Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Újabb kalandok az inci-finci kiserdőben

2010.01.13

 

 

Kép

 

( részlet a meseregényből )

 
A kis csavargók
 
Az incifinci ligeterdő nyár elején már napfelkelte után, meghajnalodáskor ébredezik. A vadgesztenyék kis, sárgásfehér karácsonyfákra emlékeztető virágait meglebegteti a feltámadt, hajnali szellő. De szerteröpíti a nyárfák vattacsomóra hasonlító összegabalyodott szálakba rejtett magocskáit is, hogy ide-oda szállonganak a fák törzsei között, míg rátapadnak egy-egy bokor ágára. Az akácfák hegyes levelei közé bújt fehér, mézillatú virágfürtök, alattuk a réti zsályák lila meg a bodzabokrok sárgás tányérvirágai, no meg néhány lusta hársfa késői, tömör virágoszlopa olyan kábító illatot áraszt, hogy a madarak harsogva dalolni kezdenek. Felharsan a hajnali, kora reggeli erdei hangverseny.
Elsőként egy feketefenyő csúcsára telepedve a barna tollruhát viselő Rigó Rita zendít rá, hogy „Tangolita, tangolita, én vagyok a Rigó Rita”, és mellé röpülve a fenyőfa csúcsára rögtön követi őt fekete gyászruhát viselő párja, Rigó Rezső is. Csakhogy sárga csőrét feltartva ő nem azt fütyürészi, hogy Rigó Rita, hanem hogy Rigó tata.
Aztán egy bodzabokor ágára szállva a citromsárga mellényes, pintyek családjából származó Sármány Samu sűrű „cik-cik-cik-tyűűű, de gyönyörűűű!” szapora kiáltása következik, amivel a felkelő napot dicséri. Erre felelnek neki harsány burukkolásukkal a szürke tollruhában röpdöső kék gerlék vagy közönségesen szólva vadgalambok. És óvatosan elbújva az egyik galagonya bokor vesszői között rázendít a nyári vendég Fülemüle Ferenc is, hogy hü-hü-hi-hi-hi-csitt-csatt, és csak csattog a csőrével jó ideig, mintha két fadarabot ütögetnénk össze. De egyhangú énekét hallatja a másik nyári vendég, Poszáta Péter is, amikor hosszú cslilililili-ket danol. Aztán felharsannak a többiek mind. Rigó Ritáék mellett aranysárga tollruhát viselő rokonuk, az aranymálinkó, amely mintha fuvolázna. A vörhenyesbarna ökörszem, melynek rövid „csett-csett” csettegését messzire viszi a hajnali szellő, mert feltartott farokkal, hol egy kidőlt fa tuskójára, hol valamelyik bükkfa ágára szökell, míg végül egy bokor vesszőjére huppan, hogy aztán tovább izegjen-mozogjon le-fel, és csettegését a szellő innen-onnan el-elkapva továbbsodorja az incifinci erdőben. De ezt a csettegetést hamarosan elnyomják a fák és bokrok közt villámgyorsan nyilalló szintén nyári vendég, Kakukk Károly harsány uuu-uuu-gu-uuu-gu kiáltásai, ha elbújva meg-megül pár pillanatra valamelyik fa lombkoronájában. És végül rövid, rekedt, panaszkodós károgásával dolmányos Varjú Vendel is bekapcsolódik a dalversenybe. De erre már felébred és előjön Mókus Marci kedvenc helyéről, a borókafenyő-csoport egyik fájának odvából és úgy néz körül jobbra-balra, mintha a dallamokat keresné.
A fák közötti tisztásokon a gyöngyvirágok fehér, csengettyű alakú virágai is felébredve megrázzák magukat, hogy a harmatcsöppek kicsurranjanak kelyheikből. Ébredeznek az erdőszélen a lilás-kék bükkönyök és a sötétlila sáfrányok is, de nem a dalversenyre, hanem a napsugarakra. Mert a hajnali és korareggeli napot üdvözlő dallamok együtt bújnak be a fák lombjai közé, aztán huss! kiröpülnek onnan, végiglibegnek keresztül-kasul az incifinci erdőn és belakják, mert ez az otthonuk. De a dallamokat az erdő szélén már alig ismerik, arra ritkán látogatnak.
És persze az idén már hatéves Mackó Máté meg a négy és féléves Luca Cica sem ismerik a hajnali erdőben kószáló füttyöket, csettegéseket, burukkolásokat, trillákat, mert akkor ők még alszanak.
Viszont ha kinyitják a szemüket, ők is rögtön fuvoláznak, hogy Anyuuu! Anyuuu!, mert idén már nem „Anát” mondanak, mint tavaly.
Ezen a napfényes napon pedig a reggeli után Apával rögtön kimentek az incifinci erdőbe, mert Apának szerencsére csak délután volt dolga. Persze Mackó Máté tudta, hogy bújócskázni akarnak és ezért rajzolt is egy térképet az incifinci erdőről a maga ákombákom vonalaival. Sokszor járnak az erdőben, így hát úgy gondolta, ismeri az utakat és ösvényeket és le is rajzolta azokat.
Amikor elértek az incifinci erdő széléhez, valóban bújócskázni kezdtek, amibe apa beleegyezett. Kis ideig az erdő szélső nyír- és akácfái meg a boróka és bodzabokrok között szaladgáltak, azok mögé bújtak, de Apa mindig megtalálta őket.
Akkor elhatározták, hogy beljebb mennek az erdőbe. El is indultak és már jó messzire jártak a fák között, kicsit beljebb kószáltak, sőt, beljebb csavarogtak, ami már egy fokkal rosszabb, amikor Apa, aki óvatosan követte őket, végre meglátta Luca Cica piros blúzát fölvillanni az egyik ösvényen. Lassan ment utánuk, kíváncsi volt, mennyire merészkednek befelé az erdőbe.
Egyszer csak Mackó Máté megállt és a zsebéből elővett egy papírlapot.
– Figyelj – mondta Luca Cicának –, csináltam egy térképet, látod? – és a húga elé mutatta a papírlapot, amin mindenféle kacskaringós vonalak voltak, meg nagy, fekete pontok. – Ez az incifinci erdő, ezek a vonalak az utak. Látod? Így aztán messzire is elmehetünk.
– Van rajta titkos ösvény? – kérdezte Luca Cica.
– Van, ez az – bökött kis ujjacskáival egy vonalra Mackó Máté. – Látod?
– Látom.
– Ezt a pontot is látod?
– Látom.
– Itt van egy csontdarab jelölve. Egy elásott csont. Nem messze a Fehér Sziklától, ahol vitéz Szirti Sas Sebő tanyázik. Hát odáig elbújócskázunk, jó?
– Jó. De miért pont odáig?
– Mert ott megláthatjuk Róka Ricsit és a gyerekeit.
– Pont ott?
– Pont ott. Mert az elásott csont közelében laknak. De ezt Apa nem is tudja, így nem tud hamar megtalálni bennünket.
Aztán Luca Cica és Mackó Máté egymás kezét fogva továbbmentek-mendegéltek egyre beljebb az incifinci erdőben. Elérkeztek a borókafenyő csoporthoz is, ahol Mókus Marci köszönt rájuk. Azután megkérdezte.
– Hát ti, hova mentek?
– Elbújunk Apa elől – válaszolta Mackó Máté.
– Azt hát, elbújunk – ismételte Luca Cica.
– Csak vigyázzatok, nehogy baleset érjen benneteket, ha ilyen messzire mentek – figyelmeztette őket Mókus Marci és átugrott egy szomszédos fenyőre, aztán eltűnt a fatörzs másik oldalán a gyerekek szeme elől. Mert Mókus Marci is szeretett bújócskázni, és mindig így szokott eltűnni a fák törzsének túloldalán.
– Nem kell félteni minket – mondta kicsit büszkén Mackó Máté, és elindultak tovább az erdőben. Mókus Marci utánuk leskelődött és fáról-fára ugrálva követte is őket, mert kíváncsi volt, meddig merészkednek elbujdosni.
De Mackó Máté és Luca Cica csak mentek-mendegéltek egyre beljebb, amikor hirtelen egy napsütötte kövön meglátták a sárgásbarna, fekete pöttyökkel díszített hátú pannon Gyík Gyurit, amint sötét napszemüveggel elnyújtózva fekszik. Ahogy nézték őt a gyerekek, egyszerre csak sötétedni kezdett a bőre és köszönés után ezért Mackó Máté rögvest meg is kérdezte: – Veled meg mi van, Gyík Gyuri?
– Mi van? Mi van? – riad föl Gyík Gyuri a szunyókálásából. – Hát ti hogy kerültök ide?
– Bújócskázunk – válaszolta Luca Cica.
– És most jól elbújunk Apa elől – tette hozzá Mackó Máté. – De neked mitől változott meg így a bőröd színe? – kérdezte.
– Ja, azt tudjátok úgy van, hogy ha fölteszem a napszemüvegemet és elbóbiskolok, azt hiszi a szemem, hogy sötét éjszaka van, és akkor a bőröm színe is elkezd sötétedni.
– Nahát, furcsa – ingatta a fejét Luca Cica.
– De ti már nagyon messzire eljöttetek, nem lesz ebből baj? – kérdezte Gyík Gyuri, és levette a napszemüvegét.
– Mi baj lenne, nem tévedünk el, van térképünk – válaszolta Mackó Máté és megmutatta a kis papírlapot.
– Így mindjárt más – bólintott Gyík Gyuri és látszott, elkezd világosodni a bőre.
– Jé – mondta Luca Cica –, neked tényleg világosabb lett a bőröd, mert levetted a napszemüvegedet.
– Hát persze, mondtam, nem?
– De – bólintott Luca Cica. – Gyere, menjünk, pajtás – fordult Mackó Mátéhoz és megfogta a kezét.
Elindultak tovább az ösvényen. Természetesen Mackó Máté vezette Luca Cicát, nemcsak azért, mert nála volt a térkép, hanem, mert ő volt az idősebb, és ezért mindig ő akarta Luca Cicát irányítani, aki ebbe néha bele is nyugodott.
– Vigyázz! – szólt időnként Mackó Máté, ha egy út mellől kihajló, bőrüket csípő csalán került a lábuk elé. De kikerülték a szúrós levelű, lila virágú bogáncsot is, bár erre is mindig Mackó Máténak kellett figyelmeztetnie Luca Cicát, aki sehova sem nézve, hebehurgyán csak lépegetett volna előrefelé.
Mentek-mendegéltek hátra sem nézve. Elértek két ösvény kereszteződéséhez és akkor mackó Máté jobbra mutatva azt mondta: – Erre megyünk.
– Biztos? Nem arra? – mutatott balra Luca Cica.
– Nem, erre – és Mackó Máté elővette a térképet. – Látod? Ide rajzoltam, tehát biztos – aztán nagy léptekkel előre ment, a húga meg követte.
– És biztos, hogy erre van az a csont elásva? – kérdezte egy idő múlva Luca Cica.
– Biztos – válaszolta kurtán Mackó Máté.
Alig mentek aztán pár métert, nagy sündörgést láttak bent a fák között, és csak úgy ingadoztak a lehullott száraz levelekből kivirító sárga liliomok meg kék szarkalábak. Valóban sündörgés volt az, mert Sün Sarolta és Sün Sándor motoszkáltak ott és szaladgáltak föl s alá: – Hol van? Hol van? – sipítozta fújtatva Sün Sarolta és hegyes orrával vadul túrt a száraz levelek között.
– Itt kell lennie, hiszen erre jártam – dohogott Sün Sándor. – Istenem, mi lesz, ha nem találom meg, hogy fogok akkor látni?
Mackó Máté és Luca Cica begázoltak a száraz leveleket rugdosva a fák közé.
– Mit kerestek olyan nagyon? – kérdezte Mackó Máté.
– Jaj, ne is kérdezd – fújtatott most nagyokat Sün Sándor is – elvesztettem tegnap éjszaka vadászat közben a szemüvegem.
– Az baj – mondta szomorkásan Luca Cica.
– De még mekkora baj – sápítozott Sün Sarolta. – Hogy fog most nekünk élelmet vadászni Sünpapa – és összecsapta mellső lábait, ahogy az emberek szokták összecsapni a tenyerüket, ha nagy baj van.
– Miért nem hívjátok ide bölcs Bagoly Balázst, ő biztos tud segíteni.
– Tényleg, de okos vagy – mondta Sün Sándor, és szapora, gyors léptekkel, ahogy apró lábai engedték, el is rohant.
– Na, azért mi addig keressük – mondta Sün Sarolta és tovább kotorta orrával a száraz leveleket, Luca Cica és Mackó Máté pedig a lábukkal rugdosták félre őket.
Kis idő múlva szárnysuhogást hallottak és megérkezett bölcs Bagoly Balázs a levegőből alászállva, a földön pedig fújtatva követte őt sietős, döcögő lépteivel Sün Sándor.
– Na, nézzük – mondta Bagoly Balázs – nekem jó szemem van, a sötétben is látok, különben hogy a csudába tudnék éjszaka is vadászni. A baj csak az, hogy most nappal van, és ilyenkor összehúzódik a szemem. Szóval megpróbálhatom a keresést, de nem ígérhetek semmit. – Aztán a karmos lábával ő is elkezdte félrekotorni a száraz és lehullott faleveleket meg gallyakat. Mindannyian a levelek között kapirgáltak, mint a tyúkok az udvaron, de hiába, nem találták meg Sün Sándor szemüvegét.
Egyszer csak Bagoly Balázs abbahagyta a levelek közötti kapirgálást, fölröpült az egyik ezüst hársfa ágára, néhányszor körbe tekerte fejét a nyaka körül, ahogy szokta, ha gondolkodik, és azt mondta: – Huhú! Tudjátok mit?
– Na, mit? – kérdezett vissza Sün Sándor.
– Elröpülök a Fehér Sziklához, vitéz Szirti Sas Sebőért, neki aztán tényleg éles a látása, olyan szeme van, mint egy sasnak.
– De hát ő a sas – mondta Máté.
– Persze, persze – válaszolta bölcs Bagoly Balázs és megint körbetekerte a fejét néhányszor. – Éppen azért mondom, hogy olyan szeme van, mint a sasnak.
– Aha – bólintott Sün Sándor.
– Aha – fújtatott Sün Sarolta.
– Szóval idehívom – mondta röviden bölcs Bagoly Balázs –, és nagy szárnysuhogással elröpült.
A többiek folytatták a keresgélést, miközben Sün Sándor zaklatottan ismételgette: – Biztos eltakarják a levelek. Itt van, itt kell lennie, egész biztos, mert itt jártam az éjszaka.
De hiába keresgélték, nem találták meg a szemüveget.
Aztán egy idő múlva a kék égből alá szállva megérkezett Szirti Sas Sebő és Bagoly Balázs, most már ők is segítettek a keresgélésben, de eredmény nélkül. Még vitéz Szirti Sas Sebő éleslátása sem tudta felfedezni a levelek között Sünpapa szemüvegét. – Kaff! Kaff! – csattogott vastag, horgas csőrével –, itt nincs semmi, az biztos.
– Az a biztos, hogy itt jártam és itt kell lennie – ellenkezett Sün Sándor.
– Kaff! – csattant röviden megint vitéz Szirti Sas Sebő. – Itt nincs, ha mondom, és sajnálom, de más dolgom is van – tette hozzá, aztán hatalmas szárnyait kiterjesztve fölröpült a fák között az ég felé.
– Most mit csinálunk? – kérdezte elkeseredve Sün Sarolta. Bölcs Bagoly Balázs megint fölröpült az ezüst nyárfa egyik ágára, ismét körbetekerte fejét a nyaka körül, kis ideig hallgatott, aztán megkérdezte Sün Sándortól.
– Fémből van a szemüveged?
– Csak a szára, egy darabon – válaszolta Sünpapa.
– Huhuhu! Megvan!
– Megtaláltad? – kérdezte Mackó Máté.
– Megvan a szemüveg? – kérdezte Luca Cica is.
– Huu, dehogy van. Az új ötletem van meg! – mondta bölcs Bagoly Balázs. – Vakond Vince a napokban azzal dicsekedett, hogy milyen kincseket talál a föld alatt, mikor a vadászjáratait furkálja. Múltkor még egy mágnesdarab is az útjába akadt. Na, most elröpülök és megkérem, jöjjön ide a mágnesével együtt. Mert, ugyebár, a mágneshez odaragad a fém, és Sünpapa szemüvegének fém a szára. Hát ez a megoldás! – tette hozzá kicsit tudálékoskodva –, azzal huss, elröpült.
A többiek kis ideig megint kotorásztak a levelek között, de Bagoly Balázs nagyon hamar visszaérkezett Vakond Vincével meg a mágnessel.
– Adjátok ide a mágnest – mondta Mackó Máté – majd én irányítom.
– Inkább én! – szólt közbe Luca Cica.
– Huhu, egyiktek sem irányítja, hanem majd én – huhogott bölcs Bagoly Balázs.
– Azt már nem! – csattant Vakond Vince –, a mágnes az enyém, azt én irányítom. Különben is az én nyak- és mellizmaim a legerősebbek közöttünk, engem kimondottan az ilyen turkálásra teremtett a Jóisten – és karmos, lapátszerű mellső lábai közé fogva a mágnesdarabot, elkezdett vele előre furakodni az avarban. És lássatok csodát! Pár perc múlva rá is tapadt a mágnesre Sünpapa szemüvege.
– Huhuuu! –sivított Bagoly Balázs.
– Hurrá! – kiáltott Sünpapa.
– Sikerült! Sikerült! – kiabálta egyszerre Mackó Máté és Luca Cica.
– Hát ez is megvolt – mondta a sok földalatti mászkálástól kicsit rekedtes hangján Vakond Vince. Aztán odafordult Mackó Mátéhoz és Luca Cicához. – Nektek nem kellene sürgősen visszamenni, mert valaki biztos keres már benneteket.
– Persze, Apa keres és most jól elbújtunk – válaszolta Luca Cica.
– Nem lesz ez így jó – bólogatott bölcs Bagoly Balász. – Jobb lenne, ha tovább mennétek, de visszafelé.
– Hát jó, akkor mi most megyünk. Szervusztok – köszönt el Mackó Máté.
– Sziasztok – vetette oda Luca Cica is már elmenőben.
Ahogy ismét kiértek a fák közül az erdei ösvényre, Apa a távolból örömmel fedezte föl ismét Luca Cica piros blúzát, és óvatosan megint követte őket.
Ők viszont ahelyett, hogy visszafordultak volna hazafelé, továbbmentek, aztán az erdőszélen kiértek egy utcakereszteződéshez. Ott egymás kezét fogva megálltak és kicsit izgulva átmentek az úttesten. De nemsokára elértek egy háromsávos, forgalmas főúthoz és ezt már a mögöttük óvatosan lépkedő Apa nem hagyta: – Ejnye, hogy képzelitek ezt? – lépett hozzájuk. – Nem féltek ilyen messzire elcsavarogni?
– Mi nem csavarogtunk, hanem elbújócskáztunk – mondta Luca Cica.
– Így igaz, Apa, nem akartunk csavarogni, csak előled jól elbújni – védekezett Mackó Máté.
– Hát ez sikerült – mondta Apa. – nem látjátok, milyen veszélyes utakon jártok, milyen nagy itt a forgalom?
– De, csak jól el akartunk bújni, aztán hazamenni, hidd el, Apa. Meg térképünk is van – mutatta Mackó Máté a zsebéből kivéve a rajzát.
– Aha, térkép – vette kezébe Apa a papírlapot, aztán visszaadta Mackó Máténak és megfogta mindegyikük kezét. – Na, gyertek, siessünk, mert Anya biztos már izgul, hogy hol vagytok.
És mind a hárman visszasétáltak az incifinci erdőbe, aztán a Virágárok-patak melletti ösvényen elindultak hazafelé.