bácsi – válaszolta a zöldséges, és rögtön hozzá tette: – Meghívom egy fröccsre! – A búcsúba indultam – mondta Rotfischer. – Én is oda nézek, csak megolajozom előbb a torkom. Na, jöjjön már, mit kéreti magát?
Mindketten bementek a volt Csaplár vendéglőbe, ahol állva ittak egy-egy fröccsöt, aztán a Csibi Jóska tovább irányítgatta a már kissé tántorgó Rotfischert, mondván, neki még kell egy kis olajozás, menjenek lefelé az Üllői úton. Át is mentek a korzózó oldalra a volt Árendássy patikánál, és megindultak a Városháza utca irányába lejtősen aláereszkedő Üllői, azaz Vörös Hadsereg úton. Elhaladtak a Zsédely gabonakereskedő udvara előtt is, ahol az öreg Rotfischer műhelye is volt, átlépkedtek a járdára meszelt szövegen: „ami gyereknek a cukor, az malacnak a futor”, aztán lejjebb, a Szekeres fodrász bejárata fölött, pont a falból kilógó kerek, sárga réztányér alatt Rotfischer megbotlott, de Csibi Jóska gyorsan belekarolt. – Na, mindjárt elérjük zaccost, iszunk egy jó erős kávét, aztán majd visszamegyünk. Vissza a mozi mellé a búcsúba, úgyis most a jó, amikor majd sötétedik, és kigyúlnak a fények a ringlispíleken, a bódék fölött. – Jó – mondta Rotfischer, és a Csibi Jóskába karolva együtt ellépdeltek a nagy RÖLTEX üzlet előtt, aztán közvetlenül mellette bementek az egykori Hefler cukrászdába, amit Szamovárra keresztelt a Népköztársaság, de mindenki csak zaccosnak nevezte.
Csibi Jóska a középen terpeszkedő hosszú pulttól a legtávolabbi sarokba ültette le Rotfischert, s amint ő is maga alá húzta a csővázas, piros műbőrborítású széket, már ott is volt átlátszó nejlon blúzában a felszolgáló Magda. Ahogy előre hajolt, hogy felírja kis blokkjára a rendelést, a zöldséges Csibi a blúzán át látható melltartókban előre billenő melleit nézegette, és úgy mondta, hogy jó erős kávét a mesternek, nekem pedig egy triple sec-et. – Hozom, aranyom – kedveskedett elsietve Magda, és hiába volt magas szárú, fehér, fűzős cipő a lábán, mint a terhes anyáknak, a húsos, ide-oda ringó fenekére feszülő rövid, fekete szoknya alatt igencsak látszottak hátulról is telt combjai és jó formájú lábai. – Ehhez mit szól, mester? – hajolt Rotfischerhez közelebb az asztal fölött Csibi Jóska. – Jó a feneke, kérlek szépen – válaszolta a lakatos, aki úriemberre itta magát. – Lácsó csaj ez, nagyon lácsó. – Micsoda? – Baró egy csaj, tudnék vele mit kezdeni. És nincs is férjnél. – Jó kis cicvarekjei vannak – mondta Rotfischer. – És úgy hordja direkte mindig ezt a nejlon blúzt – lelkesedett Csibi Jóska –, hogy mindenki láthassa a … – Cicvarekjeit – fejezte be helyette Rotfischer. – De én már csak … – és legyintett, aztán elnézet a dőlt betűkkel „Budapest” feliratú kávéfőző gép felé, ami mögött a másik lány, Olga állt, aki viszont már nem is volt lány, hanem asszony, és nem igen lehetett neki még egy bókot sem mondani, nemhogy kikezdeni vele, mert egy Állami-lakótelepi srác volt a férje, aki hetente egyszer részegen bejött, és belekötött azokba, akik csak kicsit jobban is nézegették az Olgát. De most nem volt ott, s így Rotfischer nyugodtan figyelgethette. Olgának is áttetsző fehér, nejlon blúza volt, és ahogy a presszógép fölé magasodott a felsőtestével, a melltartóból kissé kibuggyanó melleit is lehetett látni, így hát nem véletlenül mászkált be a Csimasz nevű férje, és ha valaki valakiről sugdosott neki, hogy az Olgát bámulgatja, akkor azt megvárta, és a Szamovár előtt jól szájba verdeste.
Olga, miközben Rotfischer távolból nézte őt, a „Budapest” gép két fémkarját húzogatta rezzenéstelen arccal, mintha egy vasúti váltót állítgatna, hol az egyiket, hol a másikat megmarkolva, olykor egyszerre mind a kettőt fel-le nyomogatva, miközben az összes férfinak és srácnak, akik így késő délután, már majdnem estefelé bent üldögéltek a zöldes műanyaggal borított, vaslábú asztalok mellett, az jutott eszükbe, ha az Olgára néztek, hogy az ő nadrágjukban is markolászhatna, hevíthetné a férfiasságukat, ahogy azokat a fogantyúkat húzogatja föl-le, föl-le.
Az erősen spicces Rotfischernek is ez jutott eszébe, ahogy a presszógép tetején sorakozó, fejjel lefelé fordított, üres poharak fölött Olgát leste, pedig már régen meztelen női melleket sem látott.
Magda hirtelen tette eléjük a gőzölgő kávét és a triple sec-et: – Jó erős, Tóni bá, ettől aztán még a szíve is kiugorhat a helyéről – mondta az öregnek. – Másnak kellene kiugorni a helyéből – jegyezte meg Csibi Jóska, ahogy leplezetlen szemtelenséggel feltűnően bámulta Magda blúza alatt feszülő melltartóit. – Inkább igyál majd még egyet, Józsikám – jegyezte meg a lány –, az majd lecsillapít. – Aztán mellé lépett, közelebb hajolt a fiú füléhez: – Az öreg csávó már be van mártózva, nehogy kidobja nekem itt a taccsot. Vagy dzsillavázni kezdjen. – Ne izgulj, bírja a mester, csak néha picit elgyöngül, nem fog neked ide rókázni és énekelni sem fog. Ő nem az a fajta. – Ismerem jól, de múltkor mégis rázendített itt – folytatta suttogva Magda –, mondtam is neki, menjen a Szófiába, ott bazseválnak is neki, ne itt dzsillavázzon. – Az öreg Rotfischer, miután megitta a kávéját, behunyt szemmel ült, mintha kicsit szunyókált volna is. Magda észrevette, odament hozzájuk és Csibi Jóskához hajolva kérdezte: – Csak nem fog itt aludni? – Pár perc, aztán mintha mi sem történt volna – válaszolta Jóska. – Azért jobb lenne, ha minél előbb eldzsalnátok. – Nyugi, szépségem, kicsit elüldögélünk, és addig is hozz nekem még egy triple sec-et.
Talán alig félóra múlva – míg Csibi Jóska, hol a pulthoz támaszkodva mondott szépeket a vaslábú asztalok, székek és a presszógép között sürgő-forgó Magdának, hol egy újabb, a pohár peremén körben cukortól csillogó triple sec-et ivott – Rotfischer kinyitotta a szemét, Csibi Jóska pedig azonnal leült vele szemben: – Lehet, hogy kicsit elbóbiskoltam? – kérdezte tőle az öreg. – Lehet, mester, de oda se neki! Amúgy mi újság? – El kellene menni a búcsúba – válaszolta az öreg lakatos. – Mi az hogy?! El is fogunk, csak előbb beugrunk a Dudingerhez. – Be akarsz még menni a Dudáshoz? – Csak még egy nyalánkságra. Magának sem árt egy kis séta. Meg még egy kávé, hogy aztán kint a búcsúban … – Na, akkor szedelőzködjünk – mondta Rotfischer, és felállt, fejébe nyomta a szkáj műanyag kalapját, indult a pulthoz Magdának fizetni. – Én állom a cehhet – mondta, és mindent kifizetett. Egy húszast adott Magdának, amikor az összeadta a kis papírcéduláján a két forint hatvan filléres triple sec-eket, meg az egy forint ötven filléres kávét. – A többi a magáé, szép hölgy – mondta, megint urizálva, mikor Magda vissza akart adni neki. – Mitől ilyen ajser ma a Rotfischer? – kérdezte a kissé hátra maradt Csibi Jóskától, mert az öreg előbb indult az ajtó felé. – Talán neki kellett megjavítani a Téglagyár összes zárát? – kérdezte bohóckodva a lány. – A fene tudja – húzta meg a vállát Jóska –, pedig nagy zsugori az öreg. – Van már benne egy kis nyomás, jó ha vigyázol rá – szólt Magda a fiú után, ahogy követte az ajtó felé az öreget.
Amikor beléptek közvetlenül az Üllői út sarkán, a Keglovits hentes mellett a Dudingerhez, azaz a Dudás nevű volt tulajdonos, már inkább kocsmájába, mint éttermébe, a Városház utcában, a hajdani Japán mozgó, majd Herrich mozi, akkor pedig éppen Unió mozival szemben, ahol pár évvel korábban még Rotfischer is látott egy filmet a híres amerikai sztárral a Bing Crosby-val, de a címére már nem emlékezett csak arra, hogy nagyokat énekelt benne a pasas, és ez mindig eszébe jutott, ha a Dudáshoz bement, most is mondta a Csibi Jóskának, hogy micsoda film volt az, de a Csibi Jóska csak csörtetett befelé, oda sem figyelt az öregre.
Bent gomolygott a sok „Ötéves terv”, meg „Kossuth” cigaretta füstje, és a vörösréz borítású pulthoz támaszkodva itták a feleseket a téglagyári munkások, a fehér mésztől, szürke portól körömágyukba beleragadt ujjaikkal markolva a stampedliket. Egy-egy nyeletre tűntek el a kupicákba töltött pálinkák és rumok.
– Kérek egy gin fizzt – mondta Csibi Jóska a pulthoz lépve, és ekkor hirtelen nagy csönd támadt. Az eddig zsinatoló melósok rámeredtek. Aztán a mögötte álló Rotfischerre. – Hát ez meg mit akar? – kérdezte az egyik melós. – Utálja a faszeszes rumot, mert attól meghülyül mindenki – válaszolta Rotfischer. – A reptéren jöttek rá, mert a pilóták azt itták, és egyre rosszabbul láttak az orvosi vizsgálatokon. – A mesternek jó lesz a kávé? – fordult hátra Csibi Jóska. – Jó – bólintott a lakatos.
Ebben a pillanatban szétfoszlott a csend, mintha ködgomolyagot fújna el egy erős szélroham, mintha egy tündér varázspálcával suhintott volna a többnyire téglagyári melósok feje fölé; újra rákezdtek a hangos fecsegésre. Tovább folyt a zsinatolás a fölrobbant csend után.
Ekkor lépett be az ajtón, bőrdzsekiben és fülre hajthatós bőrsapkában a Benyó doktor. Gyorsan a pulthoz ment. – Adj Isten, doktor úr – köszönt neki Rotfischer. – Meghívhatom valamire? – Hagyja csak, csupán a nagy rohangászásban bedobok egy fröccsöt. – Na, akkor azt engedje meg, hogy ma én álljam. – Szó sem lehet róla. – Ugyan már, ittunk mi néhányszor együtt, aztán sokszor maga fizetett, hát most majd én. Búcsú van, vagy mi a rosseb!! – Látom, maga már búcsús hangulatban van, Rotfischer úr. Csak aztán mértékkel, nehogy baj legyen a szívével, vagy jöjjön a többnapos katzenjammer! És megint hívjon, hogy oda a gyomra! – Nem lesz semmi baj a mesterrel, vigyázok rá! – szólt a zöldséges Jóska közébük hajolva.
– Na, ez aztán nagy biztosíték nekem – fogta meg a doktor az elébe tett fröccsös poharat, és három nagyobb kortyra lenyelte. – Menjen csak, doktor, rohanjon! Egészségére! Én rendezem a cehhet – mondta neki Rotfischer. – Nem bánom – és miközben mindenki köszöngetett a doktornak, ő még az ajtóból visszaszólt: – Azért nehogy a betegem legyen a nagy búcsú hangulatban, Rotfischer úr! Az öreg lakatos válaszolni sem tudott, csak a nagy üveg kirakaton át látta, ahogy a doktor a letámasztott, kedvenc, régi 250 köbcentis, kétütemű, két dugattyús Steyr-Puch motorját egy pöccintéssel beindítja, s a négyfokozatú lábváltóval már rakja is be az elsőbe, aztán elrobog, csak éppen megvillan a krómozott tankon a „Puch” felirat.
– Ez volt a legnépszerűbb Puch, amit gyártottak még a háború előtt – mondta a kirakattól elfordulva Rotfischer – Steyr-Daimler-Puch-nak kellene nevezni, mert a három gyár egyesült, de hát mindenki csak a Puch-ot mondja, legfeljebb a Steyr-Puch-ot. A GS 350-est használták a magyar hadseregben, bár hol volt az, kérem, a német 500-as Zündapphoz, meg a kompresszoros BMW-ékhez képest? Persze a nagy orosz télben mindegyiknek vége lett. A dicsőséges szovjet hadseregnek mindegy volt, hogy magyar Puch vagy német BMW! A Don-kanyarban vége lett mindegyiknek. – Jó lenne, ha meginnák a magukét, aztán télachra lépnének – mondta az egyik munkás téglaportól fehér foltokkal a fekete svájcisapkáján, és szúrós tekintettel ránézett Rotfischerre. – Már sietünk is a búcsúba – szólt oda a férfinak Csibi Jóska, és gyorsan benyelte a gin fizzt. Az öreg is megitta a kávét, aztán mentek is kifelé, maguk mögött hagyva a dudingeri ivócimborákat: – Ennek meg mi nem tetszett? – kérdezte az utcán Rotfischer a Jóskától. – Nem igen szeretik ezek a téglagyáriak, ha valaki a dicsőséges szovjet hadsereget emlegeti nekik. – Hát én gúnyból mondtam, az Isten áldja meg őket! – Ezeknek nincs olyan kifinomult érzékük, mint a mesternek. – Érzék? Milyen érzék? Ha jól belejövök, még az asztal alá is iszom őket. De nekünk taxival kellene menni! Ahogy a Herrich birtokos is annak idején itt, a bakhátas, földes Diófasor úton – mert régen úgy hívták ezt az utcát – hajtott kifelé a parkkal körülvett házacskájából a kétkerekű, könnyű kis homokfutójával, vagy a négykerekű bricskájával, ami előtt büszkén, fölemelt fejjel ballagott egy sárga kanca vagy deres mén. – A Petőfi utcáig innen taxival menni? – kérdezte a zöldséges Jóska –, hiszen itt van egy köpésre. – Na, látod, régen azt is úgy hívták, hogy Eperfasor út, és most mi is urizálhatnánk egyet odáig. Persze abból a két taxisból, több úgy sincs belőlük, akik mindig itt szoktak strázsálni a Dudinger előtt, és vittek már haza nem egyszer, a Papp meg a Melatinszky, most egyik sincs itt.
– Ugyan már, tíz perc alatt gyalog fent vagyunk a mozinál, oda nem érdemes … Egy röpke séta, egy kis korzózás – próbálta vigasztalni a lakatosmestert Jóska. – Csakhogy mostanában én már fáradékony lettem. Te ezt még úgysem érted. Volt itt már háború, kitelepítés, öldöklés, munkatábor, most meg … Nemsokára jön értem a halál, aztán passz! Vége! – Hol van attól még a mester? – kérdezte színlelt fölháborodással Csibi Jóska.
Aztán mégis elindultak gyalog, fölfelé a Szarvas csárda irányába.
Móricz Géza üvegesnél, ahol körben, a széleknél, homokfúvásos virágmintákkal díszített tükrök voltak a kirakatban, pár méterrel a lakatos műhelyének udvara után, Rotfischer megállt egy szusszanásnyira.
Negyedóra múlva azonban már ott lépkedtek a búcsú közepén.
Körülöttük szaladgáló, kezükben piros, sárga, kék virágokat utánzó, festett fakanalakkal a lányok fenekére csapkodó kölykök, és tizenéves fiatal srácok között. A bódék, körhinták, céllövöldék, mézeskalácsosok, hajóhinták előtt lődörgő embereket kerülgetve, a fiúk elől sikongva menekülő ide-oda cikázó lányok között.
Rotfischer és Csibi Jóska a tömeggel sodródott. A lábukkal ritkás fűcsomók közötti port kavarókkal együtt. Olykor fejük fölött pár méterrel surrantak el a kis- és nagy körhinták hosszú láncain kipörgők. A középen álló magas tartóoszlopok forgó tengelyeinek tövében elhelyezett gramafonok fekete bakelit lemezeinek zenéje pedig az oszlopok végére erősített, tölcsér alakú, bádoghangszórókon keresztül harsogott, összekeveredve a láncok végén függő deszka ülésekben űcsörgők kurjantásaival, nevetgéléseivel, sikongatásaival, és egymás felé kiabálásaival, meg a közeli céllövöldék légpuskáinak pukkanásaival, a vasrudakra szerelt, nagy, átfordulós hajóhinták és a különböző édességet és játékokat áruló bódék mellé szerelt hangszórókból áradó dalokkal.
Szálló por, zsivaj kergetődző lányok és fiúk, hangos beszédfoszlányok.
A mozi melletti egész tér fölött azonban ott lebegtek – mint kitárt szárnyú angyalok harsonái – a messzire hallatszó gramafonlemezek nótái, és olykor-olykor a közeli téglagyár kicsi és nagy tava fölött átlibbenve szinte nekiütköztek a táj fölé magasodó hosszú kéményeknek.
Fülrepesztően zengtek a hangszórók. Hol egy mozgalmi dal, az „Elvtársak álljunk a sorba/Új színű hajnal hasad/Testvéri egységbe forrva/Nagy lesz a nép és szabad” harsogott valamelyik irányból, hol másfelől belekavart a zajongó tömeg fölött lebegve a „Gyere, ülj kedves mellém …” Horvát Jenő szám, elkeveredve Orlay Jenő, a „Chappy” szerzeményével: „Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én …”, és sikongattak a szaladgáló lányok meg a kör- és hajóhintákon ülők.
Rotfischer a Csibi Jóskával megállt az egyik büfé mellett, kértek kétszer két deci bort tisztán, és megint az öreg lakatos fizetett: – Itt egy bélás – mondta a büfésnek, aztán megjegyezte: – Csak egy forintot adjon vissza. – Kössz, harasó – válaszolta viccelődve a kék kötényes férfi.
Egy kis álló asztalkánál, miközben Rotfischerék megitták a borukat, látták, a büfés valóban decis kis pohárból iszik. Továbbmentek, mert Csibi Jóska mindenáron egy céllövöldében akart próbálkozni. Nem sikerült semmit sem eltalálnia, az öreg Rotfischer meg azt mondta neki: – Itt van két bélás, de ha a másikban sem lősz semmit, seggbe rúglak! Agyadra ment az a sok kulimász?
És Jóska a másik lövöldében sem járt sikerrel, pedig ott ágaskodtak előtte pár méterre a zöld, sárga, piros, kék papírvirágok a hurkapálcikák végén, csak a szárakat kellett volna ellőni, vagy az üllőt kalapáló piros sapkás törpéknek az oldalára festett fehér foltot, hogy aztán kis kalapácsukkal dolgozni kezdjenek, de ott voltak a szemmagasságban vonuló szarvasok, őzek, vaddisznók, melyeknek ugyanúgy az oldalukra pingált fehér pontokat kellett volna ellőni és sorban hátra buktak volna, de a Jóska mindig rosszul célzott: – Direkte rosszul vannak ezek a puskák beállítva – súgta Rotfischernek mérgesen –, vagy lefelé hordanak, vagy felfelé! – Na, majd én megmutatom – mondta és kért egy puskát, rögtön két menetet, hat lövést kifizetve, de már a harmadikra sikerült a vízsugár tetején táncoló, föl-le mozgó tojást eltalálnia, kapott is jutalmul egy papírból készült huszárcsákót, amit rögtön Jóska fejébe nyomott. – Inkább untauglich kripli vagy, mint huszár – mondta neki –, de én maradok a szkáj kalapomnál. – Hát úgy látszik nincs szerencsém, és már csak egy mallérom van – igazította meg fején a csákót Csibi Jóska. – Eddig sem fizettél, gyerek, abból a tízesből meg még úgy berúghatsz, hogy … – hirtelen a céllövölde fabódéjának tetejéről a hangszóróból teljes hangerővel felcsattant egy sor Eisemann nóta – „Hallod-e, Rozika te …” aztán a „Lesz maga juszt is az enyém!...”, meg a „János legyen, fenn a János hegyen …”, de rögtön utánuk, pár pillanatnyi szünet után, talán lemezt cserélt a céllövöldés, felzengett a „Vörös Csepel zúgjon a hangod/Váci út felelj neki …” és a „Kovács vagyok ifjú a lelkem/Kinyílt előttem a nagyvilág/A kalapácsot én megemeltem …” – Na, lépjünk innen olajra – mondta Rotfischer –, emelgetek én eleget a műhelyben. – Meglátta, hogy kicsit távolabb egy mézeskalácsos bódé áll, arra indult, Csibi Jóska meg követte.
Megálltak a pultra kirakott színes mázzal bevont kardos-csákós huszárok, csókolódzó galambok, hintók, búzakalászos, vörös csillagos címer, szánt húzó rénszarvas, törpék és Hófehérkék, meg tucatnyi kis- és nagy közepén cukorhabbal körbevett tükörrel a sorban kirakott szív előtt.
Rotfischer fürkészte egy ideig a kínálatot, majd odanyúlt egy nagyobb tükrös szívhez, amire az volt írva, hogy „Szív küldi szívnek szívesen”, és azt mondta: – Ezt megveszem. – Kinek? – kérdezte csodálkozva Csibi Jóska. – Hát nem is tudom … – válaszolta elmélázva. – Talán egyszer beviszem a Magdának a zaccosba. – A Magdának a Szamovárba? – kérdezett vissza Jóska. – Hát annak, mit tudom én? – horkant föl az öreg lakatos, aztán megenyhülve fordult Jóskához: – Nesze, itt egy mallér, biztos van valakid, vegyé neki egy ilyen szívet! – Csibi Jóska az öreg zsugoriságára gondolva, csodálkozva vette el a tíz forintnyi pénzt, amit persze az öreg a pénztárcájából gondosan kiválogatva csupa tíz-húsz filléresekben, meg néhány egy forintosban adott oda neki. – Ezen aztán még jó pár gin fizzt, meg egyéb nyalánkságot is megihatsz – tette hozzá Rotfischer.
– Köszönöm, mester – mondta Csibi Jóska, és azonnal vett egy, de az öregénél valamivel nagyobb szívet, sőt, mellé még egy kis huszárt is.
Ahogy tovább indultak a csikorgó, pattogó kis- és nagy körhinták forgó láncai mellett és alatt, a körülöttük zsúfolódók között, a hátuk mögött, a mézeskalácsos felől, az egyik hangszóróból felcsattant az „Elmentem én a vásárba Schneider Fánival, Schneider Fánival, Schneider Fánival/Vettem néki piros szoknyát, három fodorral, három fodorral, három fodorral …/Schneider fáni, de azt mondta/Nem kell néki piros szoknya/Inkább kell neki gigerli, ki a szívét ingerli …” – Na, mester – szólt hirtelen a Csibi fiú – én most gyorsan bedobok még egy kevertet. – Azt a körömlakk illatú vacakot? Nem fordul ki a szádból? Rosszul leszel tőle, te! – Bízza csak ide! Mindjárt visszajövök.
De nem jött vissza. Vagy csak nem találta meg az öreg Rotfischert, aki egy ideig még ténfergett a búcsúban. Hallgatta az össze-vissza fonódó nótákat, indulókat, slágereket, ahogy a „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve …” dallamába húsz méterrel odébbról a Bilicsi nazális hangján sercegett bele az elkoptatott lemezről a „Mi muzsikus lelkek, bohém fiúk/Az élettől semmit sem várunk”, amit elnyomott a „Sétahajó, lágyan ring a Dunán” kezdetű bigin, azt meg felülharsogta valahonnan a „Rákosi elvtárs, Népünk ma erős vár/Vígy-vígy a győzelem útján/Ránk boldog világ vár”.
Ekkor állt meg Rotfischer egy olyan bódé előtt, ahol gúlába rakott bádogdobozokat lehetett egy rongylabdával szétrombolni. Most három menetet fizetett be, kétszer, mintha csak az előbbi dallam járna a fejében, sikerült is az első dobásra ledönteni a bádogdobozokat, kapott is ezért egy kis sípoló sárga játékkacsát, amit betett a bal zsebébe, mert a tükrös szívet a halszálkás, háború előtt vásárolt zakójának a jobb zsebébe csúsztatta, pontosan elfért benne, anélkül, hogy kilátszott volna.
A nagy tömegben elindult kifelé a búcsúból. Éppen kigyulladtak a körhintákon, a lovakat, csónakokat, kisautókat körbe-körbe forgató ringlispíleken és a céllövöldék fából faragott, díszes, festett tábláin az apró, színes villanykörték. A sötétedő estében fénykoszorúk villództak mindenütt, az egyik hangszóróból pedig az „Egy csók és más semmi/A vágyam csak ennyi/És csendben elmenni tovább …” hallatszott.
Rotfischer átment a mozi mellett a túloldalra, vissza a Szarvas csárdába, és azt mondta a csaposnak: adok egy bélást, tölts ki egy litert! – És oda is adta a két forintot, persze apróban, aztán megfogta a felfelé elkeskenyedő üvegkancsót, leült az egyik sarokban álló vaslábú asztalhoz, rátette a viaszosvászonnal borított faasztallapra az üveget, poharat. Alig egy óra alatt megitta a borát, aztán erősen ingadozó járással, a lépcsőn majdnem leesve, elindult a Petőfi utcán túli műhelye felé.
Bement a sötét, kivilágítatlan udvarra, akkor még sehol nem zártak semmilyen kaput, és ahogy a műhelykulcsot keresgélte a zsebében, hirtelen elvágódott.
Úgy maradt mozdulatlanul fekve a földes udvaron, csak egy kis gyöngéd, halvány holdfény világított rá, mintha be akarná takarni éjszakára.
 
2.
 
Másnap, szombaton dél körül, amikor Zsédely gabonakereskedő a zárás előtt kiment az udvarra a budihoz, ott látta a műhelye előtt fekve Rotfischert. Először azt hitte, elájult az öreg, aztán meg arra gondolt, talán berúgott az este, és elesett. Odament, megfordította a hason fekvőt, közel hajolt az arcához, de szeszszagot alig érzett. – Te Jóisten! Csak nem meghalt, ez a szerencsétlen?! – Berohant az üzletébe, megkereste a kis zsebtükrét, visszament Rotfischerhez, a szája elé tartotta, de nem lett párás a kistükör. – Jézusom! Ez tényleg meghót! – Visszasietett az üzletbe, és telefonon – mert Zsédely kereskedőnek volt telefonja, pedig ez akkor még ritkán fordult elő az egykori Szent Lőrinc pusztán, hiába lett már pontosan másfél évtizede város, egy éve meg Budapest tizennyolcadik kerülete – felhívta a Benyó doktort, aki a közelben lakott.
Elég gyorsan, talán alig fél órán belül, a 250 köbcentis motorjának csillogó, krómozott, „Puch” feliratú tankjával, hangos pufogások közepette az udvarra behajtva, megérkezett a doktor.
Odament a fekvő Rotfischerhez, megnézte a pulzusát, megtapogatta a nyaki ütőerét, felhúzta a szemhéjait, majd közel hajolt az arcához, és a szája előtt, mint egy vadász vizsla, szimatolt. Aztán elővette orvosi táskájából a sztetoszkópját, és miután levette fejéről bőrsapkáját, a sztetoszkóp két szárát bedugta a füleibe, kigombolta Rotfischer kockás ingét, először félrehajtott fejjel a lakatos szívéhez hajolt, majd a hallgatócső kerek végével figyelte pár pillanatig. Ezután fölemelte Rotfischer jobb lábát a térdénél behajlítva, és visszaeresztette, egy halk recsegést hallva azt mondta: – Ez csupán retropatelláris crepitacio. Öregkori, elmozdult izület ropogás, nem törött el. – Még egyszer meghallgatta sztetoszkópjával a szívét, a tüdejét, újra az öreg arcánál szimatolt, amikor fölállt, közel hajolt Zsédelyhez: – Sub specia mortis. A halál jegyében. – És hozzátette: – Mors ultima ratio, a halál mindennek végső értelme. Szegénynek vége. Jó munkásember volt, Isten legyen vele! Itt én már semmit nem csinálhatok. – és szomorú arccal visszatette orvosi táskájába az akusztikai műszerét.
Zsédely kereskedőnek, amint közel hajolt hozzá az orvos, úgy tűnt, némi alkoholszagot érez. Bár ezen nem nagyon lepődött meg, hiszen mindenki tudta, hogy a nagyon elfoglalt, folyton a földes kis utcákon tíz lóerős Puch-jával olykor hatvan-hetven kilométeres sebességgel siető, száguldó doktor, néha be-behajint egy-egy fröccsöt. Nem egyszer éppen Rotfischerrel együtt. Ha nem is gyakran, de ez is előfordult.
A doktor ott helyben, rögtön ki is állította a halotti bizonyítványt, odaadta a gabonakereskedőnek: – Hívhatja Zsédely úr a temetkezési Longát. Tudja, a Baross utca mellől – és elköszönt, fejére visszatéve a bőrsapkát, füleit lehajtva, pedig nem is volt még hideg.
Amint a kétdugattyús motort a négyfokozatú lábsebváltóval beindította, és a kapun kihajtott, csak úgy leffegtek két oldalra a sapka fülei, mintha egy nagy nyuszi ülne a motoron.
A Longa temetkezési helyett persze a gabonakereskedő a halottszállítókat hívta, hiszen azért mégsem ő intézi a szertartást, gondolta. Azok is elég hamar megjöttek egy lovaskocsin a koporsóval. Beletették az öreg Rotfischert, aztán lassú, komótos tempóban végig döcögtek a Ráday utcán, elhaladva az Egészségház előtt, ami a háború utánig TBC kórház volt, és vele szemben még mindig egy kisebb szeméttelep húzódott, tovább poroszkált a kocsit húzó ló a volt levente-sporttelepig, aminek a helyén, 1946-ban, amikor a TBC kórházból Egészségház lett, a SZAC (Szentlőrinci Atléta Club) futballpályáját építették meg.
Ott befordultak, és a SZAC pályával szemben, a volt kavicsbánya helyén megnyitott Új Köztemető irányába kocogtak.
A temetőőr, kissé pityókásan nyitotta ki nekik a halottasház ajtaját. Egy nagy faasztalra tették rá a koporsót, és oda sem figyeltek, amikor a teteje kissé félrecsúszott.
A temetőőr, aki persze két másik férfival együtt sírásó is volt, becsukta a halottasház ajtaját, de csak úgy behajtva, mintha egy kerti szerszámos bódénak vagy sufninak az ajtaját lökné be. Elindult, aztán meggondolta magát, visszafordult, és a zsebében lapuló kulccsal, kétszer is ráfordítva, bezárta.
Rotfischer magára maradt a majdnem sötét, kicsiny halottasházban, a koporsóban fekve, a búcsú második napján.
Harmadnapon, mármint a búcsú harmadik napján, vasárnap, szeptember hetedikén, úgy dél körül, majd huszonnégy órával azután, hogy betették őt a koporsóval a halottasházba, fölébredt. Lelökte magáról a félrecsúszott koporsófedelet, kikászálódott belőle, és még meglehetősen kótyagos fejjel, kicsit meg-megtántorodva a faajtón vágott kis ablakon beszűrődő fény felé indult, miközben megsimogatta az arcát, állát, mintha azt nézné, nem tört-e össze. Érezte az erős borostáit az állán, és, mikor rájött, hogy be van zárva, a félhomályban pedig észrevette maga mögött a koporsót is, amiből kikecmergett, elkezdte verni az ajtót. – „Mit keresitek az élőt a holtak között?” – kiabálta a Bibliát idézve. – „Nincs itt, föltámadt!” – kiabált tovább. – Ezt is nekem, a zsidó Rotfischernek kell tudni! Engedjetek ki. Hé! Valaki! – és már lábával rugdosta az ajtót. Akkor hirtelen a jobb zsebéhez nyúlt, amiben ott lapult a tükrös szív, aztán a balhoz, amiben megszólalt sípolva a sárga kacsa. Eszébe jutott a búcsú, a sok bor: – Hát akkor én élek! Ezek azt hitték, hogy … – tovább rugdosta az ajtót.
Talán tíz perc múlva fordult a zárban a kulcs, és a kissé bizonytalan lábán álló, olykor jobbra-balra meg-megbillenő temetőőr kinyitotta az ajtót. – Maga meg mit ordibál?! Maga egy halott! Érti? – és be akarta csapni az ajtót, de Rotfischer a kezével kitámasztotta, és kilépett a temetőkertbe. – Maga részeg, hülye! – ordított a temetőőrre. – Mit képzel? Hogy merészelt engem ide becsukni? Én Rotfischer Antal vagyok! Ki hozott ide? – És megint a Bibliát idézte: – „Mit keresitek az élőt a holtak között?” Nem látja, hogy élek?
A temetőőr csak bámult, aztán a sapkáját levéve megvakarta a fejét: – Hát ilyet még a pócsi Szűz Mária sem látott. Hogy a fenébe kelt maga fel, amikor meghót? Vagy csak azt hitték, hogy meghót?
– Ki volt az a barom, aki ide hozatott engem? Mi? – kérdezte a temetőőrt, de az csak hajtogatta: – Ilyet még a pócsi Szűz Mária sem látott!
– Hülye részeg! – mondta neki Rotfischer: – Hogy merészelt engem ide becsukni? Ki hozott engem ide? Engem! Tudja ki vagyok én?
– Nem a Messiás, az biztos, mert Ő már egyszer feltámadt.
– Hülye részeg – mondta még egyszer dühösen a lakatos, és megindult a temetőkapu felé, miközben azt motyogta: – Csak nem tetszhalott lettem? Tetszhalott. Még ilyet … Ezek tényleg azt hitték? … De ki volt az a marha, aki … na, majd megtudom. De akkor kitekerem a nyakát!
– Hova megy? – kiabált utána a temetőőr. – Ez a koporsó meg üresen itt marad? Hogy számolok én el ezzel? Börtönbe csuknak! Azonnal jöjjön vissza!
Rotfischer azonban, a temetőt elhagyva, bár bizonytalan léptekkel, de határozottan megindult a kis utcán. Néhány méter után, még eléggé kábán, hirtelen oldalra lépegetett, és belecsúszott egy csapadékvíz elvezető árokba. Az alján még korábbról ott maradt piszkos esővízbe szinte belehuppant a fenekével. Káromkodva megpróbált kimászni, aztán egy robinzonáddal valósággal kivetődött a földes útra, mintha csak egy béka ugrana ki ezzel a futball kapus vetődéssel.
Elindult a Ráday utca irányába, majd azon végigmenve, elérte az Üllői utat, a Vörös Hadsereg útját, a Szarvas csárda teret, és bement a kocsmába.
A pult mögött álló csapos dermedten nézte: – Rotfischer! Hát te? … Hát azt mondták, hogy tegnap meghaltál!
– Föltámadtam! Nem látod? De hogy kerültem a temetőbe?
– Nem lélegeztél, nem volt szíved …
– Szívem nem volt? Hát az most is van, nagyokos!
– Szóval nem vert, és a Zsédely úr … elvtárs is hiába tartott tükröt az orrod alá, az meg sem párásodott. Szóval nem lélegeztél, azt mondták a többieknek …
– Ha megtudom ki miatt kerültem a temetőbe, annak kitekerem a nyakát! Na, adjál két decit a fehérből tisztán! Van abban elég víz, ihat belőle az ember, amennyit csak akar.
– Aztán te mégis meghótál tőle – mondta a pult mögötti kiszolgáló – De gyorsan hozzátette: – majdnem!
– A föltámadásomra! Elvtársak! – emelte magasba poharát Rotfischer a döbbenten bámulók között.
 
            Az író „Szent Lőrinc freskója” című kötetéből.
 
 

laci-emlek-2.jpg