Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szigliget 17-es

2010.01.13

 

 
 
 
 
Györffy László
 
Szigliget, 17-es
 
 
     Bezárják a Házat egy évre.
     Az írók szigligeti alkotóházát.
     Az elektromos vezeték felújítása miatt.
    Bezárják az álmok házát, ahol tehetséges és tehetségtelen regények, tanulmányok, novellák és versek íródnak. Bezárják a hirtelen szövődött barátságok és ismeretségek házát, ahol a parkban, magán – és közélettől fáradt idegzetű, bámészkodóktól zavartalanul nő majd egy évnyit (ha nem többet!) a kínai júdásfa, a himalájai selyemfenyő, a négy embernyi törzsű erdei bükk, a Jókai – padhoz vezető sétány elején, melybe monogramokat karcoltak 1948-ban, 1970-ben, s ki tudja még mikor. Egy évnyit nő a vérszilva és hamisciprus, az emeletnyi magas liliomfa és a kisujjnyi tüskékkel védekező vad citromfa, nőnek a Tapolca-patak partján illatozó medvehagymák.
   A Tapolca-patak túlfeléről érkező kakatoló fácánkakasokat sem hallgatja egy évig egyetlen író, költő sem, és a parkban csattogó fülemüléket, trillázó rigókat, cserregő, fütyürésző, oktalan városi embereknek ismeretlen madárhangokat.
   Megszűnnek az írógépek tompított ropogásai az ajtók mögött.
   Bezárják, remélhetőleg csak egy évre, a szerzetesi cellák szigorával, szoba-magányukban gondolataikkal viaskodó, önmagukat gyötrők házát. Az altatókkal alvó, a parkban és fent, a Várhegyen, az égbe harapó szuvas fogakra emlékeztető várromon és a Balaton-parton feszült idegekkel sétálgatók, a fontoskodva fecsegők, nyafogva traccsolók házát.
 Mintha valamilyen korszaknak vége volna, pedig csak egy évig nem mehetünk Szigligetre.
   Mintha a 22-es (szoba) csapdájából kievickéltem volna. Rendszerint azt a szobát kértem, s több, mint másfél éve is azt kaptam, bár azóta sem laktam ott, amikor is magánéletemet és munkámat akadályozó körülmények csapdájában vergődtem, s most úgy érzem, szinte onnan érkeztem meg a 17-esbe, ahol a villanymelegítő kis fali beugrójába Nagy László festett egy zöld sárkányt ledöfő Szent Györgyöt.
 Mindenkinek lesz, volt és esetleg van egy Zöld Sárkánya.
   Ez a nagylászlói zöld sárkány éppen a leszúrás előtti pillanatban nyújtogatja a nyakát, tátja száját, melyből piros nyelve kunkorodik elő, az arasznyira előtte meredő lándzsa felé.
   Szent György még nem szúrta le, de tátott szájától alig egy arasznyira van a lándzsa hegye. A zöld sárkány megöletése pillanatok kérdése. Folyamat.
  A ház bezár, időlegesen, aztán minden megy tovább.
   Bennem köz-és magánéletemet illetően is, néhány éves korszak zárult le ezzel. A 22-es csapdájából, talán – félve és óvatosan mondom – megtérhettem Nagy László zöld sárkányt ölő Szent Györgyéhez, megtanulva, hogy igazán csak a sárkányok ellen szabad harcolni, s egyéb, alantas kis csúszómászók felett el kell nézni, ahogy teszi az ember, mondjuk a ház teraszán állva, a csillogó edericsi öböl felett a keszthelyi hegység felé tekingetve. A távolba kell nézni.
 Mindenkinek lesz, volt és esetleg van egy Zöld Sárkánya.
 A szigligeti alkotóházban sokszor viaskodunk vele, miközben a „lányok” fehérköpenyes „tündérek” hordják a „harc”-hoz szükséges táplálékot élükön a napbarnított, korát meghazudtoló fürgeséggel edző siúgró bajnokra emlékeztető Harsányi Karcsival, gondnok barátunkkal.
 A ház egy időre bezár. S aztán vajon hányan és hogyan térnek meg ki-ki saját Zöld Sárkányát megölendő?
( 1979 )
 
 
 (Az írás  megjelent a Szigliget című könyvben, amit a Képzőművészeti Kiadó adott ki Koczogh Ákos szerkesztésében 1988-ban )