Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szakonyi Károly író 75.születésnapjára írta

 

szakonyi.jpg

 

 

Isten éltessen, mindannyiunk nagy örömére!

(Szakonyi Károly 75 éves)

 

Úgy tűnik, hogy az emberi életet bizonyos mértékig meghatározza a hinduizmus egyik alaptétele, a karma, mely szerint előző életünk cselekedetei alapján is alakulhat jelen sorsunk, születéstől a halálig. A keresztény elvek szerint talán úgy is mondhatjuk: isteni elrendelés. A Bibliában több rész is utal arra, hogy Krisztus és követői ismerték a reinkarnáció alapelveit. A lényeg: egy felsőbb szellemi lény meghatározza életünket.

            Természetesen sokan – még szellemileg kiváló emberek – nem hisznek ebben, sőt, esetleg Isten létezésében sem, de ettől, számos példával igazolhatóan; még nagy valószínűséggel így működhet az emberi létezés.

            Az 1931-ben született Németh Károly, aki később Szakonyira változtatta családnevét, nem sok bűnt követhetett el előző életében. Bár erősen megviselte, sok bánattal és nehézséggel sújtotta mindennapjait ez a jelen élete is, de ha most mérleget kellene vonnia, igen csak szép eredményeket hozó, kiteljesedett évtizedeket tudhat maga mögött eddig is. Kezdve attól, hogy mint korosztályának több tagja,  akárcsak az utána következő író nemzedék közül is igen sokan, a kor kényszerű körülményei miatt az 1950-es 60-as években nem éppen az egyetemi padokból került az irodalmi életbe. Szakonyi 1951-59 között volt segédmunkás, tisztviselő, raktáros, képügynök, és két évig katona, amikor is szándéka szerint majdnem „bezupált” pilótának.

            De más volt a karmája. Más célja volt vele az Úristennek.

            Egyetemi tanulmányokat kezdett magyar-népművelés szakon nálánál tíz évvel fiatalabbakkal, aztán a Nemzeti Színház ösztöndíjasa lett és 1963-ban bemutatták az akkori időkben meglehetősen bátor darabját, az „Életem, Zsóka” címűt, amely nem kevesebbről szólt, mint hogy két főszereplő férfi sorsán keresztül ábrázolta, bizony léteznek, akik kételkednek a kádári rendszerben. Sőt, a 60-as években nem csak a hazai, de külhoni társadalmakban is elinduló változások előszelét érezte meg Szakonyi ebben a nagy sikert aratott darabjában. Hogy a látszatra jelentéktelennek tűnő hétköznapi szavaink és tetteink, tönkretehetik az életünket, és törékennyé válnak emberi kapcsolataink a körülöttünk zajló történelmi forgatagban. És talán az sem véletlen, hogy néhány évvel később, 1970-ben szinte az első magyar abszurdként bemutatják eddigi legnagyobb sikert arató darabját, az „Adáshiba” címűt, a Vígszínházban, Várkonyi Zoltán rendezésében. Itt is a hétköznapokról van szó, hogy nem veszi észre a család még azt sem, hogy Jézus Krisztus, Emberfia néven, az albérlőjük. Vagyis Szakonyi következetesen a mindennapi életünkben elkövetett hibák, tévelygések, félreértések, kisebb-nagyobb bűnök kutatója, kiemelkedően nagyszerű lírai hangvételű prózaírási tudásával. Hogy némely marxista alapokon firkáló színikritikus hogyan vélekedett a bemutatók után, az az irodalomtörténészek dolga, mindenesetre Szakonyi írói sikereinek – szerencsére? Isteni irányításból? – néhány kellemetlenkedő „bolhaköhögés” nemigen ártott. Az Adáshiba például számos kelet és nyugat európai ország színházának sikerdarabja lett.

            Szakonyi a legszínházértőbb színpadi író számos adaptációjával, és a fentieken kívül írott más darabjaival.

            Azonban a novella és regényíró Szakonyi – éppen lírai stílusa, a gyarló ember fölé hajló krisztusi megértés és segítőszándék okán – Gogol, Csehov, Móricz szellemi társa, a kádári Magyarország társadalmi feszültségeiben vergődőinek, egyéni sorsukkal hadakozóinak látható, de ki nem mondott küzdelmeiknek lélekemelő írója.

            Talán ez az írói szándék, ez az írói stílus különbözteti meg Szakonyi Károlyt a vele egykorú, és szintén híresen kiváló társaitól, Csurkától, Gyurkovicstól, Lázár Ervintől, Kertész Ákostól, az elhunyt Berta Bulcsútól, vagy Kamondy (Tóth) Lászlótól, hogy csak néhány nevet említsek, miközben számos, úgynevezett „társadalmi érzékenység” közös bennük. Az ő korosztálya még nem szóhalmazokból összerakott szövegeket írt, ahogy teszik manapság preferált, az irodalmi életet meghatározó kiadók, szerkesztők, irodalomkritikusok által felállított kánonokban szereplők. Nem mellékesen: éppen ennek a hetvenes korosztálynak a nagyjai is kimaradnak ezekből a bizonyos mondvacsinált kánonokból.

            Persze mindentől függetlenül Szakonyi egyik, ha nem a legérzékenyebb írónk, aki – és ez jellemzi emberiességét is – amikor 1969-ben megismerkedtünk, és ő már igencsak ismert író volt, szép sorjában ideadta a „Férfiak”, a „Porcelánbaba” című, pár évvel korábban megjelent novellásköteteit, mikor is az akkor napvilágot látott „Francia tanya” kötetét megvásárolva dedikáltattam vele, és beszélgetésünk közben kiderült, jómagam is novellák írásával próbálkozom. Amúgy azonnal beajánlott Fábián Zoltán írószövetségi titkárhoz. Szóval nem csak az üres, fehér papír fölé hajlik nagy empátiával mások sorsa iránt, amikor ír, de íróasztalon kívül is ügyeletes lélekmentő.

            A mai irodalmi élet megzavarodott, gyűlölködő, bandázó, az élet realitásairól írókat kirekesztő világában ő az Emberfi.

            Remélhetőleg még sokáig. És nagyon valószínű e mostani Földre leszületése miatt nem lesz sok gondja, ha legközelebb is majd erre kell járnia.

 

Györffy László