Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sánta Ferenc író halálra írta...

2011.07.25

 

 

Húsz óránál többet ült Isten a szekerén

 

Szabó Dezső írta, hogy a zsenik halálakor sírjukon gizgazok és barátok nőnek. Azt hiszem ezen mondás a kiváló, karizmatikus, nagy erkölcsiségű alkotókra is vonatkozik. Sánta Ferenc sírján azonban biztos mindig lesz virág, nem növi be elburjánzó gaz, de már sejteni lehet, hogy némely nálánál fiatalabb korosztálybéli a hozzá fűződő közeli kapcsolatukról, netán barátságukról fog beszélni.
Éppen ezért most igen csak összeszorult szívvel és félve írom le azt a néhány emléktöredéket, amely eszembe jutott evilági távozásakor, hiszen személyében – és nem csak számomra – az 1950-60-as évektől számítandó magyar irodalom bizonyos tekintetben legigazabb, legerkölcsösebb íróját veszítettük el. Nála érzékenyebben, pontosabban szinte senki nem fogalmazta meg, és magas művészi szinten ábrázolta a társadalmi és politikai hálók szövevényében vergődő egyént, az egyes-egyedüli embert a maga mindennapos döntéskényszereiben, elgyávulásaiban, vagy éppen önmaga lelki korlátain is fölülemelkedő cselekedeteiben.
Nála parancs volt: csakis erkölcsös ember, magas erkölcsiséggel töprengő, föltétlen társadalmi igazságosságra törekvő ember lehet jó író. Saját személyével, magasra állított írói mércéjével önmaga igazolta ezt.
Halálakor leemeltem a polcról nékem dedikált munkáit, s elsőül akadt kezembe az 1993-ban megjelent „A szabadság küszöbén” című kötetecske, mely közéleti írásainak kicsiny gyűjteményét fogja össze. Olykor a Fennvaló vezérli kezünk. Nem véletlen, hogy ez a kötet került elsőként a kezembe, s az sem, hogy pont egy 1974 januárjában vele készült interjúnál nyitottam ki ebben a mai értékválságban szenvedő, szegények és gazdagok között már-már elviselhetetlenül mélyülő élet-szakadékos korszakban, a jobb- és baloldalnak nevezettek csakis saját bandázásukkal, egyéni érvényesülésükkel foglalatoskodó, a közösséget, a népet csupán eszközként fölhasználók korszakában. „Hogyan alakult ki a világnézete, erkölcsi világképe?” – kérdi Vasy Géza az interjú első mondatában. – „Ebbe igen nagy mértékben belejátszott, mondhatnám, hogy egész életemnek, gondolkodásomnak, magatartásomnak egyúttal meghatározó körülménye az – válaszolta Sánta Ferenc –, hogy szegény családba születtem és szegény emberek között éltem végig gyermekkoromban, ifjúságomban és felnőtt életem java részében is. Tulajdonképpen szerencsésnek is mondhatnám ezt a terhet, mert a szegény emberek világában – a munka és a nélkülözés világában – a legalapvetőbb erkölcsi törvények és kötelességek szinte észrevétlen természetességgel válhatnak a növekvő ember sajátjává. A jobb körülmények közé, vagy éppenséggel gazdagnak született embernek, ha mondjuk a jó természete erre bíztatja, akkor is sok stúdium, szerencsés hatás és valamiféle kegyelem is kell ahhoz, hogy ezeket a parancsokat felfedezze, megismerje és aztán szerintük próbáljon élni.”
Itt becsuktam a könyvecskét.
Eszembe jutott az első, 1974-es találkozás, amikor a rádió irodalmi osztályán dolgozó Dénes István (akkor volt készülőben első novelláskötetem, s ő mutatta be egyik írásom) az éppen nála látogatóban lévő Sánta Ferencnek megmondta ki vagyok, és néhány szóval jelezte fogékonyságomat a társadalom peremére szoruló emberek sorsa iránt. A rádióból kijőve Sánta határozottan azt mondta: most elmegyünk a Múzeum kávéházba és beszélgetünk. Délután két óra tájban jártunk, s este hét óra körül álltunk föl az asztaltól. Ezen idő alatt úgy éreztem, mintha igen magas fokú szellemi beavatáson vennék részt, és nem csak a tíz évvel korábban alkotott „Húsz óra” című regény írójával, a belőle készült film katartikus élményével szembeni elfogódottságom miatt, hanem mert úgy beszélt „Ferenc” – egy idő múlva így kellett szólítanom – olyan pengeéles logikájú tanácsokkal, figyelmeztetésekkel látott el erkölcs és közélet, egyén és közösség viszonyáról, összetartozásáról, közölve, hogy lehetek ugyan író, akár sikeres is – ekkor derült ki, hogy Dénes István már megmutatta neki egy-két megjelent novellám, többek között azt, amely a hortobágyi kitelepítésről is szól (Kortárs, 1970 novemberi szám!) – de ha nem egy magasabb erkölcsi tartásból nézem a világot, akkor jó író sohasem lesz belőlem, legfennebb jól fogalmazó, közepes. Akkor közölte azt is, hogy görög filozófusokat kell olvasnom, és Marcus Aurélius elmélkedéseit, vagy Epiktétos kézikönyvecskéjét, ezeken pallérozzam a gondolkodásom, és főként felelősségteljesen kell néznem a világot. Akkor talán a generációmnak egy jó írója is lehet belőlem.
Persze szóba került az is, hogy én Pestszentlőrincen éltem a gyermek- és ifjúkorom, sőt, néhány száz méterrel odébb jártam iskolába, mint ahol Ő akkor a Vörös Csillag traktorgyárban dolgozott a kispesti sorompó túloldalán, már nem Lőrincen, bár ott lakott. Elmondtam azt is, hogy tudom, a pestszentlőrinci Gyöngyvirág utcai, akkor Ságvári Endre utcai Szabó Ervin könytárba író-olvasó találkozóra ellátogató Szabó Pálnak mutatta meg „Sokan voltunk” című novelláját, akkor robbant be az irodalmi életbe ezzel az írással, és így mindketten „lőrinciek” vagyunk. Lehet, hogy apró szellemi rezdülésekkel az a régi emlék is felelevenített benne valamit, hogy olyan gondoskodóan, atyaian oktatott akkor 1974-ben, azon a délutánon.
Azok után találkoztunk még jó néhányszor, sőt a rendszerfordulás után résztvettem (a dátumot sajnos elfelejtettem) azon a nemzeti, demokratikus indíttatású szövetség-féle alakuló ülésén, melyet ő kezdeményezett Pozsgay Imrével közösen a budai, egykori kaszinó Corvin tér 8. szám alatti épületében, de a felhabozott politikai légkörben sajnos nem lett semmi abból a szervezkedésből.
Talán ezután nem sokkal, egy újabb találkozáskor mondta: Magyarország soha, még a második világháború után sem volt olyan erkölcsi, szellemi válságban, mint most. A magyar nép nem vált soha ennyire közömbössé a saját sorsának irányításában.
És akkor még csak a kilencvenes évek elején-közepén éltünk.
Tudom, hogy sok fiatal, kezdő író, költő fordult hozzá, küldte el neki írásait, s ő rendre mindenkinek válaszolt, vagy legalábbis az arra érdemeseknek. Emberi nagyságára és az ország kétségtelenül egyik legnagyobb írójának szerénységére utal, hogy amikor egyik könyvemet 2000-ben számára postára adtam – már régóta visszahúzódva élt, nem találkoztunk – néhány hónap elteltével egyszer csak kaptam egy sűrűn teleírt csobánkai képes levelezőlapot (Csobánkán épített magának házat), amelyben tanulmányaim, publicisztikám erkölcsiségét taglalja, ezzel mintegy felidézve bennem ama első találkozásunk intelmeit.
Itt nyilván nem csak arról van szó, hogy újabbkori irodalmunk egyik legnagyobbja értékelően válaszol egy magamfajtának, hanem elballag Csobánkán a postára, vesz egy képeslapot, és úgy válaszol.
De hiszen megmondta már az első találkozásunkkor: csakis erkölcsös ember lehet jó író.
Az az emberi lélek lakozott benne, mint abban a parasztemberben, akit „véletlenül” Sánta Ferencnek hívtak az „Isten a szekéren” című novellában és a szekér hátuljába telepedő öregnek leteríti, eligazgatja a pokrócot, feje alá teszi a saját kabátját, hogy jól essék a fekvése az öregnek, aki Istennek mondja magát, és aztán éjszakára megszáll náluk.
Sánta Ferenc írói élet-szekerére azonban nem egy éjszakára, még csak nem is húsz órára ült fel az Isten, vagy erdélyiesen, ahonnan származik, a Fennvaló, hanem halála pillanatáig. Hiába volt ő, úgy mondjuk baloldali érzelmű, az Isten sem nem bal-, sem nem jobboldali, hanem annak a szekerére ül föl, akit kiválaszt magának. Sánta Ferenc a kiválasztottak közé tartozott. S talán pont ezért hallgatott el, húzódott vissza, sokunknak nagyon hiányozva, már több mint másfél évtizede a mindennapi életünket és irodalmi létünket irányító szellemi bűnszövetkezetektől.

2008. június 26.

                                 Györffy László