Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szabad a vásár...

 

 

 

 

bk034284nagy.jpg

 

 

 

A 2000. február 29-én, szökőnapon – minő szimbólum? –

megszüntetett és bevásárlóközponttá átalakított

Lehel téri piac emlékére.

 

A csukott ablakon és lehúzott redőnyön át is behallatszik a ház előtt álló szemetes autó dübörgő motorja. A kukák csattanása. Ahogy az emelővel föllendülnek és csörömpölve nekicsapódnak az autó hátsó részének. Mintha a szobában dübörögne, csörömpölne a kukásautó.
Menyhért ideges mozdulattal fejére húzza a paplant. De már mindegy. Fölriadt. Ma is. Homloka izzadságtól nedves. Vállára, hátára is rátapad a pizsama. – Megint ezek a kurva szemetesek! – gondolja. Karját kinyújtva fölkattintja a falra erősített kislámpát. Másik kezével a földre tett ébresztőórát emeli föl. – Fél hat. Minden reggel ezek a kurva szemetesek … Kellett nekem erre a hülye környékre költöznöm … Kimegyek és megölöm őket! … Fölszedem az utcaköveket, eltorlaszolom az utcát … Árkot ások! … Mindig erre a rohadt zajra kell ébrednem … Kész, vége … Fél hat … Meddig bírom még? Milyen nap van ma? … Este föl kell hívnom Nórát. Szombaton ott lesznek a lányomék. El kell mennem hozzá … Válás, szétköltözés, sok, rohadt kínlódás hosszú évek óta … Ott van az altató, be kellene venni egy rakással, aztán …
A szemetes autó motorzúgása eltávolodik az ablak alól. Távolodnak a fémes csattanások.
Menyhért tenyerével letörli izzadó homlokát. – Sehol egy vacak állás … Az a szarházi volt kultur komisszár persze főszerkesztő, havi százakárhány ezerért … Csinált magának egy kis bulvárlapocskát, aztán … Menjek vissza tanítani? … Már nyugodtam megállni sem tudnék húsz év után a gyerekek előtt …
Az ablak felől vadgalambok burukkolása hallatszik befelé. Az ős szirti galambok hamuszürke tollú leszármazottai egymást váltva kurrognak. Mintha magányos férfiak elszállt lelkei költöztek volna beléjük és halálón túl is fájdalmas segélykiáltásokkal keresgélnék a párjukat. – Csak ez a nyavalyás magányom ne rohasztaná szét az életem ebben az elüzletiesedett, egykori besúgókból, igazgatósági tagokká avanzsált világban … Az utóbbi időben már nagyon nem bírom … Egész nap nem tudok mihez kezdeni, csak szaladgálok állás után … Ki kellene menni a piacra vásárolni. Fogkrém, borotvahab is alig van már … Ott legalább emberek között leszek … Mászkálnom kell, nem bírok egyedül maradni …
Lezuhanyozik, kapkodva borotválkozik. Rendbe teszi a kinyitható heverőt, paplant, párnát az ágyneműtartóba gyömöszöli.
A szimpatikus idegrendszeréről senki nem tehet. A napokon át tartó heves gyomorszáj környéki szorításokról. Az idegességtől, gondoktól, szomorúságtól. Aztán jöhet, jobb esetben, a nyombél vagy gyomorfekély. A szimpatikus idegrendszerünket, sajnos nem az eszünk irányítja. Ezt ő is tudta. Ezért, ha kibillent önmagából, fogyóban voltak az érzelmei, akkor búskomor lett, kissé depressziós és ivott. No nem sokat, de pár literrel lenyelt néhány napon át. És akkor jött a pajzsmirigytúltengés, vagy a jód hiány. Erős szívdobogás, belső, ideges remegés, melyek, mivel a szimpatikus idegrendszert irritálják, kifárasztják az idegeit; tompa lesz, gondolkodása lelassul. Aztán jön a hajnali savhányás, a máj és hasnyálmirigy zavara, a verejtékezés, izzadás, átázott pizsama. Másnap ébredés belső remegéssel, levertség, üresfejűség és nagy-nagy fizikai fáradtság. Érezte, tudta, ez lesz megint, ma is. Hangulat hullámokban támadó levertség. És holnap reggel gépies zuhanyozás, borotválkozás, aztán kimerülten elnyúlik a becsukott heverőn, miután magába erőltetett egy margarinos zsemlét tejeskávéval. Érezte, tudta, ez lesz megint. Vagy … kimegy a piacra.
Amikor már a környékbeli mellékutcákon bolyong, a kora reggeli napsugarak egyre magasabbra kúsznak a házak falain. A késő tavaszi, hűvös levegő melegszik. Arcán érzi a fénysugarakat. Nekikeseredten bolyong a piac környéki utcákon. Egyik cigarettát a másik után szívja, majd a csikket hüvelyk és középsőujja közé fogva az úttestre pöcköli. Tegnap a Duna-partig sattyogott és hátratett kézzel nézegetett át a túlsó partra, a Margitszigetre, nézte a Duna hullámzó vizét, eszébe jutott, talán bele kellene úszni. Aztán elsétált a Pozsonyi útig, majd újra a piac környéki kis utcákban bolyongott.
Most is ott sétál, kódorog, s közben pörög az agya; mit is tehetne önmagával? Mire a piac bódéi közé sétál, a felhőtlen kék égen ragyogva ontja melegét és fényét a nap.
Ez a piac valamikor a város széle volt. Még félévszázada is. Most is falusi szántóföldek és városkörnyéki kertes házak közül ide robogó villamosok, buszok végállomása. A megállókban táskákat, szatyrokat, zacskókat kezükben szorongató utasok várakoznak, toporognak, sétálnak. A közeli nagy pályaudvarról kizötykölődő vonatok zakatolásai, hosszú füttyjelzései olykor a bódék közé is behallatszanak. A kora reggeltől késő délutánig nyüzsgő vásárlók közé. A történelmet túlélők közé. Akik a piactól távolabb, a Duna-partról, műmárvánnyal burkolt lépcsőházak épületeiből jönnek, olykor arany nyakláncokkal, fülbevalókkal, gyűrűkkel csinosítva magukat. És akik a piaci bódékat körülölelő mellékutcák, földszintes, százéves házaiból jönnek, ahol az elrozsdállt ereszcsatornák alól náddarabkák fityegnek lefelé. Vagy a néhány emeletes, háborúk, forradalmak puskalövéseitől ragyaverte, omló vakolatú házakból. Azok, akiket a hétköznapi lét perifériájára sodort a létező szocializmus, a rendőrállam, most meg a bizonytalanul alakuló demokrácia.
Mindannyian a bódék között sétálnak, bámészkodnak, vásárolnak. Élnek, szuszognak, hadrikálnak, kiabálnak, fecsegnek.
Menyhért ezen a reggelen is köztük van.
A savanyúságot árulók pultjainál. Üveg mögött, színes műanyagdobozokban káposztával töltött almapaprika, csalamádé, savanyított kisdinnye és zöldparadicsom, gyöngyhagyma, cékla. Nejlon zacskókban hegyes, erős, pepperóni és kerek zöldpaprikák. A pult mellett, fahordókban káposzta.
Odébb sétál. Húsbolt. Üvegpultja mögött hosszú és rövid sertéskarajok, marhalábszárak, fémtálcán, véres lében lilás-vörösen duzzadó hatalmas sertés- és marhamájak, másik tálcán halvány rózsaszínű darált hús halmok, szomszédságukban az egymáson sorakozó sertés nyelvek és szívek mellett félbevágott disznófejek, mintha orrukkal halálukon túl is az elébük rámolt csülköket és tisztított sertéskörmöket szagolgatnák. És sorjáznak tovább csontos oldalasok, vékony zsírcsíkokkal szegélyezett tarjaszeletek, egymásra rakott velős csontok, fehéren szétterülő, recés pacaldarabok, halványpiros combok, összegöngyölt dagadók, lapockák, közvetlenül a halványsárgás tüdők és lilás marhafelsál szeletek mellett.
Vágóhidak halálosztó húsorgiája tombol az üvegpultok mögött. A környékbeli, tehetős háziasszonyok nagy örömére.
A húsbolt mellett büfé bódé. Sorbanállók. Sörös- és borospoharak, stampedlik a kezekben. Piszkos farmernadrágban borostás férfi könyököl a bádog pultra.
A büfésnő felcsattan: – Marci! Ne itt támaszkodj! Ez nem kocsma!
– Nagy fának nagy az árnyéka – válaszolja hetykén a férfi. – Mondja Rózsika, ország, város, utca, házszám és már itt sem vagyok.
– Korán reggel totálkárosra ittad magad.
– Maga meg csúnya. Én reggelre kialszom, de maga mit csinál?
– Most van reggel, nagyokos.
– Akkor majd estére, nem mindegy? … Itt mindenki magyar ember, én itt születtem, az angyalok földjén. Olyan élmunkás esztergályos voltam, hogy az csak na! … Mi itt születtünk, a többiek csak betelepedtek, én itthon vagyok … A többiek elhúzhatnak a francba!
Menyhért mellé lép.
A férfi ránéz: – Te is betelepedtél ide, mi?
– Persze – válaszolja Menyhért.
– Neked nincsenek idegeid?
– De, csak elsorvadtak.
– Azt hiszed, hogy én egy műveletlen melós vagyok? Mert élmunkás voltam itt? Az, élmunkás.
– Másnak is van hibája. Ez legyen a legnagyobb bajod – mondja kicsit sajnálkozva Menyhért.
A férfi pár másodpercig zavaros szemmel kutatgatja Menyhért arcán az érzelmeket, aztán felcsattan: – Holnaptól léböjtkúra napokat tartok … Ezek hiába telepedtek be ide, én itt születtem, és én még nem vagyok leírva. Az élmunkásokat nem lehet csak úgy leírni! Akárki idejöhet zöldséget árulni, és azt sem tudja, mi az articsóka. De azért jól élnek. Az erdélyi srácok semmi pénzért trógerolnak nekik … A tót öregasszonyoknak ez seckojedno, azok már száz éve itt vannak … Csak várjátok ki a végét! Lesz itt akkora ribillió, hogy … De itt mindenki magyar … Ország, város, utca, házszám … A többit tudom.
Sárga alapon piros rózsás mintájú szoknyában egy cigánynő lép hozzájuk. Karján, mintha csak egy csecsemő lenne, földgömböt tart.
– Fiatalúr, – fordul Menyhérthez – nem vesz egy alig használt földgolyót? Olcsón adom, nézze már meg!
– Mi van, Rizsa Manci, már a földet árulod magad alól? – kérdi a totálkáros Marci.
A cigánynő rá sem hederít: – Nézze meg, fiatalúr, maga olyan úriforma, biztos szereti az ilyesmit.
Tarkakockás flanelingben és fehér, zsírfoltos kötényben, szélesvállú férfi siet el mellettük. A büfépulthoz lép: – Bocs, bocs, rohanok – mondja a pult üvegablakán behajolva. – Fél unikumot kérek. – Visszafordul, ránéz a cigánynőre. – Rizsa Manci, ha még egyszer odapakolsz és eltolod a kis tragacsunkat, letépem a fejed!
– Ne járjon olyan sebesen a szád, mert ráülök! – vágja oda a cigánynő. – Még azt a vacak, kis helyet is sajnálod tőlem?
– Az nem a te helyed, pakolj odébb!
– Hát az én pénzem nem olyan jó, mint a másé?
– Miféle pénz? Nem fizettél te még soha életben helypénzt.
– Már egy kis helyem sincs ezen a földgolóbison?
– Azt is árulod, te! A földet is ellopnád magad alól, ha tudnád. Nagy franc vagy te, Rizsa Manci! És ne figyelgess engem minden nap, hogy milyen húst árulok, mert kitekerem a nyakad!
– Csak nem félsz, te szőke herceg?
– A lopott holmidat vidd egy másik piacra, érted?! – a húsos férfi fejét kihúzza a bódé üvegablakából, felegyenesedve, kisujját eltartva stampedlit fog a kezében és egy hajtásra kiissza.
A cigánynő eléje pattan: – Hát hallgass ide! Én nem lopok, és épp úgy árulok, mint te! A rajkók miatt. Mit csináljak, négy van belőlük.
A férfi elemeli szájától a stampedlit, széles vigyorral ránéz a cigánynőre: – Egy fél éve még csak három volt belőlük, te biológiai csoda!
– Négy vót az akkor is, mer legutoljára csak úgy meglepett a csávó a gyerekkel.
– Téged aztán nehéz lehet meglepni …
– Meglepett hát, aztán elment a csávó, hogy ott pusztulna el, ahol van! Gyöngüljön meg a szemem, ha nem így igaz! De te még egy kis helyet is sajnálsz tőlem, mer cigány vagyok!
– Sunyi vagy, Rizsa Manci, az a te bajod! – a férfi gyorsan visszateszi a büfés bódé üvegablakába a stampedlis poharat.
– Tudod mi vagy te hozzám, te húsostolvaj? … Álácsony.
– Na, most már elég volt, mert megcsaplak! – a férfi elfordul tőle, ismét behajol a büfé ablakán: – Rózsika, ma bontunk, kell vasárnapra?
– Kell hát – hallatszik bentről.
– Akkor a szokásos két kiló comb, majd valakinek elpasszolok érte lapockát. Csók, csók … – és gyorsan elsiet Menyhért mellett, aki a cigánynőtől elfordulva pár lépés után ismét a húsbolt kirakatát nézegeti.
– Jó reggelt, főnök – köszön rá a háta mögött Kapitány, fején piszkosfehér, sötétkék csíkos, műanyagsildes hajós tányérsapka.
Menyhért megfordul, ránéz: – Jó reggelt, Kapitány! Már hajnalok hajnalán itt sertepertélünk? Mi újság?
– A nagy semmi – válaszolja a Kapitány és egyik kezével megvakarja a másik tenyerét, teljesen értelmetlen mozdulattal. – Maga sem tud aludni? Én már össze is vesztem a halasokkal. Szemét banda!
– Új tengerész sityakot szereztél magadnak? – kérdi tőle Menyhért.
– Naná, mert nem mindegy a mindegy! Oké, Néró! Nem akar egy kis uborkát? – kérdi és a lába elé tett nejlon zacskóra mutat, amelyben egy halom uborka zöldell. – Vigye haza, van nekem elég. Adták, nem a kukából szedtem. Én nem kukázok. A sok részeges, az igen. Ott hátul a piacon, de én nem …
– Mert te aztán soha nem iszol, Kapitány, igaz?
– Na, dehogy nem! Kell is az, mert nem mindegy a mindegy. Oké, Néró! … Összevesztem a halasokkal, csaltak. Kivittem nekik három fuvart már most reggel, és egyet lecsaltak. Pedig három fuvar, az százötven.
– Milyen fuvar?
– Hát kivittem a szemetüket, ők meg lecsaltak egyet. Nekik sem viszem ki többet! Mert a Kapitány nem mindenkinek viszi ám ki a szemetét. Nem mindegy a mindegy! – Menyhérttől pár lépésre eltávolodik és visszaszól: – Már itt van a virágos. – A virágos bódé ajtajában álló nőnek odaköszön: – Csókolom. Na, elkészítve a munkanélküli segély?
A nő hirtelen lehajol és a bolt elé kitett virágcserepeket kezdi rendezgetni: – Ma nem kell kivinni a szemetet, Kapitány, de holnapután már nyitás előtt itt legyél, érted?!
– Úgy lesz, kezit csókolom – tolja hátra-előre sildes sapkáját, aztán várakozóan megáll a virágboltos nő előtt, aki fölegyenesedik, majd benyúl kék köpenye zsebébe: – Nesze, itt egy százas, aztán oszd be jól! És itt legyél már nyitás előtt!
A Kapitány elteszi a pénzt a nadrágzsebébe: – Be lesz ez osztva, kezit csókolom, mert nem mindegy a mindegy! Ha azt mondom, hogy ott leszek, akkor itt is leszek, oké Néró! – Majd hátat fordít az asszonynak és visszasétál Menyhérthez: – Na, látja, főnök, ez az én segélyem. A virágost szeretem, neki mindig kiviszem a fuvart. Holnapután péntek, előbb kezd, már korán itt leszek. – Váratlanul lehajtja a fejét és a cipőit kezdi nézegetni: – Kellene egy új cipő, mert onnan alulról jön a cúg.
– Mióta vagy itt a piacon, Kapitány? – kérdi Menyhért.
– Hát, amióta leszázalékoltak. Volt nekem földem is, csak elvették, az már nagyon régen volt, aztán … ebbe a kerületbe jöttem … nincs egy régi cipője, főnök?
– De, majd adok.
– Nekem kicsi a lábam, én kislábon élek.
A körülöttük jövő-menő emberek hirtelen félre ugrálnak, mert a közelben fölcsattan egy rekedtes hang.
– Hello, kocsi! Tojás, tojás! Vigyáztam a tojásaimmal! Hölgyeim, senki ne kerüljön a tojásaim alá! Vigyáztam! – A tojástálcákkal megrakodott kétkerekű kocsi gyorsan elhúz mellettük, és a kocsit toló férfi kiabálása még jó darabig feléjük hallatszik.
– Nézd már, majd föllök! – méltatlankodik a Kapitány. – Azt hiszi, hogy úgy van az úgy van. Pedig, oké, Néró, igaz? – néz rá Menyhértre.
– Persze, oké Néró!
Alacsony, sötétszürke öltönyös, fehéringes férfi teszi Menyhért vállára a kezét. Pufók, arcával szélesen mosolyogva néz Menyhértre, aki a váratlan érintéstől megfordul és ránéz.
– Szervusz Menyuskám – köszön a férfi. – De régen nem láttalak.
– Szervusz, Domi.
– Hogy vagy? – kérdi Menyhérttől Domonkos.
– Na, viszlát – búcsúzik el hirtelen a Kapitány – nekem itt még sok dolgom van, körül kell néznem – mondja és a nejlonzacskóját fölemelve a földről eltávozik a körülöttük jövő-menő vásárlók sűrűjében.
– Kijöttem ide a hétvégére egy kicsit bevásárolni – mondja a mosolygós, pufók arcú Domonkos. – Még ez a legolcsóbb piac a városban. Nekem való, fölszabadult egyházi rabszolgának. Mi újság veled? – kérdi Menyhérttől, de most nem mosolyog, hanem szemét kicsit összehúzva, fürkészve néz az arcába. – Mintha kicsit lefogytál volna – teszi hozzá.
– Éppen állás után kell néznem – válaszolja Menyhért.
– Mindannyian az Úr kegyelméből élünk, ezt nem csak mint református lelkész mondom neked, Menyuskám.
– Megint sok tetű, karrierista szaladgál mindenütt.
– Az Úr ezt is látja. Ezért nem szabad nekünk elkeseredni. Nézd, kérlek szépen, az én szolgálatom …
– Te az Úrhoz tartozol, Domi.
– Mindannyiunknak megvan a maga szolgálata, neked is, hidd el.
– Már harmadik napja kóválygok, nem tudok semmit csinálni. Kit érdekel, hogy kiadták már jó pár könyvemet, hogy semmi kedvem lepaktálni senkivel …
– Ismerem, depresszió. És mi van ebben a sajtó dokumentációban, ahol több mint tíz éve meghúztad magad?
– Hol van az már? … Azóta volt egy rendszerfordulás, Domikám, ha nem vetted volna észre … Azóta több alakuló újságnál voltam, melyek szépen meg is szűntek.
– Élned kell valamiből. Menj vissza tanítani. Bölcsészkart végeztél, nem?
– Igen, csak húsz éve iskola közelében sem jártam. Nem vagyok elég „csereszabatos”, Domikám. Kit érdekel éppen most a kultúra, a szellemiség?
– Hidd el, Menyus, egyre jobban háttérbe szorulnak a materiális, földhöz ragadt dogmák, és …
– Ahhoz képest, hogy mindenki csak a pénzzel törődik, biztos, igazad van.
A távolból egyre közelebb hallatszik a tojáshordó kiáltozása: – Helló, kocsi! Vigyáztam a tojásaimmal! Hölgyeim, senki ne kerüljön a tojásaim alá! Vigyáztam! … Vigyáztam! …
A Menyusék mellett elsietők ismét hirtelen félreállnak, a kétkerekű kocsi tojástálcákkal megrakodva elviharzik mellettük.
– Megtizedelt nemzedék vagyunk mi is, Domikám – mondja Menyhért és nézi, ahogy az emberek hirtelen lépnek félre a tojásos kocsija elől. Aztán visszafordul Domonkoshoz: – Aki eddig becsülettel, évtizedeken át ellenállt az egész, te úgy mondanád, materialista hajcihőnek, azt most a pénztelenség, a napi hajsza fogja így ötven után közelebb taszigálni a sírhoz … Legszívesebben föladnám az egészet.
Domonkos hirtelen mindkét kezével megragadja Menyhért egyik karját: – Az ég áldjon meg, hogy beszélhetsz így?! Szándékosan még te sem sértheted meg az objektív erkölcsi rendet. Isten ajándékát nem dobhatod el … Nézd, kérlek, most olyanok vagyunk, mint a zsidók, akik kiszabadultak Egyiptomból. Amíg rabszolgaként ott dolgoztak, volt étel és fedél a fejük felett, na, jó, rabszolga koszt, de az is jobb a semminél. Amikor kivonultak a pusztába, nem volt ugyan kényszermunka, de ennivaló sem. Mi is eltompultunk a szolgaság évtizedei alatt, és most újra kell …
– Mi nem vonultunk sehova – mondja Menyhért és gyengéden letolja karjáról Domonkos két markolászó kezét. – Mi itt maradtunk és köztünk maradtak a rabszolgahajcsárok is.
– Na, látod, Menyuskám, pont ez a mi dolgunk. Meg kell szelídíteni őket. Szeretettel. Szeretjük önmagunkat, minthogy Isten szeretetének tárgya vagyunk, de szeretnünk kell a vétkeseket is, mert Isten is szereti őket. A szeretet hozza felszínre bennünk a keresztényi és emberi értékeinket. Azt, ami benned is van, kedves barátom. – És most gyengéden megsimítja Menyhért karját.
– Az evangéliumi tanítást én is el tudom mondani, Domikám, csakhogy a beoltott szőlővessző el is fagyhat, ha jön a hideg.
– Nemcsak az én dolgom a lelki szolgálat, mert így ötven körül végre tanúi lehetünk a lelkek szabadulásának. Csakhogy mindenkinek át kell menni a kietlen pusztán, mielőtt békességben lehajtja a fejét. Ezt nem úszhatja meg. És egyeseknek ehhez kell a lelki szolgálat. Te pedig krónikás vagy, Menyuskám, érted? Egy kor krónikása.
– A lelkek piacán – mondja Menyhért és most ő simogatja meg kicsit szomorkásan, lehajtott fejjel Domonkos karját.
– Hát, ha erre gondolsz – és Domonkos széles mozdulattal maga köré mutat – erre a lelkek piacára, akkor ez egy európai piac, kérlek.
– Mint a bécsi Naschmarkt. Igaz ugyan, hogy ezt itt állítólag megszüntetik. Egyszer Bécsben is valamelyik városi főokos kitalálta, hogy szűntessék meg a Naschmarktot, de a kerületi tanácsnokok olyat mondtak neki, hogy rögtön elhallgatott.
– Már megbocsáss, de azért talán az a piac kicsit rendezettebb, mint ez.
– Kétségtelen, de rendbe tenni mindent lehet, meg elpusztítani is. Általában az utóbbi felé hajlunk, ugyanis az a könnyebb megoldás. Pláne, ha ezt a pénzközpontú világot nézzük – mondja Menyhért, amikor egy csapat megriasztott utcai galamb, postagalambokra hasonlító begók, ahogy a galambászok mondják, kósza kört ír le nagyon alacsonyan a fejük fölött, aztán úgy suhannak el még alacsonyabban, szinte a bódék tetejét súrolva, mintha a jövő-menő, nézelődő, sétáló emberek fejére akarnának szállni, a Szentlélek elfajzott huszonegyedik századi rokonaiként.
Autóbusz túráztatja közelükben a motorját. Szatyrot, nejlonzacskókat, táskákat cipelő nők, férfiak kapaszkodnak fölfelé a lépcsőn. Távolabb villamos csengője berreg, ajtó csapódik, a sárga kocsik kihúznak a végállomásból, a piac mellől, egy utcába bekanyarodva.
– Halló, halló! Kicsi kocsi nagy tojások! Vigyáztam! Hölgyek! Ne kerüljenek a tojásaim alá, mert szaporodik a magyar! – kiáltja tojásokkal megrakott papírtálcákkal felhalmozott kétkerekű kocsiját Menyusék felé tolva a tömegben egy kockás, felgyűrt ujjú flanelingben izzadó férfi. A nap már melegen süt a kora reggeli időben.
– Ing és gatya gyári Áron, jól adja Varga Áron! – csattan a közvetlen közelükben egy kék munkásköpenyt viselő, őszülő idősebb férfi, kicsit rekedtes hangja.
– Na, ez is egy munkanélküli. Látod rajta a kék, gyári köpenyt?
– Talán művezető volt.
– Talán.
– De az is lehet, hogy szerezte valahonnan, látod, hogy ruhákat árul.
– Ezek ruhák? Na, ne bolondíts.
– Neked is el kellene menni munkanélküli segélyre.
– Hát persze, a sokszázezer mellett eggyel több vagy kevesebb, már mindegy.
– De te azért mégis más vagy, nem?
– Persze, más. Én vagyok maga a másság. De kit érdekel, hogy én ki vagyok?
– Hát tényleg kivagy – mondja kicsit heherészve Domonkos és esetlenül a szája elé kapja a kezét. – Bocs, csak szóvicc volt.
– Annak nem is rossz.
– Ing és gatya gyári Áron, jól adja Varga Áron – sétál el mellettük, karján tartva egy nagy sporttáskát a kék köpenyes férfi.
A Kapitány melléjük lép. – Atttya-uuuristen! Micsoda forgalom! Csak úgy száguldoznak. Busz, villamos, tojásos, Varga Áron, Rizsa Manci meg ez a sok vásárló. Mert nem mindegy a mindegy! Oké, Néró! – és a Kapitány hirtelen dudorászni kezd: – „Árokparton virít a tök, estére a babámba bök”, – aztán lassú lépekkel elódalog.
Gyere – mondja Domonkos – igyunk egy pohárral ebben a büfében.
A közeli büfésbódéhoz sétálnak. – Kezitcsókolom, jóreggelt. Milyen bora van? – kérdi Domonkos.
– Olaszrizling és hárs – hallatszik a bódé üvegablaka mögül Rózsika hangja.
– Én talán hársat innék, két decit. És te? – fordul hátra Menyhérthez.
– Az úr rizlinget iszik – mondja Rózsika.
–Látom, ismernek kérlek.
– Mondtam, hogy harmadik napja itt kószálok.
– És vándorlás közben az ember megszomjazik – bólint Domonkos. Elveszi a kisablakon kinyújtott két poharat. – Mennyi? – Nyolcvannégy – hallatszik bentről. Domonkos fizet. – Egészségedre! – A tiédre – mondja Menyus és kiissza szinte egy hajtásra a poharát. – Jó huzatod van – cuppog Domonkos a bort ízlelgetve. – Savanyú – mondja. – Miért, mit gondoltál, valami zweigelt-et, cuviert, vagy pécsi cirfandlit, villányi testes, telt ízű nagyburgundit, esetleg délbalatoni vidékről muskotályt, traminit, sauvignon-t, chardonnay-t fogsz itt inni?
– Hát azt nem, de talán valamivel …
– Itt nincs más. Gyorsan kell inni, mert különben le sem tudod nyelni.
Domonkos is megpróbálja egy hajtásra kiinni, de nem nagyon sikerül, csak fintorogva néhány korty után.
– Gyere, nézzünk körül – mondja Menyhért – nem bírok így egy helyben álldogálni.
Elindulnak a zöldséges kofák felé. A szürke hullámpalával fedett faállványok alatt, hosszú bádogasztalok mögött állnak a meleg, koratavasz ellenére is kötött pulóverekbe, vastag szövetű kiskabátokba, szőrmés mellényekbe öltözött, bekötött fejű kofák. Az asztalok roskadásig telve sárgarépa, fehérrépa, cékla, hagyma, fejeskáposzta, alma halmokkal.
Az egyik asztal mögül ráncos arcú, sötétkék kendős öregasszony beszél. – Na, videli ste tu zenu? Lem hmatka ten tovar, ako keby bola slepa, ale nic nekupuje.
– Hozzánk beszél ez a jóasszony? – kérdi Menyhért a mellette ballagó Domonkost, akiről tudja ért szlovákul, a benesi dekrétumok idején telepítették mihozzánk. Igaz, alig múlt akkor öt éves.
– Csak azt mondta – válaszolja Domonkos -, hogy az egyik nő tapogatta az áruját, mint a vakok, de nem vett semmit. Látod, Menyus, az is az Úr akarata volt, hogy bennünket a háború után kizavartak Csehszlovákiából. Nekem itt kellett lelkésznek lenni és nem ott.
– Ott nagyobb hasznodat vennék most, attól tartok – mondja Menyhért.
Az öregasszony mellett álló fiatalabb átszól az öreghez: - No s pánom Bohom, Koniec tohto trhu. Ludia nemaju peniaze.
– Ja to robim uz vyse tridsat rokov, ale tyto tu nehcu ani lacnu cibulu, ani zeleninu, ani zemiaky – válaszolja az öregebb.
– A nőknek nincs kedvük pucoválni – folytatja a fiatalabb. – Oni kupuju radsej v Közérte v nejlone zabalene, hotove …
– Nem megy a piac, azt mondják – fordít Domonkos, mint egy hivatalos tolmács, – inkább a Közértben vásárolják a nők a pucolt zöldséget.
– Tessék, asszonyok, itt a szép friss zöldség! – kurjant a fiatalabb és megigazítja álla alatt a kendő csomóját.
Jólöltözött, középkorú, fekete színű, zöld zsinóros stájer kalapot viselő nő áll meg a fiatalabb előtt: – Gut morgen. Was kostet dieses Gemüse?
– Na, ez is egy sváb, látszik a kalapján – sutyorogja az öregebb a fiatalabb felé.
Az osztrák nő meg sem várja a választ, újra kérdez: - Was kostet diese Karotte? – és az alma felé mutat, bár azon túl répahalom.
– Hova mutogat ez a szerencsétlen? Legalább tanulna meg két szót magyarul, ha ide eszi a fene!
– Na, látod, Domikám, hogy szereti a tót kofa a bécsi asszonyságod a te európai piacodon?
– Wie viel forint? – kérdez tovább az osztrák nő.
– Negyven … Mondhatom én ennek, nem tud ez egy kukkot sem magyarul. Fircik – válaszolja a fiatalabb és kivesz egy nagy sárgarépát, hegyes végével a tenyeréből mered fölfelé, úgy tartja az osztrák nő nagy keblei felé.
– Skríbálja fel neki, oni videli – fordul az öreg a fiatal felé.
A fiatal, kezében a fölfelé meredő répával, tagoltan kezd beszélni és egy krétával írt fekete táblára mutat: - Negy-ven, itt, látod? Fircik.
– Ja, netyfen, vierzig. Ein kilo, bitte.
– Egy kiló szép répa a Fraunak. Ezeknek van pénzük, naná!
– Und diese Knoblauch.
– Fokhagyma?
– Ja.
– Meg fokhagyma is, persze.
– Und rote Ruben – bök rá a céklahalomra a stájer kabátujj.
– Ez nem európai piac, Domikám – suttogja Menyhért. Ez maga a monarchia. A tót zöldséges kiszolgálja a bécsi asszonyságot, aztán valahogy magyarul gagyogva majd csak megértik egymást.
– Várjál, én is veszek tőlük zöldséget! – lép el tőle Domonkos.
– Kell is ezeknek a milliomosoknak egy kis egyházi támogatás – szól utána Menyhért.
– Aztán beugrom egy óráshoz, itt a piac mellett. Menj vissza addig a borozós büféhez, ott találkozunk! – kiált vissza Domonkos.
Menyhért a sétálgató, álldogáló vásárlók tömegében visszasétál.
– Kér még? – hajol ki a kisablakon a büfésné, amint meglátja.
– Kérek. Két olasz, két hárs.
A nő kiadja a poharakat, aztán kijön a bódéból, kezében vizes rongy, azzal kezdi törölgetni a bádog pultot: - Hogy a Jóisten rohassza az eget erre a sok tahóra! Beledobálják a csikket a poharakba, pedig ott van az orruk előtt a pléh hamutál. – A büfébódéval szemközti főúton megint egy autóbusz túráztatja a motorját. – Ezt a rohadt autóbusz végállomást is elrakhatnák már innen! Autóbusz, villamos, minden francnak itt van a végállomása, mintha ez lenne a világ vége! – A busz pöfögve elindul, zaja távolodva belevész a főút forgatagába. – Ezt a sok csöves csavargót, meg alkalmi árust is ki kellene végre söpörni innen! Csak csinálják itt a koszt! – folytatja Rózsika és dühödt mozdulattal önti a kanálisba a pohárból a csikket, aztán tovább törülget. – Összelopkodják magukat, aztán itt árulnak minden nyavalyát az ember orra előtt: zoknit, teflon-edényt, mosóport, Istenharagját. Adó nélkül persze, más meg fizessen helyettük. – Megint egy villamos berreg a főúti végállomáson, ajtó csapódik. – A múltkor az egyik tarló réme még az igazoltató rendőrt is pofánverte.
– Polgári engedetlenségből. Biztos megélhetési bűnöző volt – veti közbe Menyhért.
– Az volt, az hát! És elszaladt ebben a marha tömegben, persze senki nem akadt, aki elkapta volna. Itt bóklászik a sok zsebes, tarló réme, aztán ha meglopnak valakit, sivalkodik, de senki nem nyitná ki a száját.
A kockásinges, fehérköpenyes húsos eladó siet közéjük. – Itt vagyok tündérkém, a combocskáimmal.
– Megmérhetem? – kérdi Rózsika és már viszi is be a bódéba a kis papírcsomagot.
– Csak nem hozol szégyenbe, Tündibündi? – kérdi a vérfoltos köpenyben a húsos.
– Szégyenbe? Téged, Gáspár? Ahhoz én nem tudok elég korán felkelni. A múltkor is átvertél, akkora mócsingot vágtál a marhalábszárhoz …
– Az lehetetlen, Isten látja lelkem, az nem én voltam …
– Hanem a római pápa, mi? Na, itt az unicumod.
– Édes Tündibündi, tőlem megmérheti – hajol be a kisablakon, s közben, mintha legyet fogna, elkapja az unicumos stampedlit. – De amióta a másik húsos leégett …
– Leégett? – sikkant föl Rózsika a bódéban. Sok volt az elszámolni valójuk, aztán saját maguk éjszaka felgyújtották …
– Jaj, édes Tündibündi, hogy maga miket talál ki? Szóval tudja mi van nálunk? Meghalni sem érünk rá. Mindenki hozzánk jön. – Egy hajtásra kiissza az unicumot.
– Mindjárt elkezdelek sajnálni benneteket.
– Rohanok is, csók, csók … - és elsiet a húsos Gáspár.
– Ezek is megérik a pénzüket – jön ki Rózsika a bódéból. – Nekem akkora visszerek vannak a lábamon, mint egy ugrókötél, de a felét sem keresem annak, amit ők, persze nem az én vacak kis combomból gazdagodnak …
– Amit lapocka árban számolnak – veti közbe Menyhért.
– Csak egyszer-egyszer csinálom, valahogyan nekem is élni kell – mondja Rózsika és beviszi a húsos stampedlijét.
– Az úsztatásból gazdagodnak – szól befelé a kisablak mellett állva Menyhért.
– Maga is tudja?
– Véletlenül.
– Csak nem valami hivatali ember maga?
– Nem, csak tudom, hogy este a krinolint, parizert, disznósajtot, májast bevágják egy nagy, vízzel telt tepsibe, aztán reggelre jól megszívják magukat.
– Pontosan! Aki meg hazaviszi, csodálkozhat, hogy másnapra a felére zsugorodik. De ha még csak ezt csinálnák … Múltkor nekem is a befúrt súllyal mért.
– Befúrt súly? – kérdi Menyhért.
– Az hát. – Rózsika kihajol az ablakkeret alatt és suttogva folytatja: - Megfúrják alul, aztán a kilósból már le is esik öt-hat deka. A jóasszonyok hazaviszik a husikát, aztán a két kilóból hiányzik vagy 15 deka.
– És forgalmuk aztán van.
– Most már rengetegen inkább csak bámészkodnak. Nincs itt pénz, zsibvásár ez már, nem piac. A múltkor is vettem egy szatyor paradicsomot, hát a szépet a tetejére rakták, alul meg rohadt volt. Ha velem ezt csinálják, amikor némelyik nálam issza kokszosra magát, akkor mit csinálnak mással?
– Hát erről én is mondhatnék egyet, s mást – szól közbe Menyhért, de a büfésnő mintha meg sem hallotta volna, hadrikál tovább.
– Persze értem én, a karfiolt úgy adják már nekik a nagybanin, hogy 15-16 fej van egy ládában, pedig legalább 25-nek kellene lenni. Ezek itt aztán még a rohadtat is el akarják adni … És locsolnak mindent a raktárakban este, mint a locsolóautó, kelkáposztát, fejes salátát, aztán reggel viheti a jónép, ha már jól megszívta magát. A gyökeret is ügyesen átkötik, szép az kívülről, de belül meg ott a dzsuva. Nyolcvannégy.
– Tessék?
– Itt a kétszer két deci. Nyolcvannégy. Ma még, aztán holnap …
Domonkos megérkezik. – Már itt is vagyok. Fantasztikus kérlek, ez a nyüzsgés, ez az élniakarás … Ez aztán Európa, ez az igazi Európa.
– Lebontják.
– Ezt még az unokáink is látni fogják.
– Senkit sem kérdezett a polgármester, meg a hivatala, csak úgy lebontják.
– Európa összes nagyvárosában úgy vigyáznak …
– Itt a kofák feje felől viszik el. Majd lesz a helyén beton- és üvegfal, légkondi, mélygarázs, tetőparkoló. Az árak meg a tetőparkoló fölé szöknek az égbe. Egy kis világpolitikai segédlettel fölszámoljuk önmagunkat. Négyszintes lesz ez itt. Lépcsőkkel, felüljárókkal, szupermarketekkel és nyugati bóvlíáruval tömött butikokkal. Az lesz aztán európai piac. Ihatsz világos pörkölésű bécsi, középbarna francia és sötétbarna pörkölésű olasz kávét, Mert az kell ám a magyarnak. Na, meg lesznek napijegyes kőasztalok a kofáknak, az őstermelőknek, mert úgy kell ám szépen mondani, amit a fele sem tud majd kifizetni. Csak nem hiszed, hogy a kiskertükben bogarászó tót asszonyok, akik száz éve ide járnak, képesek lesznek ebből megélni? Mert ebben a kerületben a te Európád szerint üzleti alapon gondolkodnak, kit érdekel a magyar őstermelő, a vásárló.
– Az összes fővárosi piac már majdnem megszűnt – mondja Domonkos. – Én is azért jöttem ide a fenéből, pedig a volt Fény utcai piac mellett lakom.
– Ezt hívják úgy, hogy tudatos kerületfejlesztési politika, érted?
– Csak a Jóisten.
– Fogsz te még messzebbre is menni, mert ez itt irodaházváros, áruházváros, lakóparkváros lesz. Na, igyál, itt a poharad.
Megfogják a poharukat és most Domonkos is szinte egyhajtásra issza ki a savanykás csigerbort – aztán zsebkendőt vesz elő, megtörli a száját, úgy folytatja: - Ezeket a piacokat még a monarchiában … a monarchiát nem felejtették el. Itt az egész környék, mint a monarchia …
– Már szétesett, kettészakadt – mondja Menyhért – ez egy kettészakadt város itt, Domikám. A gazdagok a Dunaparton, központi fűtéses luxusban, a lumpenek és a csórók a piac mögött. Ez a világváros széle, testvér. A közeli pályaudvarról itt robognak el a vonatok is. Az aranyos külföldi csak lenéz a vonatablakból …
– Mert minket mindig is le lehetett nézni – szól közbe Domonkos. – De azért ne ess kétségbe, összeomlott az agyaglábú óriás. Ebből is kikászálódunk valahogy. Elvégre Magyarországon vagyunk.
– Csakhogy különböző Magyarországok vannak.
– Ez itt már a századfordulón világváros volt. Itt lakunk és mégis Európában élünk.
– És választhatunk, mi leszünk a legszegényebb Nyugat, vagy a leggazdagabb Kelet. Ahogy elnézem, ez az utóbbi a valószínű. Aztán büszkélkedhetünk, hogy nekünk öt zsugorított fejjel több van, mint a szomszédnak. Felszámoljuk önmagunkat, Domikám és az egyik zsugorított fej én leszek. Na, sétáljunk még egy kicsit.
Elindulnak a tömegben, újra a zöldségesek felé, de most arra, ahol a bódék is vannak.
– Szevasz, Bálint – köszön oda Menyhért egy zöldséges bódéban álldogáló, kicsit pocakos férfinak.
– Látom, van itt jó néhány ismerősöd, mondja Domonkos. – Van – válaszolja Menyhért. – Már nagyon régen ide járok vásárolni.
– Szevasz, Menyus – köszön vissza a pocakos férfi. – Megint erre kujtorogsz? Nem megy az élet?
– Nem. És neked?
– Látod, állok és bámulom a sétafikálókat. Van, amikor úgy megy, hogy pisálni sincs időm, máskor meg … Tele van a búrám az egésszel, úgyis abbahagyom. Jön a csarnok, nekünk meg annyi.
– Oda már nem mész? – kérdi Menyhért.
– Megőrültél? Elegem volt eddig is, több mint húsz éve csinálom, tisztára gyomoridegem van. Már hajnalban veszekedek a nagybaniról jövőkkel, nyomják fölfelé az árakat, mint az istennyila, aztán, ha kérem, hogy vegyenek le egy zsák kelkáposztát, azt mondja a szarházi, fáradt, megemelte magát, mert még egy kis lóvét akar, hogy lerakja az árut. Vegyem le én, vagy fizessek. Ezek is elmennének a munka temetésére. Ha meg már reggel ötkor kezdek teríteni, jön az ellenőr, hogy az esztékánál földob. Na annak is fizessek. Aztán jön majd a nagy zöld, vízízű, kaliforniai paprika, háromszázért. Azt add el, ha tudod.
– Bocs, egy régi ismerősöm – mutat Domonkosra.
A két férfi a rekeszekbe rakott zöldségek, almahalom fölött nyújtózkodva megpróbál kezet fogni.
– Csirkével is akartál kezdeni – mondja Menyhért.
– A franc sem akar már! – vágja rá dühösen Bálint. – Az állatorvos is bohócot csinál belőled, ha nem fizetsz neki. Azt mondja beteg a csirke és negyvenből kilenc-tízre nyomja rá a bélyegzőt, a többit zabáld meg te. Aztán most is fizethetem az esztékát, forgalmi adót, bérleti díjat, helypénzt, ha nem nyitok ki, akkor is.
– És a lacipecsenyézés? Azt is mondtad.
– Arra meg nem visz rá a lélek. Csináljam, amit a többi? Az olajat jó, ha háromnaponként lecserélik, mert az olajos tepsibe sót szór este, reggel leszűri és kész. Megspórolta az aznapi olajat. Te meg olyan sós, véres-, májashurkát, kolbászt eszel, hogy falnak mész tőle. Na, ezt én nem.
Hirtelen a tömegben felbukkan és feléjük közelít a karján lóbálódzó sporttáskával egy férfi.
– Itt van ing és gatya gyári áron, jószívvel adja Varga Áron – ordibálja.
Rizsa Manci kiabálása is errefelé hallatszik, ahogy a földgolyóbisát akarja elsózni valakinek.
A közeli ponyva alatt ülő lábasos, kövér cigány férfi is rázendít: - Tűzálló lábasok! Teflonedényeket, serpenyőket, lábasokat!
A mellette álló bódéból is felharsan egy piros hajpántos eladónő: - Pamut a, pamut a zokni! Olcsó a pamutzokni!
Mintha egy ligeterdő madarai kezdenének egyszerre csivitelni, csipogni, cserregni, úgy csattannak föl a tömegből az alkalmi árusok: - Féláron a vodka, konyak, nem fáj ettől a kobak!
– Valódi, valódi a svájci csokoládé!
– Itt van a világító földgolóbis!
– Hat darab a petrezselem! Már csak hat petrezselmem van!
– Frissek a csirkéim! Tessék a gyönyörű libákat! Tessék a gyönyörű libamájat!
Egy, a kövérségétől széttett lábakkal döcögő cigányasszony, karján nejlonszatyrokkal áll meg Menyhért és Domonkos mellett: - Nem kellenek a príma szatyrok? Olcsón adom.
– Nem – mondja Domonkos és a zöldséges felé fordul: - Hát mi megyünk is tovább, mert én még körül akarok itt nézni.
Elköszönnek Bálinttól.
Amint elindulnak a lődörgő vásárlók között, hosszú sípolás és sercegés után megszólal a hangosbemondó: – Halló! Halló! Figyelem! Figyelem!
– Jó, hogy már nem azt mondod: Vnyimányije, vnyimányije! – szól Domonkoshoz Menyhért.
– Felhívjuk a területen tartózkodókat, hogy óvakodjanak a zsebtolvajoktól! Gondosan csukják be táskájukat – hallatszik recsegve, ropogva a hangosbemondó – ne tegyék pénzüket a nyitott szatyrokba!
– Atttya-uuuristen! Micsoda forgalom! De nem mindegy a mindegy, igaz, főnök úr? – jön velük szembe a Kapitány. – Oké Néró!
– Oké Néró, Kapitány! – mondja neki Menyhért, amint elmegy mellettük fehér hajós-sapkáját megemelve az öreg. – Hát ez az! Lopni kéne. – fordul Menyhért Domonkos felé. – Tudod, Domikám a te boldog századfordulós békeidődből, mint sok-sok barnára piszkolódott fénykép, itt felejtődtek a piac mögött a vacak kis sötét udvarok, ahol földbe szúrt botok végére üres sörösüvegeket tűznek a részeg férjek, miután jól kiordibálták magukat a vizes falú, földszintes házak szellőzetlen, dohos szobácskáiban …
Domonkos közbeszól: - És a nagy gyárak, ahova ez az egész melóskerület dolgozni járt?
– A magyar ipar büszkeségei ott rogyadoznak. A klinkertéglás gyárromok mellett megmaradtak a földszintes munkásszállók egy darabig, és pár évvel ezelőtt még farmernadrágos kubai lányok vihorásztak a repedezett üvegű, nyitott ablakokban … Döghőséges, meleg nyárban is szigorúan nadrágban feszítettek. Szólítgatták az arra járó fickókat. Na, mára aztán csak a törött ablakok maradtak, a düledező, gyomverte, klinkertéglás gyárromok … Már sehol sincs a vas és acél országa … Itt jöhet neked a Vízöntő-korszak, itt nem lágyul el senki a te nyomorodtól. Itt adnak-vesznek, csak éppen lelket nem cserélnek. Bár ki tudja … Itt csak alku van és nomád gyűjtögetés: olcsón, gyorsan hazavinni, amit lehet. Aztán be a spájzba, be a hűtőbe, be a gyomorba. Itt mindenki másról beszél, mint amire gondol … Csak a nagybüdös melós öntudat maradt itt körben mindenütt; a földszintes házak udvarain, a botra tűzött sörösüvegek között, a vakolatot vedlő, dohos szagú …
Egy csirkés bódéhoz érnek. Az üvegpult mögött levágott csirkefejek és redős zúzák, farhátak halma mellett fémtálcán duzzadó kacsa- és libamájak, aztán pucolt csirkék, kacsák, libák egymásra dobálva. A fehérköpenyes, hidrogénezett hajú, szőke eladónővel kiabál éppen egy középkorú nő.
– Hülyének néz engem? Mindenkivel ezt csinálja?
– Mit van úgy oda, hát kimaradt – vág vissza a fehérköpenyes eladónő.
– És ha csak otthon veszem észre? – csattan a középkorú nő. – Persze, a zúzáját azt visszatömködi, de a májat nem! Ez magának pucolt csirke? Mert mindig velünk tolnak ki, maguk nyavalyás vérszívók!
– Én csirkés vagyok, nem vérszívó!
– Az nem olyan biztos – dörmögi Menyhért.
– Nem is a csirke vérét szívja, hanem a miénket! – kiabál a vásárló.
– Véletlenül kihagyta a kislány – védekezik a hidrogénszőke hajú.
– Hát tették volna be neki!
– Kinek? A kislánynak?
– Nem a kislánynak, a csirkének! – hörög most már a méregtől a vásárlónő.
Menyhért dörmögve megjegyzi: - Döntsétek már el, hogy a kislányba, vagy a csirkébe teszitek be. Gyere, Domi, benézünk valamelyik kocsmája. Ennél még az is jobb. Nekem már úgyis mindegy.
A veszekedős csirkés mellett tovább mennek a piac széléhez közeledve a főút felé. Egy halas bódé előtt mennek el, ahol Domonkos a hatalmas, járókelők felé üveglappal leválasztott bádogtartály előtt megáll, nézi az összezsúfolódó, pikkelyüket vesztett pontyokat, némelyikük már felfordult, világossárga hassal lebeg a felszínen, pedig nagy buborékokban egy piros gumicsőből friss víz folyik a tartályba.
– Hagyják őket meghalni, aztán időnként gyorsan engednek a hullákra egy kis friss vizet. Állatkínzás – dohog Domonkos.
– Hát ez itt nem állatkert, Domikám.
– De a vásárlónak nem mindegy.
– A döglötteket kikapják rögtön. Látod, ott is egyet már kivett a pasas, vágja is le a fejét. – És valóban, a levágott halfej már röpül is a többi közé egy nagy fémtálba. Sok-sok meredt szemű halfej bámul rájuk. És a többi fémtálból is hosszú orrú kecsegék, acélkék csíkos makrélák, széles testű busák, vékony, hosszúkás fogas-süllők. És persze fagyasztott tonhalak nyersen, vagy apró darabkák panírozva, sütésre előkészítve.
A pult mögött két férfi gyors mozdulatokkal bontja a pontyokat: hasfelvágás, bél- és hólyagkipakolás.
– „Vágom a fát hűvös halomba, fényesül a görcse sikongva”, idézi József Attilát Menyhért.
– Hát ez azért nem favágás – mondja Domonkos.
– Nekik az. A halakat, mint az embereket nem izgatni kell, hanem kifogni, tudod Domikám? Ez ma a legfontosabb.
– Jó is a sült keszeg, vagy egy balin. A balint beirdalom, mert túl szálkás, aztán kis só, paprika és mehet a forró olajba.
– Nem is tudtam, hogy te ehhez is értesz.
– Csak kicsit. Néha az öreg pap is holtig tanul. Ezért pecázom.
– Hát igen, halóhaj a halolaj. Még egy papnak is, ha enni akar.
– Kezd megártani neked a bor.
– Naná, pár napja nemigen eszem. Tudod, Domikám, csak a döglött halak úsznak az ár felszínén. És mindig felszínen kell ám maradni. Na, menjünk innen.
Amint a piaci bódékat elhagyva elérik a főutat, hirtelen autógumik éles fékező csikorgására figyelnek föl. Tőlük pár méterre egy rozoga tartású, öreg férfi dülöngél, amint a piaci bódékat elhagyva ki akar lépni a főútra.
– Vigyázz, Gergő, mindjárt elütnek! – kiált felé Menyhért.
– Ismered?
– Persze.
– Nem érdekel semmi! – ordít ég felé emelt kezekkel a dülöngélő öreg és megigazítja fején a svájcisapkáját. – A magaslatot bevettük, lehasaltam, a többiek elfutottak, de én itt maradtam. Pa-pa-pa-pam! Megkapták, ott fekszenek! A magaslat a miénk! Pa-pa-pa-pam.
– Ő Gergő, a partizán – mondja Menyhért – vagy negyven éve itt veszi be a magaslatokat. Megint legyőzte a pia.
A dülöngélő férfi mintha észre sem vette volna a fékező kocsit, átbilleg a túloldalra és ott ordítja tovább: Győztünk, győztünk! Megrohamoztam, nem vártam, pa-pa-pa-pam! Mindegyik elfutott! Egyedül maradtam, egyedül …
– A nagybátyja az ötvenes években suszterből lett tábornok – magyarázza Menyhért. – Aztán lecsukatta Gergőt, mint gyanús partizánt.
– Hazakísérlek – mondja Domonkos.
– Tudok magamra vigyázni – legyint Menyhért.
Átérnek ők is a szembeni oldalra egy kocsma bejárata elé.
– Menyus, én ide már nem megyek be, neked is azt ajánlom, pihend ki magad, aztán …
– Hol marad a keresztényi segítőkészség?… A Vízöntő korszak? … Vagy a boröntő, nekem már mindegy – motyogja Menyhért.
– Ember, tönkre fogsz menni, és nehogy azt hidd, hogy gyorsan. De nem ám. Hanem szépen, lassan …
– „Elfogyni, mint a gyertyaszál, mely elhagyott üres szobában áll”. Ha nem jössz, akkor is megyek.
– Jó, de csak egy kis időre – válaszolja Domonkos.
Néhány falépcsőn mennek le a pincehelyiségbe, amit ezért hívnak lépcsős borozónak, ahol sűrű cigarettafüstben állnak a férfiak. Főként a piszkosszürkére koszolódott falak mellett, a falra erősített deszkákra támaszkodva. Poharuk a kezükben, vagy a fadeszkákon. Valaki veszettül énekel: – „Sej, haj Rozi, vasárnap kirándulunk!” …
A pult mögött a pirospozsgás, kövér szőke, göndör hajú, harminc év körüli kiszolgáló, a tulaj ráordít: – Kirándulsz te mindjárt, kifelé az ajtón!
– „Sej, haj Rozi…”
– Kuss!
– Igenis, Rozi kuss! – válaszolja a férfi, aztán pillanatnyi szünet után folytatja: - Tudod, Lajoskám, – szól a kocsmáros felé – mi vagyunk a védőgyűrű a belvárosi puhányok körül – és ránéz Domonkosra, Menyhértre.
– Nem bástya vagyunk mi véletlenül? – kérdi tőle Menyhért.
– De.
– Szóval nem rés, bástya?
– Az, bástya.
– Így mindjárt más. Bástya, nem rés.
– Az, gyűrűs bástya – válaszolja a férfi Menyhértnek. – Mi sohasem bukunk meg, pedig ott nagy pénzekkel játszanak … Vakolnak, átalakítanak, címert, zászlót cserélgetnek, mikor hogy, de itt minden marad – bólogat a gyűrött arcú, fekete svájcisapkát viselő, hatvanon túli férfi. Nagyot szív a cigarettájából, kisujját eltartva iszik a kezében tartott borospohárból.
– Mert ez egy gyűrűs bástya – mondja neki Menyhért.
– Az. Itt nálunk nincs kecmec – törli le kezével a száját a svájcisapkás.
– Munkásököl, vasököl, odasújt, ahová köll! Na, mit kérsz, Jóska? – néz mereven maga elé, mintha nem is Menyhértet kérdezte volna.
– Menyhért vagyok.
– Jó, hogy nem Boldizsár – tolja följebb a svájcisapkát a homlokából a gyűrött arcú. – És ez itt melletted a Gáspár?
– Domonkos vagyok – nyújtja kezét Domonkos.
– Én meg Marci, Hevesből – fog kezet Domonkossal. – Igaz, hogy vagy harminc éve eljöttem, de úgy élek, mint Marci Hevesen. Jó, mi? – kérdi nagyot röhögve. – Na, igyatok és felejtsük el a múltat. Itt nekem senki ne beszéljen a múltról! Mindannyian magyarok vagyunk és kész.
– Ez is végképp eltörölte a múltat – suttogja Menyhért Domonkoshoz hajolva.
– Még a félmúltat is, tanult a televízióból – suttogja vissza Domonkos.
– Pusztuljon vagy győzzön a magyar, középút nincs! – kiált föl poharát magasra tartva a borostás, gyűrött arcú Marci. – A langyos sumákokat még az Úristen is kiköpi! Egyenest a temetőbe! Vagy, vagy! – Hirtelen énekelni kezd: - „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve, odajár a cimbalmos a cimbalmával cimbalmozni minden este …”
A pult mögül Lajos mérgesen ráordít: - Már a danákat is összekevered, úgy berúgtál?! Ne nyivákolj Marci, mert kiakasztalak száradni az ajtó elé. Az ember a saját szavát sem érti.
– Na, azt nem is érdemes – vág vissza az öreg elég hangosan.
– Mondtál valamit? – kiált felé a távolból a főnök.
– Ugyan már, csak itt az új kis haverokkal társalgok – védekezik az öntudatos munkásosztály tagja. – Piros vagy fehér? – kérdi Menyhérték felé fordulva.
– Zöld – válaszolja Menyhért.
– Mi az, hogy zöld? Olyan nincs.
– Már hogyne lenne. Van, aki pirosat iszik, van, aki fehéret, én zöldet. Mindenki magyar, te mondtad.
– Hű, de vicces vagy!
– Én talán pirosat innék, az milyen itt? – kérdi Domonkos.
– Kadarka – válaszolja Menyhért. – Nem is hajósi cabernet. Jó húzós, tele csersavval, szőlőt ez sem látott.
– Na, akkor Lajos – megy a pult felé az öreg svájcisapkás – piros, fehér, zöld fröccsöket kérünk. Mert asszonygya, hogy – újra énekelni kezd – „Fel vörösök, proletárok” …
– „Lement a nap a maga járásán” – hallatszik a pince másik részéből.
– „Fel vörösök, proletárok, fegyveresek, katoná-á-ák” – csattan föl most már rekedten üvöltve az öreg svájcisapkás.
– Kuss! – ordít Lajos.
– Igenis, proletár, kuss!
A távolból azonban tovább hallatszik az ének: - „Sárgarigó szól a Tisza partján … Sárgarigó meg a fülemile …”
– Ott a sarokban, te sárgarigó, neked is csönd! – kiabál Lajos.
– Hát már nem érezheti magát jól valaki ebben a …
– Otthon, a feleségeddel, ott érezd jól magad! – üvölti most már hangosan a pult mögül a göndör hajú tulaj.
– Nincs is feleségem – válaszolja a sarokban álló férfi.
– Akkor segíts magadon, ahogy tudsz, de itt ne danolj!
– „Sárgarigó meg a fülemile …” - dudorássza mégis tovább szemhéját olykor le-lehunyva a sarokban álló fickó.
– Sárgarigó is kuss! – kiabál a svájcisapkás Marci át a többiek feje fölött.
A férfi a sarokból arrafelé néz, aztán elindul Menyhérték felé: - Nocsak, kit kell itt látnom?! Szevasz Menyus, te kiabálsz nekem?
– Nem én kiabáltam. Ez az öreg itt mellettem.
– Te is jól eltűntél – mondja Fülöp – amióta elváltál nem is láttalak. Csak nem házasodtál újra?
– Nem.
– Azért az asszonnyal …
– Telefonálgatunk egymásnak, ennyi az egész.
– Jól eltűntél.
– Sok dolgom volt mostanáig. De most már …
– Csak nem állás nélküli lettél te is – kérdi Fülöp Menyhérttől.
– Pontosan.
– Mert én is. Eladták a fogtechnikai laboratóriumot a svájciaknak. Káefté lettünk. A főnök, mentve a piros kis köpenyét, szépen besuttyant a kapitalistákhoz, bennünket meg azzal hitegettek, hogy senkit nem küldenek el. Aztán négyünket mégis az utcára zavartak … De beteszek én nekik úgy, hogy … Ismerem a főnököm összes kisded játékát és találtam is már egy német-magyar társaságot. A jövő héten felvesznek. Tuti, hogy felvesznek! Mert megmutatom én ennek a sok …
– Menyus, én kimegyek vásárolni, mindjárt visszajövök – mondja Domonkos Menyhértnek, aki meg sem hallja. A református pap erre nehézkesen fellépked a falépcsőkön és kimegy az utcára. Ebben a pillanatban az egyik falnál álló csoportból kiválik egy nagypocakú, erősen kopaszodó férfi és Menyhérthez sétál: - Hahó, Menyuskám! Hát te is itt vagy? Te nem szoktál ilyen helyekre járni.
– Hello, Feri.
– Még mindig egyedül? – kérdi Menyhérttől, amint elélép.
– Egyedül.
– Jó kis kajákat adtam, mi? … De már mi sem létezünk, tavaly bedobtuk a törülközőt, megszűntettek bennünket, mindenkit szélnek eresztettek – hadar a pocakos, kezében tartva poharát. – Most egy pizzás van az étterem helyén. Én meg csináltam egy kis butikot … Mit kérsz?
– Már hoznak. Domikám, légy szíves segíts a … - fordul Menyhért arra, ahol az előbb Domonkos állt. – Hát ez meg hol van?
– Az a kis alacsony pasas, aki itt állt veled? – kérdi Fülöp.
– Igen.
– Az előbb ment ki az ajtón. Azt mondta vásárol, aztán jön vissza – magyarázza Fülöp.
– Na, addig is egészségünkre! – emeli poharát magasba Feri. – A cucilizmusra, amit kiszolgáltunk!
– Már, aki – hümmög Fülöp.
– Miért, te nem? – csattan kicsit kételkedve a kövér, kopaszodó pincér.
– Ha csak azzal nem, hogy a fogaikat csináltam… Hogy jó nagyokat tudjanak harapni, mint a farkas a Piroskába.
– Te meg mit burgyázol?
– Fogtechnikus vagyok – válaszolja Fülöp.
– Na, akkor sok fejest ismertél, ment a bót, mi?
– Nem volt rossz. És te?
– Én? Semmit – rántja meg a vállát a kopaszodó pincér. – Jól elvoltam a jattból. Az igaz, hogy nem a csóró polgárok adták a lóvét. Na, de most, kishaverok, tudjátok mi a mutatvány?
– Mi?– kérdi Menyhért
– Összevásároltam a sok csóró öreg nyugdíjastól a kárpótlási jegyeket, aztán felárral továbbadtam és most veszek egy üzlethelyiséget és nyitok egy jó kis drinkbárt. Tuti tipp! Mert kaja, pia, habfürdő, az kell a magyarnak!
– Nekem nincs pénzem – hümmög Menyhért.
– Fogj magadnak egy gazdag spinét – vágja rá a kövér Feri. – Nem vagy te még olyan öreg. Tudod, hány ilyen pasas mászkált be hozzánk, amíg pincér voltam? Ott ültek a fröccsük mellett magányosan, néha bejöttek egy nővel, vacsora, ez, az, közben folyton a marha bánatukról meséltek, hallottam … Aztán csodálkozott a fütyi, hogy újra egyedül maradt.
– Nálam más a helyzet …
– Más, más, mindegyik fütyi azt hiszi, ha elvált … - int a levegőbe Feri, de nem fejezi be. – Ezek a mai emancipált tyúkok csak magukat szeretik.
A svájcisapkás, öreg Marci hozza egy tálcán a teli poharakat. – Tessék, drága jó elvtárs-uraim, itt vannak a piros-fehér-zöld fröccsök.
– Köszönjük – mondja Feri – mert egy síron pendülünk, öregfiú! Az egyszeri kislány is azt mondta, csak az a biztos, ami benne van. Na, Isten, Isten! – emeli poharát a volt pincér és mindannyian isznak.
Ivás után Menyhért leteszi a poharát a deszkára. – Nem olyan egyszerű.
– Nem hát, mert folyton nyavalyogsz – vág közbe a kövér Feri. – A nők egy pillanat alatt elhúzzák a csíkot, ha megérzik, hogy a pasas gödörben van. Minden nő azt hiszi, hogy egy Nobel-díjas lesz a férje. Vagy legalább egy Casanova, de úgy, hogy ő legyen az egyetlen nője.
– Iszunk, vagy csak a szánkat jártatjuk? Egészségetekre! – kurjant az öreg svájcisapkás és újra, most már fenékig, kiisszák poharaikat.
– Tudjátok mi van? – kérdi Menyhért.
– Na, mi? – teszi le poharát a volt pincér is a deszkára.
– A magyar pusztában áll egy fa – mondja Menyhért – aztán jönnek a vadászok, elsütik a puskájukat, a madarak felröppennek, és visszaülnek ugyanarra a fára, de másik ágra. Mert csak ez az egy fa van.
– És mire jön a vadászszezon, a madarak megtanulnak félni – teszi hozzá Feri. – Figyelj, haver, mi lenne, ha betársulnál hozzám? – kérdi Menyhérttől.
– Mondtam, hogy nincs pénzem.
– Pénz? Ki beszél itt pénzről? Az a mutatvány, haverkám, hogy megcsinálom azt a drinket és eljössz hozzám kiszolgálni. Na, milyen ötlet?
– Nem ismerem a piákat. Összekeverem a vájtlédit a baccardival.
– Na, látod ez az, vájtlédi lesz ott elég. Bízd csak ide, az ügyes kis Feri bácsira … Mert kaja, pia, habfürdő, az kell a magyarnak.
– Meg bécsi szelet helyett valami más, de nem jól kiklopfolva és vagy nyolcvan éve körbevágva – mondja Menyhért.
– Csak nem a hazát emlegeted, Menyus? – szól közbe hirtelen Domonkos.
– Na, visszajöttél, Domi? – kérdi Menyhért, amint hirtelen meglátja maga mellett Domonkost.
– Csak néhány szelet húst vettem vasárnapra.
– Szevasz, Feri haver, megismersz nem? – teszi nagy pecsétgyűrűs kezét a volt pincér vállára egy kigyúrt izmú, bőrdzsekis, negyvenes férfi.
– Szevasz, Ottókám, nem is vettelek észre – habogja Feri.
– Már két éve lenyúltál négy rongyra. Kis zűröd volt a napi elszámolással, abban a lepusztult kocsmában. Emlékszel? Eddig két levelet írtam, nem is válaszoltál. Mi az ábra, kisapám? Van nálad most lóvé?
– Én semmilyen levelet nem kaptam – védekezik Feri.
– Nem kell a púder, haver! – csap megint a vállára a bőrdzsekis. – Még te mondtad, hogy írjunk valami papírt, én meg azt mondtam, négyezer forintért nem érdemes firkálni.
– Komolyan nem kaptam levelet, de én csak kétezerre emlékszem.
– Mert akkor is kokszos voltál. Nem piálsz te egy kicsit sokat, haver? Na van nálad lóvé?
– Hát annyi most nincs, de tényleg nem kaptam levelet.
– Most tökmindegy, hogy kaptál vagy nem, nekem a lóvé kell. Most, rögtön. Világos? – húzza Ottó maga felé a karjánál a volt pincért.
– De hát csak pár darab százas van nálam – védekezik Feri.
– Akkor majd adsz valami mást! Mondjuk, kezdetnek ezt a jó kis órát – és Ottó megragadja Feri karóráját.
– Ne, az órámról szállj le! … Hallod? … Engedj el! – próbálja Feri a kezét kiszabadítani Ottó kemény markolásából.
– Meg ezt a szép nyakláncot! – ragadja meg a bőrdzsekis Feri láncát.
– Ne rángasd őt, te! – szól közbe Menyhért.
– Ne avatkozz bele, kishaver, mert letépem a fejed! – szól vissza Ottó.
– Talán ezt mégsem kellene – nyökög halkan Domonkos.
– Mi van, te buborék?! Pofon csaplak és elszállsz, mint egy luftballon! – ordít rá Ottó, a tar fejű hústorony.
Lajos, a főnök a pultnál észreveszi a dulakodókat és feléjük kiabál: – Hé, gyerekek, mi van ott a sarokban? Ismerkedünk? Ismerkedünk?
Marci föl-le tolja homlokából, a feje búbjára, aztán vissza a svájcisapkáját és nagy lendülettel közéjük lép: - Na, most már elég volt!
– Figyusz, öreg, nem vagy te már ehhez egy kicsit gyenge? – kérdi Ottó.
– Majd mindjárt meglátod – mondja fenyegetően az öreg és pofon csapja Ottót.
– Az anyád jóistenit! Megütöttél?! …
– Ottó, ne csináld! Ne csináld ezt! – kiált rá Feri.
Ottó ököllel arcbavágja az öreg Marcit. – Nesze, kell még?
– Te rohadt belvárosi strici! – kiált föl megtántorodva az öreg és nekiesik a falnak, de ugyanazzal a lendülettel vissza is lép a hústorony, bőrdzsekis felé.
A többiek összevissza kiabálnak a pincében: Hagyd abba! Válasszátok szét őket! Ne sajnáld Marci, te vagy itthon!
Ekkor kilép a pult mögül a kövér Lajos és közébük rohan: - Hagyjátok abba! Marci, állítsd le magad! … Nem értitek?! Abbahagyni! … Hívom a rendőrséget!
– Az istenit, kiverte a fogam – szívja a véres száját Marci.
– Azt, amelyikre panaszkodtál? – kérdi Lajos.
– Azt.
– Akkor meg minek sajnálod? – Lajos odafordul a bőrdzsekis Ottóhoz. – Te meg tűnj el innen és be ne tedd többé ide a lábad!
– Miért, akkor mi lesz?
– Az lesz, hogy mindjárt hívom a zsarukat – és Lajos visszasiet a pulthoz, leemeli a falra erősített telefonkagylót.
– Na, ebből nekem elég, megyek innen a jó francba – mondja Ottó és gyorsan fölszalad a lépcsőn az ajtóhoz.
Hirtelen nagy csönd lesz a pincében, majd a pult mögött fölcsattan Lajos: - A jó életbe! Az egész banda kifelé! Mára befejeztük! – és visszateszi a telefonkagylót.
– Csak azt csináltuk, amit köll! A mi fajtánk nem bántcsa a másikat … Minek jön az ilyen ide? Itt nem csacsenolunk, mint a nagyságos urak a belvárosban … Elég volt a sok dumából! – mondja a svájcisapkáját a homlokára tolva Marci.
– Belőled is elég volt, Marci! – kiált felé a főnök.
– Bár akármit mondasz, Lajos …
– Azt mondtam, hazafelé! Te is húzz már el, amíg egy kozmopolita jampec kidobós figurával ki nem raklak!
– Itt mindenki tudhassa, ha betarcsák, amit köll, nincs zűr. – mondja az öreg Marci.
– Fogd be már a szád!
– Vigyázz te is Lajos, miket beszélsz! – fenyegetődzik a gyűrött arcú Marci és megintcsak homlokába húzza svájcisapkáját.
– Tudom, már neked is megvan a hősi múltad. Ha megcsapnálak nagy baj lenne belőle, mert rámszállnának az elvtársaid, mi? Senkinek nincs semmi! Indíts hazafelé!
Lassan mindenki elindul a lépcsőn, a borozóból kifelé.
Menyhért és Domonkos is kimennek az utcára, omló vakolatú bérházak mellett sétálnak a piaci aluljáró felé. Velük együtt két rendőr is lépeget lefelé a lépcsőn. Lent a mélyben a lopott, vagy csempészárukat árulgató cigányok szétrebbennek, mint a galambok a piacon, később visszasattyognak, ahogy a madarak is visszaszállnak mindig a helyükre, ha valaki felzavarja őket. Ahogy a két rendőr átballag a cigány árusok is rövid egészségügyi sétát tesznek, majd újra alászállnak.
Amikor feljönnek az aluljáróból, Domonkos azt kérdezi Menyhérttől: – Téged is eltalált?
– Nem nagyon.
– A szemed alatt piros. Meg fog kékülni. Nem kellett volna bemenni. Minek mászkálsz ilyen helyekre?
– Nem mászkáltam én soha … Csak most valahogy … Elfáradtam, érted, elfáradtam.
– Hazakísérlek.
– Nincs semmi bajom, csak véletlenül ütött meg.
– Nem is azért, Menyus.
– Tudok magamra vigyázni.
– Látom … Sötétben botorkálsz.
– Bírtam, sokáig bírtam, de most …
– Elkaptak a sötét erők.
– Tudom. Valahogy ki kellene lépnem belőlük.
– Ki fogsz lépni …
– Évtizedekig bírtam …
– Fiatalabbak voltunk, de most is kikecmeregsz belőle.
– Világéletemben utáltam folyosókon, előszobákban ácsorogni. Most is ott kell tolakodni, ármánykodni, smúzolni, ha akarsz valamit … Egy kicsit jobb életet azért megérdemeltünk volna. Nézz körül! Nézz körül, mert lesznek még itt meglepetések – mutat Menyhért éppen egy földszintes, omló vakolatú házra, ahol az egyik ablakot pokrócok takarják. – Ezeket a földszintes és vakolatot hullató emeletes házakat szépen elbulldózerezik, helyettük ötcsillagos, több tízmilliót érő lakásokkal teli lakóparkok díszelegnek majd. Elektromosan nyitható kapu, biztonsági őrök, zárt úszómedence, kozmetikai szalon, szauna, légkondicionált szolárium és így tovább …
– Azokba a lakásokba sem a magunkfajta költözik – mondja Domonkos.
– De még csak azok sem, akik most itt laknak. Azok majd nézegetnek a kerítésen befelé, mint éhes gyerek a cukrászda kirakata előtt.
Üres telekhez érnek, ahol facölöpökkel kijelölt háztömbnyi gödörben hatalmas markológépek rendezik a terepet az újgazdagok lakóparkjának.
– Mi nem az erőszakos önérvényesítők fajtájából valók vagyunk, Menyus. De ez az egész nyavalyás élet most ilyen körülöttünk.
– Hát ebbe fáradtam bele. Azokat a kurva bombákat kellett hallgatnom egy sötét pincében … az anyám ott kapott tüdőgyulladást, nem is emlékszem a temetésére … Aztán folyton éhes voltam, mert egy alacsony, kopasz, Sztálin elvtárs leghűségesebb magyar tanítványa és sok rohadt tróger olyan rendet csinált itt, hogy … Másodikos gimnazista voltam, ott lőttek a Parlament előtt, lehasaltam egy teherautó alá és mellettem lőtték szét a lány fejét, akivel életemben először lefeküdtem … Hatvannyolc augusztusában úgy bóklásztam a prágai utcákon a boldog tömegben és aláfirkáltam minden kapualj elé tett kisasztalon heverő ívet, hogy azt hittem, ha hazajövök … Huszadikára virradó éjszaka kihajoltam a sötétségbe az ablakon és tehervagonokra rakott tankok jöttek szemben …
Afféle szocreál stílusú, kétemeletes, sárga ház előtt haladnak el, ami akkor épült, mikor még Kádár volt a kerületi párttitkár.
– Menyuskám, ez már a múlt …
– És a jelen? A fehéringesek, nyakkendősök, vasaltnadrágosok és az ékszerektől csilingelő nagyságák most is elfoglalhatják az üvegfalú irodákat, középületeket, betelepedhetnek a rejtett lámpákkal és tizedrangú rézkarc másolatokkal felcicomázott, angol tapétával burkolt bárocskákba és éttermekbe, hogy üzleteljenek, sefteljenek. Azokkal, akik zártkörű tárgyalásokon, előre kialkudott egyezményeken és osztozkodásokon félrevezették és félrevezetik az itt lakókat, akik folyton csak szabályoznak, elrendelnek, engedélyeznek, hol ennek a csoportnak, hol annak adnak kedvezményeket, míg jól összeugrasztják őket … Összeugrasztják ezt a megbetegített, megfélemlített, elbolondított népséget, akiknek még ma is urasági cseléd lelkük van, és sunyi módon azt lesik, hol és melyik feneket kell és lehet kinyalni … Az újmódi harácsolók, nyakkendősök, az ékszerekkel cicomázott hölgyikék soha nem fogják megtudni, hogyan is éltek itt a rogyadozó, földszintes házakban, ahol a maltertől vedlett ereszek alól kilógnak a nádszélek, mint a fák léggyökerei. Ezen a környéken mindnyájan a levegőbe kapaszkodunk … Soha nem fogják az itt lakók félelmeit és szorongásait megismerni … Nem is kíváncsiak rá …
– Mindannyiunk között vannak szájhősök és lelki nyomoroncok – mondja halkan Domonkos és kezét megint ráteszi Menyhért karjára. – És vannak jellembajnokok és jövendő mártírok … Olyanok vagyunk itt most, mint az ausztrál bennszülött, aki vett egy új bumerángot és a régit el akarja dobni … Könnyen bele lehet őrülni …
– Az idegrendszerünk, a fizikai létünk sínylette meg ezt az egészet – válaszolja Menyhért. – Persze jó néhányan egészségben, erőben kibírtuk, de visszaráng az idegeinkbe az a sok aljasság, amit kénytelenek voltunk végigélni. A szellemi, érzelmi elfojtásaink … - hirtelen abbahagyja, néhány mély lélegzetet vesz. – Rosszul vagy? – Kérdi Domonkos. – Mindig összeugrasztják ezt a megfélemlített, elbolondított népséget – folytatja Menyhért – És ebből a népségből még ma is soknak urasági cselédlelke van, sunyi módon állandóan körbe-körbe leselkedik … Érdekes, hányingerem lett.
– Mert felizgatod magad. Nem érdemes. És egész nap nem ettél semmit. Meg biztos tegnap sem.
– Le van szarva. Majd elmúlik. Mi is elveszett nemzedék vagyunk, Domikám, mihez kezdhetünk most már? … Itt állunk ennek a büdös nagy zsibvásárnak a kellős közepén. Nagy zsibvásár ez az egész és mindenki csak olyan álmokat dédelgethet magában, amilyen van neki. A mi agyunkra itt már nincs szükség. Ezen a tájon sokszor a kényszerzubbonyt is mentőövnek nézik.
– Csak a döglött halak úsznak az árral, igazad van.
Megállnak egy három emeletes ház előtt, a félemeleti két ablakban piros muskátlik virítanak egy-egy zöld ládában. Menyhért felmutat az ablakokra: – Na, hazaértem.
– Ahogy elnézem, csak nálad van virág az ablakban.
– Hát, ha már meg kell halni, legalább adjuk meg a módját.
– Feküdj le és pihend ki magad – mondja Domonkos. Nyújtja a kezét, majd megölelik egymást.
– Kösz, hogy elkísértél.
– Nehogy valami marhaságot csinálj! … Gondolj arra, hogy még dolgod van, érted, Menyus? Dolgod van! És ne felejtsd: a Fennvaló, zsinatoló, fecserésző népe az életgazdagságot mindig erősen kívánja … Élni kell!
– Jó, ezt nem felejtem. Hű, de éhes lettem.
– Az jó, akkor még egészséges vagy. Isten áldjon! Vigyázz magadra! – mondja Domonkos és integetve elindul.
– Te is – kiált utána Menyhért, aztán a kulccsal kinyitja a kaput, fölballag néhány lépcsőt a félemeletre, kinyitja a bejárati ajtaját, belép az erkélyére, majd kinyitja a lakása ajtaját. A kulcsot fölakasztja a bejárati ajtó melletti szögre, bemegy a szobába, rábámul a televízió képernyőjére. Áll a szoba közepén. – Megint egyedül … Ebben a nyomorult lakásban fogok megdögleni … Na, gyorsan a rádiót, valami hang legyen körülöttem – gondolja és bekapcsolja a táskarádióját, ahol Mozart Rekviem-je hallatszik. – Úristen, csak ne kelljen éjszaka megint felriadnom.
Hirtelen odalép a telefonhoz, tárcsázik, várja, míg kicsöng a készülék, közben fáradtan, erős szívdobogással leül egy kis, a telefonasztalka mellé tett, puffra.
– Halló, tessék? – hallja Nóra hangját.
– Szervusz, én vagyok.
– Mi van?
– Semmi, csak gondoltam fölhívlak, hogy akkor hétvégén …
– Ezért hívtál?
– Igen.
– Már megbeszéltük, hogy jössz, mert találkozni akarsz a lányoddal.
– Csak … gondoltam …
– Te már megint ittál?
– Dehogy.
– Ne mesélj, hallom a hangodon. És legalább rossz kurvákat is felcipelsz magadhoz? Majd összeszedsz valamit.
– Frászt! Egyedül vagyok folyton és utálom ezt a rohadt állásnélküliséget. Ezt az egész nyavalyás kínlódást.
– Te tehetsz róla.
– Én? Ugyan már miért?
– Talán én? Miért vagy olyan szerencsétlen? Én szerezzek neked munkát?
– Nem azt mondtam, csak hát … így egyedül …
– Arról is te tehetsz. Minek váltál el? Köszönd magadnak.
– Talán nem te közölted velem, hogy tehetségtelen senki vagyok és pénzem sincs soha elég, és …
– Na ebből elég! Amúgy, ha iszol, a hétvégén ne is gyere! Majd megmondom a lányodnak, hogy a kedves papája bánatában részegeskedik. – Azzal Nóra leteszi a kagylót.
Menyhért is ingerülten levágja, aztán kimegy a konyhába. – Enni kellene valamit – kinyitja a hűtőszekrényt. – Tojás van. Egyáltalán, vettem én ma kenyeret? Vagy van még tegnapról? – megnézi a kenyértartót, amikor megszólal a bejárati csengő. Kimegy. Az ajtóban egy rendőr áll: – Jó napot kívánok.
– Jó napot.
– Ön most itthon tartózkodott?
– Ebben a pillanatban jöttem haza. Miért?
– Nem magát keressük, csak egy szívességre szeretnénk megkérni.
– Tessék.
– Kihívott ide bennünket telefonon az egyik lakó a házból és ott vagyunk az udvar hátuljában. Egy férfit találtunk, szükségünk lenne még egy tanura.
– Tanura, minek?
– Mert az a férfi már valószínűleg meghalt – válaszolja a rendőr. – Most hívtuk a mentőket is, bár talán a hullaszállítót kellett volna.
– Halott?
– Igen. Legyen szíves, jöjjön ki hozzánk.
– Pont én?
– Mert most éppen magát találtuk itthon, legyen szíves!
– Jó, megyek.
Menyhért kimegy a rendőrrel a ház udvarára és néhány száradó akácfa mellett hátrasétálnak a tűzfalak közé zárt kertbe.
– Hát ő az – mutat a rendőr egy földön fekvő alakra, mellette piszkosfehér, kékszalagos hajós tányérsapka. – Biztos egy szerencsétlen csöves. Nincs nála semmilyen igazolvány … Teljesen maga alá csurgatott.
– Talán közben kapta el a roham – bámul Menyhért a földön fekvő, halott Kapitányra.
– Dől belőle a pia – mondja a rendőr.
– Ő nem csöves, hanem innen szemből a piacról van. Erre jár mindig haza, de nem szokott bemenni a házakba.
– Hát most bejött ide, aztán …
– Útközben meg szokott állni, pihengetni … – szinte suttogja Menyhért.
– Ez már örökre pihenget.
– Tényleg meghalt?
– Nagyon úgy néz ki – mondja határozottan a rendőr.
– Eltévesztetted a sírszámot, Kapitány.
– Ismeri?
– Oké Néró … Nem mindegy a mindegy.
– Ne viccelődjön egy halott fölött! – förmed rá a rendőr.
– Nem viccelek, csak …
– Ismeri?
– Mondtam – válaszolja Menyhért. – Csak innen a piacról, látásból. Mert nem mindegy a mindegy. Oké Néró.
A távolból, az utca felől mentőautó szirénája hallatszik egyre közeledve.
– Na, már jön is a mentő. Be kellene zárni ezt a nyavalyás piacot, vagy legalább kisöpörni onnan az összes ócska alakot, akkor rend lenne itt.
– Nem halat kell adni az embereknek, hanem meg kell tanítani őket halászni – mondja Menyhért.
– A halasokkal van a legkevesebb baj … De ezek a tengő-lengő senkik, se munkájuk, se pénzük … csak mászkálnak egész nap a piacon, lopkodnak, isznak … Az engedély nélküli árusokra is hiába csapunk le … Mint a galambok, elröppennek, csinálnak egy kört, aztán visszajönnek.
– Mások a jogszabályok és mások az érdekek, az a nagy helyzet, tudja? – mondja magyarázólag a rendőrnek Menyhért.
– Sok fölösleges ember lődörög ott, mintha az volna a dolga! – vág vissza a rendőr. – Na, mondja, kérem a nevét, fel kell írnom!
– Virág Menyhért.
– Köszönöm. A címet úgyis tudjuk. Viszlát.
– Viszlát – mondja Menyhért és a száradó akácfák között, az udvaron átsétálva bemegy a lépcsőházba, vissza az erkélyére. A lakás nyitott ajtaján át a rádióból még mindig Mozart Rekviem-je hallatszik. – Nincs többé Oké Néró … – gondolja. – Úristen! Meg kell állnom … meg kell valahogy állnom … Elég volt … Nincs tovább! … Ki kell másznom … Még jó, hogy van ez az erkély … ez a kert … legalább látok egy kis zöldet … egy-két csillag is van már az égen. Talán ott lesz a Göncölszekér, meg a Kisgöncöl … Szépen ragyognak … Talán ott van az anyám is … Égbe rántotta a halál és ragyogtatja, mint egy csillagot. Talán ő is ott ragyog fent … Én meg itt lent vagyok. Még egy darabig … Még végkielégítést sem adtak, csak azt a pár vacak hónapot, ami jár. Végkielégítést én már csak a Jóistentől kérhetek … Semmim nem maradt, csak ez a lakás … Csak azzal, ami maradt, ahogy lehet.
Felnéz a sötétedő égre, a halványan pislákolni kezdő csillagokra és valahonnan a szomszéd kertből felerősödik a tücskök harsány ciripelése. Bentről a lakásból pedig Mozart Rekviem-je hallatszik.