Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tollforgatásomról

2010.04.28

 

Kép

 

Tollforgatásomról

(Székfoglaló)

 

Az ember szellemi szükségét érezte annak, hogy ne csak csacsogjon, csevegjen, hadrikáljon és dadogjon a maga leleményesen kitalált anya-apa nyelvén, hanem jeles személyiségek felettébb fontos cselekedeteit – például a sajátjait – írásban is rögzítse.

Meg is lett az eredménye: ha valahol megszületik manapság egy gyermek (hazai tájainkon ez sajnos egyre ritkább eset ) , annak nagy valószínűséggel meg kell tanulnia írni-olvasni. S valljuk be őszintén, hogy ez nem kis gondot okozott s okoz némelyeknek.

Nos, ezek közé a némelyek közé tartoztam jómagam is. Elképesztően görcsösen mártogattam a tintatartóba hasított-vágott hegyű, faszárú tollamat. (A pestszentlőrinci Bokányi - az egykori és mai Wlassics – iskolában ugyanis annak idején még ilyen fanyelű, hasított, vágott hegyű tollal, sűrű mártogatás és a bal tenyerem alatt tartott itatóspapír segítségével próbáltam elsajátítani az írás tudományát.

Görcs az ujjak között, a csuklóban, és olykor kék tentapaca az irkalapon , egyszóval: nem ment könnyen a dolog. Viszont miután kilencéves koromban karácsonyra – a meglehetős családi nyomor ellenére, hiszen az akkor éppen hatvanéves apám tetőfedő szerszámokkal teli kocsit húzogatott át a városon, mert éppen ez jutott osztályrészéül - tehát miután megkaptam az akkor igen rangosnak számító, szürke színű, cseh golyóstollkészletet, a markolászás már kevésbé volt görcsös. Otthon. Mert ezt a golyóstollat csak otthon lehetett használni, az iskolában még szigorúan tiltották. Ott csak a tentamártogatós módszer volt elfogadható. Egy darabig.

Ebből következően világosan és egyértelműen tetten érhető kétféle írástudományom gyakorlásának akkori skizoid állapota. Csoda-e, ha nehezen oldódott a görcs a kezemből? Attól tartok, hogy ma, túl az öt és fél évtizeden, olykor még mindig kissé görcsösen szorítom, immáron ki tudja, hányadik golyóstollamat. Mert azóta, ugyebár, annyi mással együtt, ez is elfogadottá vált, még a kicsiny gyermekek számára is. Sőt jöttek és jönnek különféle gépecskék, szövegszerkesztők és egyéb fránya masinák, így aztán kérdés: képesek lesznek-e a gyermekecskék a jövőben kézzel írni.

Mellesleg megtanultam haladva a korral, szigorúan csak mechanikus írógéppel is írni-írogatni. Atyám vásárolta 1965-ben, diplomaajándékként azt a Kappel típusú írógépet egy hatodik kerületi, Vörösmarty utcai műszerésztől, aki a háború után ügyesen megszerezte a Margit-híd táján, a Dunába süllyesztett, német hajórakományból. Állítólag szépen bezsírozva, vízhatlan vászonban csomagolva, faládákba zárva várták jobb sorsukat ezek a gépek, közöttük az, amelyen ma is kopogtatom – harminc év múltán – opuszaimat. Rejtélyes módon megtakarított pénzből vette meg ezt akkor az öregúr, hiszen hetvenöt évesen éppen homokőri magas beosztásban ügyködött a pestszenltőrinci homokbányában. A műszerész szerint Örkény István és Karinthy Ferenc is hasonló gépet vásárolt tőle, gondolom, ők nem három részletben fizették ki a kétezer forintos vételárat, mint atyám.

Megtanultam tehát géppel is írni, de fogalmazni már nem igen. Géppel írott fogalmazványaim ma is csupán baráti levelekre és holmi hivatalos firkálmányokra korlátozódnak, amúgy csakis golyóstollal vagyok képes írásművet előállítani. Szomorú és fáradtságos művelet, de sajnos, nem valószínű, hogy az elkövetkezendő – ha a Fennvaló is úgy akarja – egy, másfél évtized alatt képes lennék változtatni e fogyatékosságomon. Villanyírógép, de kiváltképpen szövegszerkesztő használata szóba sem jöhet.

Természetesen, aki meg tanul írni a földkerekség bármely pontján, abból ugyebár nem biztos, hogy író is lesz. Sőt, aki a jó teljesitmények ideje előtt, mondhatnám, időnek előtte - de esetleg utána, amikor már megint nem tud írni, vagy nincs miről írnia – írónak tartja magát, az sem biztos, hogy joggal teszi ezt. Hogy a közbeeső időben író-e, azt is csak remélheti. Ha mások is mondják. Vagy ha mások szándékosan nem mondják. Szóval olykor némi bonyodalom származik abból, ha már egyszer megtanítottak valakit írni. Persze az sem baj, ha nem lesz belőle író. Legalább megmarad olvasónak. Az sem rossz, kiváltképpen azoknak, akik úgy gondolják, írók lettek.

Egyébiránt tudjuk: a hétköznapi gyakorlatban nem teljesen normális az a küszködés, mely szerint valaki belső kényszert érez arra, hogy különféle történeteket megírjon. Vagy véleményét a világ dolgairól olykor írásban mondja el. Arról nem is beszélve, hogy ehhez a munkálkodáshoz, valami indítékra is szüksége van. Sőt, az indítékok mellett ilyen-olyan – olykor maga választotta – serkentőkre is. (Lásd Schiller rohadt almáját, némelyek több liternyi borát, vagy sok-sok fekete kávéját). Az a gyanúm, hogy engem elsősorban a hétköznapi valóság lélekben (bár olykor testileg is) felkavaró eseményei késztettek prózaírásra. Verset – egyetlen alkalom kivételével – soha nem írtam, még kamasz-szerelmeim idején sem, ami föltétlenül hasznos önmérséklet volt részemről az esetleges olvasók védelmében. 1960 karácsonyán viszont úgy alakult, hogy teljesen egyedül maradtam otthon három napra. Atyám akkor éppen „ hosszú bentmaradást” vállalt a pestszentlőrinci Glorietten épült meteorológiai állomáson, mert akkor épp éjjeliőrré avanzsálódott, amúgy abban az intézményben, melynek telke valamikor az ő tulajdonában is volt. Huszonéves fejjel nem túl kellemes a karácsonyi magány. Így hát bűnöztem. Írtam egy kisregényt, több liter cikória-feketekávé és néhány doboz cigaretta serkentésével. Két évvel később, már főiskoláskoromban meg is jelent. Aztán néhány évig elfelejtkeztem az írás kényszeréről, de öt-hat év múlva újra rákaptam. Azóta meg már nem tudok leszokni róla – magam és mások nagy bánatára.

Hogy az írófélének is volnának genetikai gyökerei, ez nem tagadható. De, hogy ezek a gyökerek felkutathatók-e, azt már nem tudom. Hogy miért álltak össze valamikor úgy a sejtek, hogy némi írói, netán művészi képesség rejtőzzék egy halandóban, azt sem tudom. Hogy genetikai örökség kell az effajta bűnözéshez, az valószínű, de az én esetemben erre semmiféle bizonyítékkal nem szolgálhatok. Hogy az apám egyik unokaöccse cirkuszi kígyóember volt az első világháború táján a bécsi Práterben, ahol most a Thomasplatzon, a sátor helyén szökőkút vize szökdécsel a magasba, ennek valószínűleg nem sok köze van az én írás-merényleteimhez. Amiként annak a ténynek sem, hogy egyik nagyanyám az erdélyi Bucin-hágónál eredő Kükülő - lennebb sétálva Kis-Küküllő –partján, az akkori Haller-birtokon, Kükülőváron született 1882. december 17-én, a másik az oberfalzi erdőben eredő Radbuza partján – már Csehországban – épült egykori Bischofteinitzben látta meg a napvilágot, 1859. december 15-én. Az egyik alighanem kis cseléd lett a küküllővári Haller-, egykori Bethlen István-kastélyban, a másik megesett és leányanya lett Bischofteinitzben. Az utóbbi a testvéréhez szaladt Bécsbe szégyenében, ott szoptatós dajka lett, majd Magyarországra jött és férjhez ment. A nálánál majdnem napra pontosan huszonhárom évvel fiatalabb küküllővári cselédlány is Pestre jött, valószínű, itt is cseléd volt, amikor elvette egy fiatal – Győrújvárosból a családi nyomor elől a fővárosba felkapaszkodott – fogműves segéd, még az első világháború előtt, körülbelül akkor, mikor apám unokaöccse a bécsi Práter cirkuszi sátrában kígyóemberkedett.

Amikor én születtem, az egyik öregszülém a nyolcadik kerületben, a Futó utcában lakott, a másik pár száz méterrel odébb, a Kálvária téren. Tudomásom szerint soha nem látogatták meg egymást. Lehet, hogy egyszer vagy kétszer találkoztak csak az életükben.

Hát kaphattam én tőlük valami genetikai örökséget a tollforgatáshoz?

Hacsak az a tény nem jelent valamit, hogy Bischofteinitz és Kükülővár nem néhány száz méterre van egymástól, és, hogy a sejtek útja kiszámíthatatlan, éppúgy, mint a Fennvaló akarata. Hogy több milliónyian vagyunk ilyesféle két lábon járó Monarchia-ivadékok, s remélhetőleg nem fogyatkozunk el egészen, önmagunk megsemmisüléséig. Sőt, lesz még több millió gyerkőc, aki meg tanul magyarul írni és olvasni ebben az új tömegkommunikációs világőrületben is.

És talán az is jelent valamit, hogy jómagam a kezdeti hasított végű, faszárú toll szorongatásától eljutottam a golyóstoll majdnem minden görcs nélküli használatáig.

Lyukasóra, 1996. szeptember 

 

( Őrláng vagy Lidércfény? c. kötetből, Felsőmagyarország Kiadó, 1998)