Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Trianonra emlékezve

2010.05.25

 

 

Kép

 

Országtest

 
 

   Az emberi test összefüggő, élő organizmus. A világegyetemben létező víznek és levegő gázainak molekuláit alkotó elemek alkotják testünk leggyakoribb atomjait. Igaz, némi szénatom is található bennünk, így akár a gyémántnak is rokonai lehetünk, nem csak a közönséges vizes, levegős világegyetemnek. No, persze ezek a szénatomok nem éppen gyémántformát hozva létre kapcsolódnak a többi, testünkben található atomhoz, ezért legfennebb csak gyémánt tisztaságú jellemek lehetünk.

   Ez azonban sajnos sok mindentől függ: hová születtünk, mikor, milyen a genetikai öröklődésünk és milyen körülmények között kell földre lehívott, testet öltött lelkünknek a kiszabott időt leélnie? Ebből következően nem csak az emberi test élő organizmus, hanem az embereknek azon csoportja is, melyek az évszázadok folyamán országgá, nemzetté szerveződtek össze. Tehát egy ország is élőlényként, összefüggő organizmusként kell, hogy működjék, ha hagyják, különben megbetegedhet, akár csak az emberi test.

   Ezek után mondhatjuk, hogy mi, magyar emberek, itt a Kárpát-medencében eltöltött, immár több mint ezer évet, kissé hátrányos helyzetben éltük le? Különösen, a középkor óta, mikor is országtestünk elveszítette függetlenségét, és életkörülményeiben azóta is más országtestekhez kell igazodnia, más, nálunk nagyobb hatalmak politikai szeszélyeihez és érdekeihez? Talán így is érezhetünk.

   Az viszont egészen bizonyos, hogy alig akadnak a világ népességét alkotó nemzetekké szerveződött emberek között olyanok, akiknek el kellett veszteniük országtestük háromnegyed részét és ezzel együtt lakóinak kétharmadát. Mintha egy emberi test karjainak és lábainak nagy részét le kellene amputálni, s ezzel tökéletesen fölborítani egy organikus, összefüggő rendszerben élő molekulák, atomok, sejtek egymáshoz való viszonyát. Hát nem nagy eséllyel beteggé válhat ez a test? És talán hiába kezelik ennek az amputált testnek egyes betegségeit bármely kiváló módszerekkel, ha a betegség más testrészekkel, belső szervekkel van összefüggésben. És nem ugyanez történhet egy országtesttel is?        

  Az amputált nemzet, országtest, hasonlóan a megcsonkított emberi testhez, egy megzavarodott élő organizmussá válik.

   És velünk, országtestünkkel ez történt, amikor is 1920. június 4-én, a Versailles melletti trianoni kastély egyik nagy, üvegablakos termében délután négy órakor igaztalan és kegyetlen amputálásáról, szétszórattatásáról, és kultúrájának szétveréséről határoztak a nagyhatalmak. Még az elmúlt évszázad, életünket megnyomorító leigázók egyik irtóztató, bolsevik főideológusa, Lenin elvtárs is „rablóbékének” nevezte a trianoni békediktátumot. Nem beszélve az ország- szabdalásunkban nagy szerepet játszó franciák későbbi, Mitterrand nevű elnökéről, aki ezért a korábbi politikát nyilvánosan elítélte és bocsánatot kért érte, bár azt is leszögezte, hogy a status quo marad. De mindezek ellenére,  a huszadik század második felében ez a nép,  kétszer és felmérhetetlenül nagy erkölcsi példát mutatott, mind az úgynevezett Nyugatnak és Keletnek, azoknak, akik szétszaggatták országunkat és megsemmisítették polgári értékeinket, magyar hagyományainkat, mind az újgazdagoknak, akik világpolgári, olykor nemzetellenes, marihuanás kábulatra biztató, kémia úton előidézett hamis szabadságban, zagyva és káros ideológiákban gondolkodnak. Ez a két példamutató alkalom pedig egyrészt az 1945-ös és 1947-es választások voltak, mikor is a nyugati politikusok jóváhagyásával, közömbös fejbólintásával, a szovjet fegyverek árnyékában is egy többpárti, demokratikus, keresztény államrendre szavaztak. Bár 1947-ben a kommunisták, az úgynevezett „kékcédulás” szavazáskor már elkövették későbbi, sajnos jól ismert galád cselekedeteik egyikét. Csaltak. De mégis, egy időre, 1948-ig Európa és az USA csodálkozására, koalíciós rend uralkodott Magyarhonban.

   A másik nagy példa természetesen 1956, a bennünket akkor is cserbenhagyó Nyugat felé is. Hogy a korábbi évszázadok kard -é s golyófogó mohácsi, muhi, nándorfehérvári, komáromi és egyéb küzdelmeinkről most ne is szóljak, csupán a második világháború utáni párizsi békeszerződésről, ahol megerősítették a trianoni diktátumot és arról, hogy az a bizonyos 1920-as Európa már nem is létezik. A csehek és szlovákok különváltak, de mi itt vergődünk Európa közepén csonkult országtesttel.

  Éppen ezért feltehetjük a kérdést: mi történik manapság velünk, amikor az 1990-es rendszerforduláskor kormányunk szóba se hozta a gyalázatos trianoni békediktátumot s legalább ennek alapján kérte volna iszonytató adósságállományunk mérséklését, netán elengedését. Hiszen minden történelmi jogunk meg lett volna ehhez, s talán eredményes is lett volna igyekezetünk. De nem! Mi maradtunk abban a földrajzi állapotban, amibe belekényszerítettek bennünket és főként egyre romló szellemi, kulturális léthelyzetben, az ezt követő gazdasági globalizációs elnyomatásban. Mert, hogy egy szellemileg leigázott, megcsonkított emberrel, országtesttel már könnyebb elbánni. Főként, ha ebben az országtestben élő polgárok, a 65 évesek és idősebbek már alig vannak kevesebben a 14 évesek és a tőlük fiatalabbak csoportjánál. Mára kevesebb, mint felére csökkent a 14 évesek és a fiatalabbak aránya. Vajon miért? Vajon van ennek köze ahhoz a bizonyos, minden harmadik magyar családot érintő trianoni traumához? A háború utáni koalíciós idők reményeit követő szovjet-kommunista diktatúrához? Az elvesztett ötvenhatos forradalomhoz és szabadságharchoz, a volt MSZMP-sek spontán privatizációs meggazdagodásához és a szerencsétlen nagy többség elszegényedéséhez? Hogy az átlag magyar ma 40 esztendős? Hogy a mostanában ismét követelődző Világbank és a Nemzetközi Valutaalap a nyugathoz képest tízszer-hússzor kevesebb magyar bérek emelését is meg akarja tiltani, az egészségügyi kiadások mérséklését követeli, akárcsak a nyugdíjak és szociális támogatások összegét? Hogy a céljuk egy hétmilliós magyar országtest?

És a határainkon kívülre szorult nemzettestek? Az ott élő, közvetlen közelünkben, hárommilliónyi magyar?

   Az előző kormány ugyan a státustörvénnyel megpróbált ezen a helyzeten valamicskét változtatni, legalább szellemi értelemben, ha már másként valószínű nem lehet, javítani az ott élők sorsán, de a jelen kormány éppen ennek a rendelkezés sorozatnak a „ magyartalanitásán ” fáradozik. És, mint látjuk, sikerrel. Kinek a szégyene ez? Csak a kormányé? Vagy a határon túli némely magyar szervezet vezetőjéé is? Hogy kimaradhatott a státustörvény megreformálása, „európai uniós” elfogadtatása okán, „az egységes magyar nemzetre való hivatkozás” kivétel? Ez Kossuth-i és Deák-i értelemben jogcsökkenést jelent. A kettős állampolgárságról pedig némely szomszédunk hallani sem akar, holott ők már régóta rendelkeznek ezzel a jogkörrel. Leszűkítik az oktatás és kultúra lehetőségeit, magyartalanítják a történelmi oktatást. Mi ez, ha nem újabb szellemi trianon? És ne csodálkozzunk, ha a határon túli magyarok bizalma megrendül az anya-országtest vezetőinek „sajátságos” intézkedéseiben. Az egész magyarság, de kivált a trianoni békediktátumban a Kárpát-medence közepére zsugorított országtest bizonyos pénzhatalmasságok célkeresztjébe került? Mint a kilövésre szánt szarvasbika? Netán csodaszarvas?

   És mit tesznek az úgynevezett ellenzékiek? A nemzeti oldalasok? Mert azt látjuk, hogy már se szeri se száma a különböző, olykor gyanúsan jellemhibás szónoklók által vezetett civil szerveződéseknek, miközben számos, eddig bizonyítottan hazában, nemzetben gondolkodó értelmiséget kihagynak a különböző közszereplésekből, összejövetelek meghívottainak névsorából, mintha csak sajátságosan kiválasztottak, szűk, néhány fős csoportja alkotná a nemzeti oldalas elitet. Vajon miért? Mert esetleg egy középkorú már tudja, hogy nem 1990-ben kezdődött  a trianoni amputáláskor megcsonkított országtestben lakóknak az ellenállása?

   Akkor kellene hagyni némelyeknek a szellemi koturnusban ágálást - legyen szó bármely hivatásról, munkáról – és meg kellene szólítani végre mindazokat, akik segíthetnek a minden tekintetben súlyos következményekkel járó, jövőbeli megmaradásunkat, kultúránkat, szellemiségünket, életvitelünket sértő globalizációs tendenciák elleni küzdelemben.

Úgy kellene cselekednünk ma is, miként 1927-ben Juhász Gyula „ Trianon” című versében írta:

 
„ Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk, e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.”
 

( 2003 )

 

 

Kép

Megjelent a (H)arcvonalban” c. – esszék, közéleti írások – c. kötetében.